A Centrál színházi bemutatónál az ember azonnal úgy érzi, hogy Básti Juli és Rudolf Péter tökéletes választás ehhez a házaspárhoz.

Van ez az elnyűhetetlen színdarab a házaspárbajok Walpurgis-éjéről. 1962-ben írta Edward Albee, 1966-ban készült Mike Nichols filmje Elisabeth Taylorral és Richard Burtonnel (Ruttkai Éva és Kállai Ferenc magyar hangjával), 1967 az első magyarországi bemutató éve (Madách Színház, főszereplők: Tolnay Klári, Gábor Miklós, Vass Éva és Linka György, rendező: Lengyel György). Azóta eltelt majdnem ötven esztendő, s az évtizedek közepén általában végigsöpört egy-egy Nem félünk a farkastól-hullám a magyar színpadokon, jóllehet az idő múlásával már egyre nehezebb ezt a színdarabot komoly művészi/drámai értéknek nézni.

Nem tudom, a harmincnégy éves amerikai szerző annak idején gondolt-e arra, ami nekem eszembe jut nagy sóhajjal. Tudniillik hogy mindig lesznek a színházakban ötvenes erőteljes, formátumos színésznők, akikkel a drámairodalom nem bánik elég jól, a színházuk pedig hajlandó a kedvükre tenni. Vágynak erre a darabra, a főszerep harsány színeire, nőies csábvonulatára, a fiatalabb férfi partnerekre, az alkoholos felszabadultság játéklehetőségeire, a beszólásokra, az uralkodásra, a drámai összeomlásra a végén… És a nézők alighanem visszaigazolják a Nem félünk a farkastól-bemutatókat, amennyiben szívesen látnak a sajátjuknál elviselhetetlenebb házasságot.

Átfutva a dráma eddigi huszonhárom magyarországi bemutatójának emlékét vagy színlapját, megállapíthatjuk, hogy fellelhetők szép időrendbeli törvényszerűségek – például hogy két színésznő, Vass Éva és Töreky Zsuzsa először eljátszhatta a darab fiatalasszony szereplőjét, Honeyt, majd közel két évtizeddel később az igazi főhősnőt, Marthát. Vagy hogy a színházak nem mindig törődnek a szerző által pontosan meghatározott életkorokkal, noha kétségkívül jelentősége van a szereplők közötti viszonyokban és a helyzetekben annak, hogy az asszony ötvenkét esztendős, férjénél hat évvel idősebb. Nyíregyházán Szabó Tünde harminckilenc évesen játszotta Marthát az ötvennégy éves Bárány Frigyes George-a mellett, és még nála is fiatalabban találkozott a szereppel Szabó Gabi, aki Veszprémben vendégeskedett harminchat évesen Albee darabjában.

Lehet egyébként, hogy nem kellene a színészi évek számával foglalkoznunk, ezt egyáltalán nem is teszi szükségessé például az olyan eset, mint a mostani. A Centrál színházi bemutatónál az ember azonnal úgy érzi, hogy Básti Juli és Rudolf Péter tökéletes választás ehhez a házaspárhoz. Továbbá a produkció számolt az idő múlásával a tekintetben, hogy míg korábban mindig Elbert János fordítását játszották színházaink – amely mégiscsak egy ötven évvel ezelőtti társalgási dráma nyelvén szólal meg, értelmiségi konyha-, pontosabban nappalinyelven –, addig Puskás Tamás rendező-igazgató lefordíttatta a művet Hamvai Kornéllal.

Horváth Judit felvétele

A szöveg valóban megérett az újrafogalmazásra, hiszen mindenekelőtt Martha, a vagány háziasszony használ olyan szavakat Elbertnél, amilyenek nemigen esnek ki mai szájakból. Dumajancsi, savanyúvendel, posványpeti, Morcocska-George-ocska (sic!) – ilyesmivel sértegeti Martha a férjét. Hamvai Kornélnál egyszerűsödtek a kifejezések, evvel egyidejűleg vulgárisabbá is váltak. Papsiból Apa lett, a nyavalyás férjből szarházi meg pöcs, az emberszabó automatából kúrógép, a karosfarosokért való rajongásból pedig csipőbuziság. Mindenki legalább egy tizedponttal csúnyábban beszél, mint korábban. Igaz, cserébe a „takonyak” nevű italból „bördzsin” lett. A férfi és női szereplők között most már nem a magázódás járja, hanem mindenki tegeződik mindenkivel. Ami régen „megijedtél” volt, az „befostál” lett, „eredj a francba” helyett „lófasz a seggedbe”, „nagyon megkavartad” helyett „jól elbasztad”. A „szállj le erről a diliről” modernizálódott „hagyd abba ezt a faszságot!”-ra, a „hogy az a jóságos…”-t pedig kiváltotta egy sima „bazmeg”. Hamvai szövege kétségkívül életesebbnek hat ma, mint Elberté.

