Nagyon szeretem, hogy a színházban úgy lehet csatlakozni mások elképzeléseihez, hogy önmagamat se veszítem el bennük.

Áprilisban ünnepelte hatvanadik születésnapját Gáspár Sándor.

Schiller Kata felvételei

– Az ötvenedik születésnapod közeledtével egy interjúban arról beszéltél, a fizikumod változásai folyamatosan új szerepeket követelnek maguknak, ezért hiába telik az idő, sose érzed úgy, hogy befejeztél vagy elértél valamit. Hatvanévesen, Jászai-, Kossuth- és Páger Antal-díjas, Érdemes művészként is így gondolod?

– Abszolút! Én csak azt érzékelem, hogy állandóan úton vagyok, hogy mindig újabb kérdésekre keresem a választ. A legnagyobb eredménynek a mai napig azt tartom, ha a tanulságokat át tudom vinni a következő munkába. őszintén szólva, a díjak mindig a meglepetés erejével érnek, mert belül pörög egy film, amiből csak egy-egy kocka, ha elismerést kapok. Ilyenkor zavarba jövök és rendkívül meghatódom, de nem tudok az örömben hosszan sütkérezni, mert másnap újra ki kell állni a színpadra. Jobb esetben ott összegződik mindaz, ami az elmúlt hatvan évben érdemleges volt, és amiről én magam még nem tudnék számvetést készíteni.

– Korábban kifejtetted, művészeknek csakis egyfajta felkészültségben lehet esélyük arra, hogy értéket hozzanak létre. Te mikor érzed úgy, hogy felkészültél egy feladatra?

– Amikor elértem egy nyitott, alkotói állapotba. Általában nagyon erős benyomást szerzek a darabról. Ezért elébe kell mennem, hogy az én olvasatom ne akarja legyőzni azt, amit a rendező képvisel. Sokáig alig szólalok meg a rendelkezőpróbákon, csak hagyom, hogy a kollégák egyre kíváncsibbá tegyenek. Az ötleteik hatására olyan gondolatok sűrűsödhetnek össze a saját munkámban, amelyek egyébként soha nem kerülnének felszínre. Nagyon szeretem, hogy a színházban úgy lehet csatlakozni mások elképzeléseihez, hogy önmagamat se veszítem el bennük. Azt is élvezem, hogy minden este ad útravalót, mindig marad némi hiányérzet, ami mozgásban tartja az agyamat. Az új felfedezések pedig valószínűleg beépülnek a sejtjeimbe.

– Miként él benned tovább egy munka inspirációja?

– Azt lehetetlen pontosan megállapítani, hogy a gesztusaimra milyen hatása van. A hétköznapi küzdelmek élménye mégis meghatározó, mert bizalmat ad abban, hogy hagyatkozhatok az ösztöneimre. De a gyakorlat semmire nem elegendő. Döbbenetes felismerésem, hogy helyet kell adni magamban egyfajta bizonytalanságnak. A semmi ágán kell ülnie a szívemnek ahhoz, hogy megfelelő érzékenységgel tudjak felépíteni egy szerepet. Ha a színész tudni véli, pontosan mi vár rá, mi áll jól neki, hogy kell adagolnia magát, óhatatlanul elveszti azt a pici, de kellő kiszolgáltatottságot, ami lehetővé teszi, hogy valódi kapcsolatba lépjen a rendezővel és a partnerekkel. Az, aki körbebástyázza magát, elkezd intézménnyé válni, és ha létrejön valami „tutizmus”, az felőrli a szenzibilitást.

– Hogy lehet helyet adni a bizonytalanságnak, megőrizni az érzékenységet?

– Ahhoz, hogy a lenni vagy nem lenni kérdést boncolgassam valamilyen tragédia okán, szét kell törnöm magamban falakat, amelyek elválasztanak a karaktertől. A belső munka kezdetben komoly fájdalmakkal járt, mert néha túlságosan belelovaltam magam egy szituációba. Ma már több filterem van, amellyel átszűröm magamon a szerepet. Ha nem volna, felemésztene a színház, mint oly sokakat – említhetném Ternyák Zoltánt, Balkay Gézát.

– Azt vallod, hogy bár a színpad csaták tere, neked éppen hogy védelmet nyújt, hiszen mindazt a feszültséget, amit hordozol, ott ki tudod adni. Előfordult, hogy a munka mégis megterhelőnek bizonyult?

