Még most is nehéz belegondolni. Belebújni a gondolatba, hogy volt neki halálhíre. Nem napsütéses délutánja volt, porcelánhattyúja, bélelt nagykabátja…

Augusztus közepe. Ülök a Kisüzemben. Ücsörgök inkább. Odakint biztatóan süt a nyárvégi nap. „Nem leszek, de még vagyok” – ilyesmiket sugalmaz.

Mintha üvegszilánkokat szedegetnék a földről, figyelnem kell, nehogy megvágjam magam. Szerencsére nem vagyok másnapos, csak annyira remegnek a kezeim, mint bármelyik józan éjszaka után. Mégis, minél közelebb nyúlok velük, annál engedetlenebbek.

„Csak most ne remegj”, súgja az agy, mire a kéz: „Akkor ne suttogj, hanem irányíts, te idióta!”, ketten így eldiskurálnak egy-egy törött emlékdarabka fölött.

Talán inni kéne egy fröccsöt?

„Múlt vasárnap hallottam, hogy baj van, mesterséges kómában tartották, nem is ébredt fel belőle, négy napot küzdött még, most megint vasárnap, itt ülök egy Diófa utcai kávézó hátsó kertjében, és számot vetek ezzel az irdatlan héttel, ami alatt Zsófi el, tragikus hirtelenséggel alvad a vér a szívben.”

Így kezdtem a naplóbejegyzést három nappal Zsófi halálhíre után. Még most is nehéz belegondolni. Belebújni a gondolatba, hogy volt neki halálhíre. Nem napsütéses délutánja volt, porcelánhattyúja, bélelt nagykabátja…

Mintha egyik napról a másikra eltűnne egy városrész: a házsorok kettéfűrészelve, megszűnnek folytatódni, mértani pontossággal megcsonkított nappalikba látunk, fürdő- és hálószobákba, bennük rajzfilmesen félbevágott vacsoraasztalok, angolvécék és franciaágyak, a felnőttek a falakhoz lapulva, nehogy a parketta továbbomoljon, a gyerekek pedig ámulattal néznek a szakadékba, le, az ún. semmibe. Nézik, hogy mi van ott, ahol az előbb még volt valami, de valami most már nincs.

„Nehéz elképzelni, hogy ez a picike, stramm lány fekszik, és nem mozdul többé, idegen és természetellenes kép, mint amikor egy álom olyan valószerűtlenné válik, hogy önmagától elkezd széthullani, beszivárog a valóság, és a pillák lassan felemelkednek.”

Mocsár Zsófi (hidegen bizsergető boldogság, amikor leírom a nevét) a szívemhez legközelebbi ember, aki nincs többé. Huszonöt évesek vagyunk, előttünk az élet, gondoltam, egy össze-összefonódó közös jövő, tágasság és távlat, az a sok minden, amit én megírok, ő meg majd megtervez, felöltöztet, rávilágít, mennyi minden!, mennyi minden!, puskaporos munkaebédek, regényes láblógatás, pezsgő és kaviár, hajnali háztetők, pekingi ősz…

Hová tűntek?

Beomlott liftaknák, eltorlaszolt csigalépcsők, leszakadt felsővezetékek. A törött csőből szüntelenül szivárog a víz.

„Két hete vasárnap láttam utoljára, Pécsen, a Te országod című előadásról jöttem ki, ő, a díszlettervező, ott állt a színház előtt, picike, stramm lány, emlékszem, mennyire megörültem neki, ahogy mindig. Mindig megörültünk egymásnak, amikor összesodort minket valahol a szél, és minden összesodródásunk alkalmával éreztem, hogy van köztünk egy mélyebb megértés, mintha nem ebben az életben gyökerezne az ismeretségünk. Mindig felvillanyoz, amikor rájövök, hogy emberek között lehetséges ilyesmi, és ilyen tekintetben ő volt az én főfelvillanyozóemberem.”