Puskás Tamás rendező a darab otthonossá tételében sokat köszönhet Pallós Nelli díszlettervezőnek, aki precízen komolyan vette egy humán értelmiségi, a töri tanszéki egyetemi docens lakását. A lakályos enteriőrben minden begubózás – akár meghitt, akár háborúzós, akár magányos – jól elképzelhető. Rengeteg, használatban lévőnek ható könyv, sok lámpa, kényelmes olvasófotel, pléd, párnák, huszonhárom közös év ezernyi apró tárgya, emléke a polcokon. A bal oldali falon – ez a zsöllye bal széléről nem látszik – Virginia Woolf ismert portréja függ.

Ebbe a barátságos lakba robban be az éjszaka hazatérő házaspár: Básti Juli felhevült és (igenis) bömbölő Marthája, valamint az ő elnyomatásra ítélt férje, Rudolf Péter George-a. Básti Juli – akinek alighanem a Nemzeti Színház három évvel ezelőtti Sirályában Arkagyina volt a legutóbbi első osztályú drámai feladata – nagy energiával veti magát a színes, változatos szerepbe, amelyhez humort, harsányságot, robbanékonyságot, kíméletlenséget, elevenséget, önzést, exhibicionizmust biztosít – mindent, ami csak fűtheti Marthát. Básti Juli egy női vonz-ereje teljében lévő színésznőt visz színre, teljes eszköztárral, lehengerlően. Sokat tesz mellette Rudolf Péter is, aki ritmusérzékével és fád tónusával egyensúlyba hozza a viaskodó-játszmázó férj és feleség érzékeny színpadi viszonyát. Színészi, partneri libikókát is játszanak ők ketten: amikor a színésznő fent van, a színész lefelé tart, minden váltáshoz váltással kapcsolódik. Básti Juli Marthája virgoncan élvezkedik a társaság közepén, kacag és kurjongat. Hol dekoltázst vet be – Andó Ildikó jelmeztervező jól körülhatárolható női stílust hoz be a pulcsi kivágásában tekergő hosszú, fényes láncokkal –, hol pedig érző és odaadó édesanyának mutatkozik. De eltűnni is tud: közönyössé, érdektelenné, szinte észrevétlenné válni, amikor épp nem róla van szó, hanem George a vendégeket kínozza.

Martha és George borzalmas éjszakájának ugyanis van két tanúja és résztvevője: Nick és Honey, az egyetem újonc tanára és az ő kis felesége. Általában egyenlőtlen erők küzdelme ez színészileg, de a Centrál Színház elő-adásában a másik páros is igen szépen teljesít. Ágoston Katalin tökéletesen meggyőző Honey. Szőkeségével, törékenységével, keskenycsípőjűségével, pászentos-kislányos ruhájában, lengesége minden bájával vagy avval a feszességgel, ahogyan a fotelben ül. Szépen kidolgozott a kapcsolata Schmied Zoltán óvatosan közvetlen, smirgli finomságú Nickjével. Minden apró gesztusuk beleillik ennek a felületes, szenvedélytelen, konvencionális házasságnak a rendjébe: például az, ahogy a férj szó nélkül, legfeljebb egy-egy csitító hangot kiadva vagy egy merev karmozdulattal elhallgattatja feleségét, amikor úgy találja, hogy a nő valami butaságot mondott. Vagy az, ahogy a belső szabályzatuk szerint Nick bocsánatot kér és kiengesztel, miután csúnyán beszélt az asszonykájával.

Az utolsó jelenetben Básti Juli Marthája a fotelben gubbaszt összetörten, szipogva. Rudolf Péter George-a mellette ül a karfán. Átöleli az asszonyt – akivel valahol mégiscsak összeillenek –, megsimogatja, megpuszilja a feje tetején, mielőtt felandalognának a hálóba. De ezt már nehéz elhinni nekik.

Hol? Centrál Színház
Mi? Edward Albee: Nem félünk a farkastól – Fordította: Hamvai Kornél
Kik? Básti Juli, Rudolf Péter, Ágoston Katalin, Schmied Zoltán.
Dramaturg: Baráthy György. Díszlettervező: Pallós Nelli. Jelmeztervező: Andó Ildikó. Rendező: Puskás Tamás.