– Igen. A legtöbbet Gogollal, az Egy őrült naplójával viaskodtam. [1987-ben, Taub János rendezésében, a Játékszínben – A szerk.] A darab szellemileg, lelkileg és fizikailag is hihetetlenül intenzív igénybevételt jelentett, hiszen egyedül játszottam a színpadon. Az a szöveg- és instrukciómennyiség, amit Taub rám bízott, alig fért a fejembe. A premieren egészen szürreális dolog történt velem, ami egy életre tanulságul szolgált: minden kérést teljesítettem, minden pillanatot kontrolláltam, ettől szinte betonná váltam. Akkor jöttem rá, a vágy, hogy megfeleljek, túlnőtt azon a teljességen, amivel képviselhetném az anyagot, ezért elvesztettem az érzékenységemet. Erről nem szóltam Jánosnak, mert annyira szégyelltem magam, de biztosan látta, min megyek keresztül. ő sem tett említést az esetről, mert jól ismert, tudta, hogy eléggé megvisel, ha kudarcot vallok, és hogy szét fogom törni a betont.

– Mennyire nehéz széttörni?

– Ma már könnyebb, mint kezdőként. Ez feltehetőleg annak köszönhető, hogy az elmúlt évek felszakítottak bennem bizonyos érzelmi korlátokat. Hamarabb tudok végletes pillanatokban megnyilvánulni, nem kell annyit küzdenem az őszinteségért, a személyességért, mint korábban. Mondok egy példát. A Nemzetiben, A velencei kalmár egyik próbáján Mohácsi János [A darab rendezője – A szerk.] mint Shylocknak a kezembe adott egy levelet a lányom, Jessica szökésével kapcsolatban. A szöveg olyan húrokat pengetett bennem, hogy egyszerűen zokogni kezdtem. Arról szólt, ami a legféltettebb kincsem az életben.

– A válásod idején azt mondtad, színészként nem akartál, nem is lehetett elfedni a fájdalmat, meríteni tudtál belőle…

– Az élet jelentős pillanatai mindig erősítenek a munkámban. Ha van képességem róla vallani, akkor a nagy bánat is lehet áldás. Nem állítom, hogy a magán-életi válság feltétele a hiteles művészetnek. De kétségtelen, hogy néha könnyebben eljutok egy karakter megértéséhez azon az úton, amit egy krízis során már bejártam magamban. A legújabb bemutatóm kapcsán is ezt tapasztalom, ami szintén A velencei kalmár, csak ezúttal Antoniót játszom. Én nem volnék képes arra az áldozatkész, túlzott önzetlenségében is önző szeretetre, amit Antonio táplál Bassanio iránt. A színpadon viszont rátalálok arra a beteljesületlen vágyra, amivel fiatal barátjára tekint, mert tudom, milyen akaratom ellenére lemondani valamiről, ami elérhetetlen távolba kerül.‒

– Egyszer úgy fogalmaztál, a stresszt is megtanultad ösztönzőerőként kezelni, ezért nem gátol a munkában. Milyen út vezetett idáig?

– Már az egyetemen kiderült, hogy engem feldob, ha közeleg a bemutató, de akad, aki pánikba esik, a művészeti titkár pedig lábujjhegyen sunnyog, nehogy meghallja valaki, hogy X vagy Y is bejelentkezett a premierre. Rájöttem, hogy ezt a cirkuszt nem szabad komolyan venni. Jön a papa meg a mama? De jó! Jönnek a kollégák? Jaj, de jó! Jön a kabinet is? Nahát! Nem hagyom, hogy befolyásoljon. Ami meg a próbákat illeti: szükség van némi önfegyelemre ahhoz, hogy a kezdeti zűrzavart uralni tudjuk. Ez hozzáállás kérdése.

– A te hozzáállásodat a színházhoz mennyiben alakította az, amit otthonról, Szentesről hoztál?

– Az a neveltetés, amit a testvéremmel [Gáspár Tibor színésszel – A szerk.] kaptunk, nemcsak a színházi munkához való attitűdünket determinálta, hanem a privát értékrendünket is. Óriási mázli, hogy a természet, a sport és legfőképpen apám megedzett minket az életre.