Fővilágosítóm, írnám, ha viccelni akarnék, és miért ne akarnék?, hiszen vele is mindig, a közelében, a társaságában, viccelni akartam, vagyis akartam, tehát volt kedvem viccelni, és általában sikerült is – és ez most nem önfényezés, nem és nem! Ez a mellette megtáltosodó humor, játékkedv, életenergia, tettvágy, ez mind őróla szól: Mocsár Zsófiról (újabb kristályos ujjongás-hullám!). Bárhol bármikor és bárhogy voltam (ez gyakran előfordult), ha ő megjelent, jobban lettem, egyszerűen jobban, és nem csak jobban (és nem csak egyszerűen): úgy éreztem, jobb!, hogy konkrétan jobb leszek. Jobbminőségű. Ö betör pörszön. Hogy az ő erőterében, az ő fényében erősebbé és érzékenyebbé, empatikusabbá és éleslátóbbá válok hirtelen, így rémlett mindig. „Amikor láttam, amikor beszélgettem vele, mindig közelebb kerültem ahhoz, aki lenni szeretnék,” írtam a naplómba, elég pontosan – igen, ez viszont már önfényezés.

„Nehéz volt a szívem a búcsúzáskor, amikor pár éve Kanadába költözött, holott soha nem kerestük készakarva egymás társaságát, és évente legfeljebb ötször-hatszor találkoztunk; most, hogy egy még nagyobb víz választ el bennünket, nehezen számolok el magamban azzal, hogy a véletlenre bíztam találkozásainkat.”

Vannak ilyenjeink, akik úgy (és talán épp azáltal) fontosak, hogy nem kell folyton szem előtt lenniük, és nekünk sem kell folyton az ő szemük előtt, sok év után is ott tudjuk felvenni a fonalat, ahol legutóbb elejtettük, el sem köszönve egymástól, mert mondjuk szaladni kellett a vonat után (a vonat után legtöbbször szaladni kell). És nincs is szükségünk jelentőségteljes ölelésekre, nem kell biztosítanunk egymást a mielőbbi viszontlátás reményéről, mindenki tudja: egy hét múlva az Úri Muriban vagy öt év múlva a Bahamákon vagy húshagyókedden egy víz alatti vulkán tetején, bárhol bármikor és bárhogyan, végül úgyis (pontosabban úúúúúgyis) összesodor bennünket az élet.

Ilyen volt nekem Zsófi. Én is neki, egy ilyenféléje, azt hiszem, ahogy évődtünk és frocliztuk egymást, be-betoppanva egymás napjaiba, mintha egymás nappalijába, örökké szívesen látott, váratlan vendégekként. (Néha bevertem egy-egy kiszögellésbe a könyökömet, hátha.)

Kereshettem volna többet, szól a hang. Igaz, igaz. De akkor nem az lett volna, ami volt, ami volt, nem ez a szép és tehermentes, távolról mindentudó szövetség.

„A hét elején sokat dolgoztam a Kisüzemben, nem is dolgoztam, csak ődöngtem egy ültő helyemben és viaskodtam a gondolattal, hogy Zsófi beteg, a „vírusos agyvelőgyulladás”1 és a „mesterséges kóma” szavak, mint lámpaburában csapdába esett bogarak, ide-odaverődtek a fejemben. Próbáltam nem tudomást venni dologról, nem túlfantáziálni – hiszen nem is tudok semmit néhány bombasztikus kifejezésen kívül. Egészen a haláláig, a halála híréig ezt csináltam, mintha a halál gondolatával engedném útjára halált, kiereszteném egy képzeletbeli palackból, nem mertem a halálra gondolni.

Így bújócskáztunk egészen csütörtökig, amikor barátom megérkezett a Tisza-parti nyaralóba, mondta, hogy van egy elég rossz híre, mire én, fogalmam sincs, hogy miért, nevetgélni kezdtem, Zsófi éppen tökéletes leárnyékoltságban feküdt tudatom egyik lapulevele alatt, és csak amikor barátom kimondta a nevét („a Mocsár Zsófi”), akkor állt föl ez a picike, stramm lány a rejtekhelyéről.”

Sokat látom elsuhanni mostanában, valamelyik csücsökben, képhatáron, hogy mire odakapom a fejem, ismeretlen járókelővé változzon (vissza?), cicává, mint egy Bulgakov-novellában, vagy csak simán a környezetté, ami őnélküle nem is igazán környezet, merthogy úgy már nem környez az semmit. Többet találkozom vele, mint életében: megörülök (ahogy mindig), feldobom a kezem, integetnék, de félúton fejbúb-vakarássá alakítom a gesztust. Lehangoló és idétlen – gondolom, mint meghalni. Sokunkkal összefut mostanában: kinéz az arcokból, hangokból, mozdulatokból, időjárásból, felfénylő terekből, egyenesen ránk néz azokkal a csillogó szemeivel, amikben ott zsezseg az életszeretet, ott szikrázik a tenniakarás.

