Valaki öntudatán kívül segédkezett a zsidók deportálásakor, másvalaki megvert valakit, valaki tehetséges költő volt – felsejlenek viszonyok és emlékek, de mindaz, ami kiderül, csak hozzávalója lehet egy családtörténetnek vagy az egyéni tragédiáknak.

A Stúdió K legújabb előadása, a Várunk. Haza. Nagypál Gábor rendezésében egyetlen lélegzetvétellel eljátszott társasjáték közösségi trauma témára. Az első ránézésre valósághűnek ható megjelenített tér egy falusi ház mintás tapétás konyhájára emlékeztet, ahol étkezőasztal, húsdaráló és ágy is helyet kap, amelynek az ablaka vélhetően az utcára néz, és ahol az asztal körül a család minden tagja elfér. A ház úrnője és a családtörténetnek feje a nehezen mozgó, fekete fejkendős nagymama (Spilák Lajos), az ő fia, János (Nagypál Gábor) az, akit az asztal körül ülők az előadás teljes egészében várnak haza. A család mintha a teljes XX. századot végigvárakozná, a hiányzó fiú eleinte Amerikában van, de végül Oroszországban végez magával, a hollétéről és helyzetéről levelekben számol be. Az otthon maradtakban is sűrűsödik ez a traumákkal terhes század, és ezt jelzik az általános értelemben vett „korabeli” öltözékek is: van itt félkezű háborús veterán (Lovas Dániel), egy baleset folytán megőrült asszony (Homonnai Katalin), kitiltott katolikus pap (Sipos György), megkeseredett feleség (Nyakó Júlia) és egy másik világba révedő fiatal (Pallagi Melitta). Az elő-adást néha monológok, amolyan színészi magánszámok színezik, amelyek során egyéni sorsok is meg-megjelenítődnek, de mindig általánosítva és kissé ködösítve. Valaki öntudatán kívül segédkezett a zsidók deportálásakor, másvalaki megvert valakit, valaki tehetséges költő volt – felsejlenek viszonyok és emlékek, de mindaz, ami kiderül, csak hozzávalója lehet egy családtörténetnek vagy az egyéni tragédiáknak.

Schiller Kata felvétele

Az előadást egyfelől János levelei szervezik, másfelől a nagymama által indítványozott közös játékok. Az utóbbi lehet például a tipikus éhezős játék: közös vacsorázás helyett a résztvevőknek egy megadott betűvel kell ételeket sorolniuk. A játék, úgy tűnik, válasz minden problémára: a szereplők játszanak, ha éhesek, ha nincs adás a tévében, ha kikapcsolják az áramot, ha unatkoznak. A játék mint dramaturgiai elem könnyeddé teszi az előadásszövetet, és a többnyire komorabb hangulatú levelek és a szereplők időnkénti monológjai közepette humorosnak hatnak. Tipikus jelenet az is, amikor a recsegő rádióban kihagyásokkal szól a Himnusz, és az ünneplő családnak mindegyre le kell állnia az énekléssel. A tipizálás talán szándékos, hiszen ez az előadás fő szervezőelve: szinte minden jelenet, szereplő, történet vagy fordulat könnyedén felismerhető, miközben nem jön létre egy konkrét történet, mindaz, amit látunk, általános tabló, homályos kép, amit bármivel azonosíthat a néző. Nincs megírt dráma vagy forgatókönyv, csak vázlatok mind a karakterekre, mind a narratívákra. A rendezésben is ezt a véletlenszerűséget vélem felfedezni: mind a tér, mind az alakok meglehetősen öntörvényűen vannak jelen. Önmagában izgalmas alakításokat látunk, jó nézni a díszletet fokozatosan összefirkáló Pallagi Melittát, önmagában humorosnak hathat Spilák Lajos nagymamája, sajnálatra méltó és szánalmas Homonnai Katalin bolond Szerénkéje, de nem teljesen egyértelmű, hogy micsoda hozza vagy tartja össze ezeket az egyes ember-világokat.

A Várunk. Haza. egyik emlékezetes jelenetében a nagymama elkezdi magyarázni a barkochba játék eredettörténetét, a zsidó szabadságharcos és a kivágott nyelvű fogoly közismert legendája pedig szinte észrevétlenül fonódik össze más történeti eseményekkel, egymásba mosódnak vezérek, harcosok és bűnösök, és a nagymama a legnagyobb természetességgel fűzi egyetlen öltéssel egybe régmúlt és közelmúlt történéseit. Az eredettörténet egyszer csak hatalmas történelmi tablóvá válik, ahol, mint a viccben, különféle kultúrák és korszakok alakjai a legnagyobb egyértelműséggel kapnak egymás társaságában helyet. Ebben az időtlen térben a történelem gyakran átláthatatlan szálai a mese mindenek felett álló morfológiája értelmében egyszerűsödnek, de a nagymama elbeszélésében még a jók és rosszak is könnyedén felcserélődnek.