– Mindig megértetted az ő viszonyát hozzátok?

– Emlékszem arra, hogy összeszorított foggal dagasztottam a sarat, hogy bosszankodtam, ha tudtam, a félóra ásás valójában két órát jelent. Apám nagyon kemény volt, de az édesanyánkkal szüntelen dolgozott azért, hogy többre vigyük, és hatalmas váltás következett be nála, amikor kirepültünk. Azt hiszem, leszakadt róla a felelősség terhe. Felszabadultan furikázott velünk fesztiválról fesztiválra, minden érdekelte, a barátnőink az ő vállán sírták ki magukat, hamar népszerűvé vált a főiskolán. Az volt a szavajárása, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Ez nyilván akkor is elhangzott, amikor a legkeményebb fizikai munkákat csináltatta velünk a ház körül, mégis útravalóul szolgált. A színházban az a csoda, hogy nem lehet kilóban mérni, csak az alkotás szabadságát biztosítja, semmi mást – ott abszolút értelmet nyer apám jelmondata. Csak az én energiáimon múlik, hogy elhiszed-e, ha azt mondom, kisütött a nap. És ha sikerül, akkor már nem a porban vagyunk, az már röpülés.

– Mikor ismerted fel, hogy a röpüléssel dolgod lehet?

– A Horváth Mihály Gimnáziumban, a felejthetetlen Bácskai Miska bácsinál, aki hálás volt, ha elszabadult a fantáziánk [Bácskai Mihály a szentesi Horváth Mihály Gimnázium egykori igazgatója, a drámatagozat megálmodója – A szerk.] Az ő diákszínpadával bejártuk az országot. Lehetetlen helyzetekbe kerültünk, de mindent megoldottunk, még azt is, ha kigyulladt a függöny. Az érzést, hogy játszani érdemes, tőle kaptam.

– Igaz, hogy az első főiskolai rostán úgy jutottál tovább, hogy a hátad mutattad a felvételi bizottságnak?

– Ez igaz! Fordítva köszöntöttem őket, mert a fény felé fordultam, ami a színpadról jött, ők meg a sötétben ültek. Vámos tanár úr mondta, hogy ismételjem meg ezt az antrét. Megcsináltam, rögtön továbbengedtek. Ehhez a szakmához kell némi csibészség és vagányság. Ezt láthatták meg bennem.

– A főiskolán Horvai István és Kapás Dezső lett a mestered. Takács Kati szerint Horvai egy olyan lélekgyilkos, aki képes volt újrateremteni a színészt. Te hogy láttad?

– Horvaiék valóban arra törekedtek, hogy mindenkiből kipréseljék a maximumot, és ez néha kétségbeesett próbálkozásokat eredményezett. Emlékszem, egyszer egy etűddel kellett válaszolnunk arra, mit gondolunk magunkról. Csak az rémlik, hogy én végül elordítottam magam, hogy tehetségtelen vagyok. A lélekgyilkos feladványok ellenére a vizsgák után oldani akartak mindenkit, együtt maradtunk hajnalig. Csodáltuk őket. Olyasmit tudtak rólunk, amit még a szüleink sem, hiszen pont a felnőtté válás korszakában kísérték a fejlődésünket. Horvai szerette volna, hogy tanársegédnek szegődjek hozzá, de én a színészetnek akartam szentelni az erőmet.

– Egy év után a Horvai vezette Vígszínházban sem volt maradásod.

– Zsámbékiék hívtak az alakuló Katonába, és engem ellenállhatatlan erő húzott oda. Horvai azt mondta, szerinte nagyszerű lesz a Katona, és nem akar marasztalni, úgyse tudna. Egyikben sem tévedett.

– Végül miért jöttél el a Katonából?