Sokat gondolkodom, hogy ránk hagyományozódnak-e a dolgai: az életszeretete, a tenniakarása, a figyelme, lelkesedése? Itt keringenek-e körülöttünk a tervei, amiket szőtt, az álmok, amiket dédelgetett? Bevilágít-e, holtából, a napjainkba, be-e a munkánkba, a hozzáállásunkba, az életünkbe?

„Szombaton, két nappal a halála után, még mindig a Tisza-parton, egy megkezdett üzenetet találtam a telefonomban: „fontos vagy, ne halj meg”, ez állt benne, és nem tudom, hogy az előző nap estéjén írtam-e, erősen illuminált állapotban, azt gondolva, hogy a halottaknak még lehet pár napig üzenni, hogy mégse csinálják azt, amit éppen csinálnak, a meghalást; vagy még az ominózus csütörtök előtt írtam, egy kétségbeesett Kisüzem-beli pillanatban, mielőtt rájöttem, hogy nincs értelme, hiszen kómában van, ahol ugyebár nincs térerő, és az új telefonomban különben sincs meg a száma; vagy esetleg egy másik fontos embert akartam megkérni, hogy legyen szíves, ne haljon meg, attól való rémületemben, hogy innentől most már akkor bárki bármikor, de aztán úgy gondoltam, hogy ilyen sms-sel traktálni az élőket, ráadásul péntek este, mégiscsak nyugtalanítóbb, mint amennyire hasznos.”

Lidérces élmény. Ma sem tudom, mit akarhattam.

Amikor Mocsár Zsófira gondolok, erősnek érzem magam. Úgy akarok dolgozni, ahogy ő akart, figyelni, ahogy ő tudott, szeretni, ahogyan ő, olyan élettől vibráló dolgokat létrehozni, azzal a nyitottsággal, karakánsággal, humorral és érzékenységgel, félelem és fásultság nélkül élni, dolgozni, kísérletezni, küzdeni és alovagokakikaztmondjákni.

Amikor Zsófira gondolok, olyan szeretnék lenni, amilyennek az ő közelében éreztem magam. És van kedvem dolgozni az ügyön.

Van kedvem.

„Még mindig nem merem egyes szám második személybe fordítani ezt a szöveget.”

Nehéz lyukat vágni ebbe a fekete kocsonyába, ami evilág és túlvilág között gomolyog ruganyosan. Úgy képzelem, mint a kólás üdítőzselét anyám kísérleti süteményének tetején, végtelen szélességben, magasságban és mélységben, úgy, ahogy a pap lefesti a bűnösökre váró szenvedés végtelenjét James Joyce Ifjúkori önarckép című regényében.

Szóval kurva ijesztő.

Végezetül megosztok egy verset, ami, akárcsak a fentebb idézett naplóbejegyzés, szintén Zsófi halála után három nappal készült. A vers Microwave Horse Johnson szerzeménye, közeli jó barátomé, aki (velem ellentétben) tud egy kicsit gitározni. Címeket elvből nem ad, és fixa ideája, hogy mindent, amit ír, „ilyen dünnyögősen kell elképzelni”. A szöveget, habár személyesen nem ismerhette, Zsófinak ajánlja. Álljon hát itt:

oh how much I like this melancholic journey
through the heartbreak of an infant
through the veins of this city dying
the water tubes of my apartment
where the bathroom walls are mumbling
like some old guitarist at the station
waiting for his train to come forever
where the sun is crashing through the empty bottles
and these oversized glass objects I got from an antique store
in one of my fucked up dreams

oh how much I like wayfaring
through these icy landscapes of love
through the music of our days never returning
wayfaring through meadows and swamps*
chilling birdishly worrying snakishly
to a much more clean and comfortable void
to a greater womb with softer furniture
luckily losing everybody on the way
to finally meet them there
oh how fun it will be I can hardly wait

1 Mocsár Zsófi C típusú bakteriális agyhártyagyulladásban hunyt el.