A barkochba-anekdota pontosan jelzi az előadás fő nehézségét, amit egyébként már a műfajmegjelölés is tematizál: traumakomédia. A humor és trauma összekapcsolása izgalmasnak ígérkezik, de nem bizonyul működő stratégiának: az a humor, amellyel a drámai pillanatokat az előadás felváltja, a könnyed komédiák, kabarék sajátja. Csakis ebben a regiszterben értelmezhető például a Spilák által játszott nagymama-karakter, a Himnusz-jelenet vagy a közös éhezős játékok humora. A nagymama egyébként egyfelől játékmesterként, másfelől családfőként az előadás központi figurája, origója, és minthogy a karakter természeténél fogva komikus, maga az előadás alaphangulata is az lesz. Hasonlóképpen komikus figura Homonnai bolond Szerénkéje is, a félkegyelmű, akin sajnálkozva nevetünk, de aztán ez a karakter az egyik monológjának köszönhetően mégis valamelyest árnyalódik. Valamennyi lehetőség tehát rejlik ebben a formában is, de az intenzívebbnek szánt egyéni történetek – Nyakó Júlia kiakadása, amelynek során fizikailag is kikészíti magát vagy a részeg Lovas Dániel harsány lődörgése – önmagukban állnak, és ezért gond nélkül válnak érvénytelenné a könnyedebb hangulatú jelenet közepette. A humor és a trauma ütköztetése vagy kibékítése nem történik meg, az egyik kioltja a másikat, a komédia bagatellizálja a traumát, ami pedig ez utóbbiból megmarad, az inkább csak a színészi munka sikereként értelmezhető.

Hogy e két minőség együttese nem tud feszültséggel teljes előadást eredményezni, abban közrejátszik a produkció megíratlansága is. Egyrészt nincsenek történetek, az előadás bármiről szólhatna, és ezért kicsit semmiről sem szól, ahogy a trauma is a nagybetűs Traumaként jelenik meg, ami egyszerre nagyvonalú és semmitmondó. Bár az általánosítás gondolata inspiráló lehet, hogy tudniillik minden történet ugyanaz a történet, vagy másképpen: minden egyszer csak történetté, mesévé, viccé silányul, de ami itt üres sztori lesz, az már eleinte is csak univerzális meta-történet volt. Az a néhány jelenet a legizgalmasabb, ahol nézőként rá tudunk kapcsolódni egy egyénített történetre, ahol az általános keserűségen és a mindenkori traumák feletti fájdalmon túl felsejlik valami, ami egyedülállóan emberi és partikuláris. Ennek hiányában azonban az előadás többnyire vázlatszerű és megközelíthetetlen marad. A formák zavaros keveredése nem engedi, hogy bármilyen kulcsban is olvassam azt, amit látok, de ez az összezavarás nem tűnik tudatosnak, sokkal inkább eldöntetlenségnek vagy hibának. A hazaküldött levelek tetemes részét a rokonok hosszadalmas felsorolása és üdvözlete teszi ki, ami gyakran rátelepszik a valódi tartalomra, nehéz is figyelnem arra, amit a levélíró utána megfogalmaz. A hangsúly a poénra kerül, és a Várunk. Haza. legnagyobb mulasztása, hogy nem tudja ugyanúgy ráirányítani, majd megtartani a figyelmet a humortalanabb, bonyolultabb részeknél. Ha pedig beindul a poén, akkor mindegyre vissza is tér, újra és újra kizökkenti a nézőt – a humor könnyűvé, sőt fárasztóvá teszi a traumát. Azt a traumát, amiben nem is vagyunk biztosak, hogy micsoda, ami inkább csak egy hatalmas seb, fantomfájdalom, ami önmagában a szónál magánál többet nem jelent, és amiről többet sajnos nem is fogunk megtudni ebből az előadásból.

Hol? Stúdió K
Mi? Várunk. Haza. – tragikomédia szünet nélkül ‒ A 20. századi magyar történelem trauma-hagyatékát és a társulat improvizációit felhasználva írta: Kardos Tünde.
Kik? Homonnai Katalin, Lovas Dániel, Nagypál Gábor, Nyakó Júlia, Pallagi Melitta, Sipos György, Spilák Lajos.
Rendező: Nagypál Gábor.