– Bán Jánossal, Dörner Györggyel a hétvégéken általában dupla vagy tripla Stílusgyakorlatokat játszottunk, akkora volt az érdeklődés a darab iránt. Ezzel egy időben Cseh Tamás is fellépett a Katonában. Egyszer viszont megbetegedett, és a titkárság azt szerette volna, hogy mi ugorjunk be. Az adott időpontban nekem és a Janinak is volt már lekötött előadása, ezért jeleztük, hogy ez nem fog menni. Mire Zsámbéki Gábor hazaérkezett Párizsból, úgy értesült erről, hogy a színészek veszélyeztetik a színház működőképességét. Fegyelmit kaptunk, majd tízezer forint jutalmat ajánlottak az elvégzett pluszmunkáért. Én ezt nem fogadtam el, hiszen az ügy nem ilyen egyszerű. Odáig fajult a dolog, hogy úgy éreztem, muszáj megválnom a Katonától, különben valamiféle presztízsharcba keverednék, ami se nekem, se a színháznak nem használna. Majd megszakadt a szívem. Nem elég, hogy az utolsó Katoná-s Stílusgyakorlatok zsúfolt házzal ment, de kollégáim ott álltak, és rózsákat hajigáltak fel a színpadra. Nagyon megviselt. Ezek a színházi búcsúk eléggé kikészítik az embert… Az Alföldi vezette Nemzetiben az utolsó hónapban minden elő-adás búcsú volt, ez a lehetetlen szituáció őrületes lelki terhet rótt ránk. A velencei kalmár utolsó előadásán elképesztő jelenet zajlott le: ment a vasfüggöny, összetörte a pénzes ládikát, és a síri csöndben egy nő fölsikoltott, hiszen aznap este is meghalt a színház. Alig jutottunk levegőhöz.

– Mennyire volt nehéz az Új Színháztól való búcsú?

– Bizonyos értelemben könnyebb volt, mint bármi más, mert a helyzet olyan egyszerűnek bizonyult, mint az egyszeregy.

– Az emberi kapcsolataidat, barátságaidat is érintette a váltás…

– A történet a helyére került a fontossági sorrendben, tehát nem fontos. Nyilvánvaló, hogy Dörner Györgynek és cinkosainak Eperjes Károly közreműködésével a politika kínálta fel a hatalmat, és ha a színházat valaki hatalmi játéknak tekinti, azzal nincs dolgom.

– Azt nyilatkoztad nekem, olyasmi történt, ami majdnem megbocsáthatatlan.

– Bár sokan akként kezelik, a színház nem ajándéktárgy. Nem tudom elfogadni, hogy emberek gagyi pályázatra, politikai gesztusért cserébe kapjanak posztot, hogy a politika lassan az öltözőmbe is beteszi a lábát. Fontosnak tartom, hogy városvezetők, képviselők járjanak színházba, sőt járhatnának többet. De kezdem azt hinni, hogy a színház lassan megszűnik szent területnek lenni.

– Hogy látod, mi ennek az oka?

– Ebben a kérdésben a szakma is felelős, néha maga sem érti, mit művel. Az én kedves kollégáim az elmúlt pár évtizedben sajnálatos módon elkövették azt a tahóságot, hogy beszoktatták a politikusokat a társalgóba, ott asztalt rittyentettek nekik, ők pedig most már úgy gondolják, ez dukál. Nem csoda, hogy ha komolytalanná válunk a szemükben.

– Ugyanakkor te optimista vagy, hiszel a fejlődésben, abban, hogy a politikusok a demokráciát együtt tanulják a társadalommal.

– Ha elveszíteném a reményt, megsértődnék, befelé fordulnék, alkoholizmusba menekülnék, de ezt nem engedhetem meg magamnak. Ennél többre becsülöm a színházat, a lehetőségeimet. Amíg van tartásom, addig hozzá tudok járulni a fejlődéshez azzal, hogy nem vállalok morálisan elfogadhatatlan helyzeteket. Az elmeneteleim is mind erről szóltak.

– Saját bevallásod szerint a legnehezebb, sokszor felelőtlennek tűnő döntéseidet villámgyorsan hoztad meg. Mi adott ehhez bátorságot?

– Egyrészt az ösztönös megérzéseim. Másrészt az igazságérzetem, a biztos tudat, hogy a lépéseim, a harcaim minősítenek, hogy nem árulhatom el azt a személyiséget, ami az alakításaimat hivatott hitelesíteni, mert akkor lúzer leszek. Az önvédelmi rendszerem sosem engedte, hogy feladjam az elveimet. Az élet mindig igazolta: az intellektuális igeneknél fontosabb az őszinte nem.

– Az igazgatóváltással a Nemzetire is nemet mondtál, pedig Vidnyánszky Attila nem küldött el. Onnan miért távoztál?

– Személyesen Vidnyánszky Attilát nagyon bírom, elismerem a művészetét, de az a tanácsadói és vezetői háttér, amit felállított, számomra elég régről ismerős, és nem kívánok velük színházat csinálni. Ez nem értékítélet a részemről, egyszerűen csak annak a belátása, hogy másfajta szemléletmód áll hozzám közel, teljesen más rugóra jár az agyunk, mert másként szocializálódtunk a színházban, így meg nehéz lenne együtt gondolkodni.

– A te színházi szocializációd során mi gyakorolta rád a legnagyobb hatást?

– Eleinte a Horvai-féle realista iskola, amihez hasonló elvárásokat támasztott Székely, Zsámbéki és Ascher. Kulcsfontosságú volt a találkozásom Taub Jánossal is, aki alapvetően formálta át a színészetről alkotott elképzeléseimet. ő soha nem akarta misztifikálni a színházat és a mi szerepünket a hatásmechanizmusban. Majd misztifikálják a nézők és a kritikusok, mi a színházcsinálók vagyunk – hangsúlyozta –, akik rekonstruálnak, tehát óriási a felelősségünk abban, hogy milyen eszközökkel teszünk láthatóvá emberi sorsokat. A „realizmus” fogalma számára azt jelentette, hogy „hihető”. Azt tanultam tőle, hogy aprólékosan kell készülni az összes színpadi mozzanatra, mert minden a részletek egységén múlik. Az első közös munkánkat azzal indította, nagy adomány, ha egy színésznek jó alkata van, és ha képes emocionálisan megfeszíteni a pillanatokat, látja, hogy ez nálam stimmel, úgyhogy a továbbiakban inkább azon filózzunk, hogy lépek be az ajtón, hogy nézek körbe, mi az, amit észreveszek, szóval találjuk meg a kapcsolódási pontokat az egyes akciók között. Sokszor nyomatékosította, hogy a színpadi létezés szabadsága nem arról szól, hogy bármikor a hajunkba túrhatunk, vagy súlypontot válthatunk, ha kedvünk támad, hanem arról, hogy a jelenlétünk és a gesztusaink képesek mozgatni azokat az energiákat, amik a darabot szolgálják és a feszültséget táplálják. Ehhez azonban létre kell hozni egy rendszert, amelyben minden lépést indokolttá tesz a gondolat, amelyben szükség esetén akár félóráig, derékszögbe hajolva vagy egy lábon ugrálva rátapadunk a problémára. Taub esszenciálisan fogalmazott, ezért az instrukcióival – „úgy kell megszólalnod, hogy a szöveg körbejárjon a termen, és visszaérjen hozzád”; vagy „olyan halk vagy, hogy nem is látlak”; vagy „mondj egyeneseket” – rengeteget segített nekem. Akadt, akit zavartak a tűpontos utasításai, de engem gatyába rázott a munkamódszere, komoly felfedezéseket tettem általa. Bármilyen küzdelmesnek találtam, az Egy őrült naplója és a későbbiekben például A hetvenkedő katona [a Radnóti Színpadon, 1988-ban – A szerk.] revelációval ért fel számomra. Ráébresztett, hogy az emocionális végletek felmutatásánál sokkal kifinomultabb és kifejezőbb eszközökkel is operálhatok a színpadon.

– A hetvenkedő katona óriási sikert aratott…

– Szerintem ebben része volt annak, hogy nagyon sok néző, aki megszeretett minket a Katonában, átjött a Radnótiba. Akkoriban hihetetlen szeretet övezett minket, a siker tombolást jelentett, és néha – nem viccelek – harminc-negyven méteres autogramra váró sorokat. Még az is megesett, hogy a közönség bort és kenyeret tett fel a színpadra. Ma már nincsenek ilyen élményeim.

– Minek tulajdonítod ezt?

– Leginkább annak, hogy „nem vagyunk a családban”, mert keveset látni minket a televízióban. Engem nagy valószínűséggel a sikerfilmekből, a Csapd le csacsiból és az Üvegtigrisből ismernek. Azzal, hogy megszűntek a színházi közvetítések, szem elől tévesztett minket egy csomó ember.

– Mostanában milyen nézői visszajelzéseket kapsz?

– Néha küldenek nekem levelet, és az utcán is érnek kedves meglepetések. Legutóbb Balatonalmádiban, a postán és Székesfehérváron, a piacon. Ilyenkor megnyugszom, hogy azért elég sokan járnak, ha mást nem, vígjátékot nézni. Az is igaz, hogy a múltkor egy hölgy megszólított és elnézését kért, mert neki a Lear király jobban tetszett, mint az Indul a bakterház. Mondtam, hogy „semmi probléma, hölgyem”.

– Az Új Színház, majd a Nemzeti után örömmel szerződtél vidékre, a Vörösmarty Színházba?

– Az a potenciál, ami lökést adhatott volna az Új Színháznak, azok az alkotók, akikkel régóta szövetségben érzem magam, a Vörösmarty Színházban találtak otthonra, ezért nem volt kérdés, hogy abban a minőségben akarom folytatni a munkát, amit ők képviselnek. Annak pedig nagyon örültem, hogy nemcsak én mentem oda, hanem jött a Nemzetiből László Zsolt, Radnay Csilla, Makranczi Zalán, az Új Színházból Földes Eszter, Cserhalmi György, Derzsi János, Hirtling István. Nem udvariasságból teszem hozzá, de a lenti kollégákkal és a fiatalokkal való találkozásokért is nagyon hálás vagyok. Székesfehérváron tehetségekben nincs hiány.

– Úgy véled, a társulat erejét mindig a fiatalok jelentik…

– Ez törvényszerű. Amikor a Katona megalakult, mi, harminc körüliek minden este ott maradtunk, elemeztünk, buliztunk. Csatlakozott hozzánk Major Tamás, Gobbi Hilda, Sinkó Laci, velünk vigadtak, és miközben elcsíptük egy-egy sztorijukat, hagyták, hogy megváltsuk a színházat. Most én vagyok az ő helyükben, és nagyon szeretem, hogy pezsgő energiák vesznek körül a gyermekeim korosztályából, ezek engem is stimulálnak. Igazán érdekel, hogyan gondolkodnak a fiatalok, mik a legfőbb gondjaik, örömeik, és tudni akarom, mi az, amiben én kérhetek tőlük tanácsot.

– Szerinted hasonló dilemmákkal szembesülnek, mint te annak idején?

– Van egy hatalmas különbség: ők már nem ezer százalékig biztosak abban, hogy mi az útjuk. Üdvözlendő, hogy az egyetemen arra tanítják őket, hogy több lábon álljanak, mert nincs garancia arra, hogy később el tudnak helyezkedni, de a színészethez nagyfokú idealizmus szükségeltetik, olyan hit és küldetéstudat, ami minden kérdést elsöpör. Piszok nehéz ezzel az ellentmondással megküzdeni. Amikor én voltam diák, ez fel sem merült. Mindent a színházért, nekünk ott a helyünk – senkiben nem merült fel az ellenkezője. Talán az igazi tehetség, a lelkesedés most is érvényre tud jutni…

– Benned mennyi maradt a lelkesedésből?

– Játékkedvvé alakult. Eleinte a becsvágy, a hiúság is motivált, nem tagadom, szerettem volna ismertté válni, csajozni, autogramot adni, persze… Később, amikor megértettem, hogy a pálya nem erről szól, és bizony a vallomásos színészet macerával jár, ahhoz bizony folyamatosan baltázni kell magamat legbelül, akkor minden külsődleges tényező elvesztette a fontosságát. Ma már a hírnév és egyebek egyáltalán nem érdekelnek. A pálya teljességére, az apaszerepek után majd nagypapaszerepekre vágyom, és arra, hogy a játék öröme engem is úgy kísérjen, mint Kállai Ferencet vagy Garas Dezsőt. Tudatosan törekszem arra, hogy ne keseredjek meg – a tesómmal szoktunk is dumálni arról, hogy lehet ezt elkerülni. A színháznak csak az áll jól, ami pozitív. Ez nem azt jelenti, hogy állandóan áhítatosan kell mosolyognom vagy felfűtötten kell ugrabugrálnom – erre amúgy sem vagyok alkalmas. De arra kötelező figyelnem, hogy mekkora odaadással, szorgalommal, alázattal veszek részt egy munkafolyamatban, mert az energiák összeadódnak, és a színházat fékezni nem, csak húzni meg tolni szabad.

Az interjút készítette: Tóth Berta