…ha a nézőben folyamatosan működnie kell egy (tükör)fordítógépnek, ami állandóan jelez az agyunknak, hogy ez a badarság valójában nem ezt a badarságot jelenti, hanem valami mást, az tökéletesen meggátolja, hogy bármi, ami elhangzik, a zsigereinkig vagy a szívünkig hatoljon.

A fontos dolgokat néha el kell ismételni, mert ami igazán lényeges, azt sosem lehet elégszer elmondani. Almássy Bettina drámája, a borzasztó című Családi Al-bumm és a belőle készült, a szerző rendezte előadás a Trafóban a fenti állítás próbája: vajon megáll-e tényleg a lábán egy produkció, ami semmi mást nem tesz, mint újra felmond néhány vitathatatlanul fontos alapelvet a bennünket itt és most körülvevő világról?

Kincses Gyula fotói

A Családi Al-bumm azt mondja nekünk egy felemelt mutatóujjú tanár úr mély hangján: a hatalom bárkit ellenséggé tehet, hiszen akármilyen mondvacsinált indokkal lehet gyűlöletet kelteni és kirekeszteni. A kirekesztett élete generációkra megpecsételődik, ugyanakkor a hatalomban lévő ember sokszor csak kicsinyes indokok miatt és korántsem szilárd elvi meggyőződésből cselekszik diktatórikusan. És még azt, bár ezt már inkább csak a sugalmazás szintjén, hogy az ilyen kirekesztősdik alapjában véve mindig egyformák, legyen szó zsidókról és árjákról, tuszikról és hutukról, vagy „illegális bevándorlókról” és nemzetféltő hazafiakról.

És tényleg örömteli, hogy akad olyan színházi előadás Magyarországon, amelyik ennyire a mindenkit körülvevő valóságról akar dolgokat megfogalmazni – hiába lenne ez a színház egyik fő feladata, alig-alig találni olyan előadást az országban, amelyik tényleg ezt teszi, vagy legalábbis úgy, hogy nem egy bármilyen nehéz helyzetben előhúzható, kockázatmentes klasszikushoz nyúl. Bár az több mint meglepő, hogy Almássy Bettina olyan áttételesen fogalmaz, mintha elmaradt volna a rendszerváltás: az allegóriának, a kettős beszédnek köszönhetően éppen csak a felismerhetőség határain belül marad az, amit a szerző közölni szeretne.

Így a drámában kövérség és soványság áll szemben egymással – ami akarva-akaratlanul, de alighanem inkább akaratlanul egy kicsit nevetségessé, rosszabb esetben izzadságszagúvá teszi az egészet, hiszen a kövérnek nézett, valójában terhes nő fogyitáborba hurcolása olyan kifacsart-kicsavart metafora, amit minden komolysággal és társadalmi felelősségtudattal is lehetetlen komolyan venni. Épp ezért válik rémisztő, revelatív, húsba vágó vagy elgondolkodtató helyett nehézkessé és modorossá minden erről szóló szöveg a színpadon: ha a nézőben folyamatosan működnie kell egy (tükör)fordítógépnek, ami állandóan jelez az agyunknak, hogy ez a badarság valójában nem ezt a badarságot jelenti, hanem valami mást, az tökéletesen meggátolja, hogy bármi, ami elhangzik, a zsigereinkig vagy a szívünkig hatoljon. Nem az előző rendszer cenzora lesz az, akivel a kettős beszéd kibabrál, hanem a néző, pontosabban az előadás maga. Más lenne a helyzet, ha nem kettős beszédről lenne szó, hanem butuska helyett önmagában is megrázó metaforáról; a darab második felében felbukkanó, talán a kormánykommunikációra reagáló, talán csak a mai politikát előre kitaláló, gyerektelenség- és szingliellenes rész már inkább ilyen lenne, de eddigre már késő.

Persze korántsem csak a formával van a baj, nem arról van szó, hogy a körülmények lehetetlenné tennék a gondolatok befogadását. Hanem arról, hogy a fent leírt néhány, rég elkoptatott közhelyen kívül nincs más gondolat a műben, ezt a keveset viszont a kövérséges és gyerektelenséges metafora túlontúl leegyszerűsítően, kétdimenziósan és didaktikusan veri a néző fejébe. Hogy mennyire egyeduralkodó az előadásban a pamfletszerűség, azt jól jelzi a történetben főszereplő, háromtagú családból az apa és a fiú konfliktusa: egy ponton a fiú fellázad az apa ellen, mert az sose volt ott, mert csak a politika volt fontos neki. Csakhogy a néző mindössze ebből az egy-két mondatból értesül a problémának erről az oldaláról – így viszont bármiféle érzelmi azonosulás is ki van zárva.

Ennélfogva pedig a színészi játék is nagyon szűk határok közé szorul. Balsai Móni – az anya – minden pillanatban erős, intenzív érzéseket tud közvetíteni minimális eszközökkel, csupán egy aggódó vagy egy fél pillanat alatt szeretettel feltöltődő arccal, egy gyengéd öleléssel; de egy meg nem írt, inkonzisztens jellemet még ő sem tud élővé tenni. És szomorú, hogy még egy női drámaíró, egy női rendező is megelégszik azzal a nőábrázolással, hogy az asszony gondolatai minden komoly helyzetben is csak a kompótkészítés körül járnak, és amúgy is mindig passzív a férfi mögött. Seress Zoltánnak – az apa szerepében – még ennyi karakterábrázolásra sincs lehetősége, mivel ő a sulykolt mondanivalónak megfelelően mindig másmilyen, bár az egyes jeleneteiben jól tudja ábrázolni az ott és akkor adott érzelmet, a gondterheltséget vagy a pánikot. Hajduk Károly panelekből kell, hogy összerakja a lázadó fiút, mert panelekből is van megírva.

Almássy rendezésének az emlékezetes atmoszférateremtés az erőssége: a fontos szereplők steril, sci-fis hófehérben vannak, a tömeg pedig szürkében (az egyik sablonkaraktert is eljátszó tervező, Szorcsik Kriszta egy esetben tér el ettől a koncepciótól, de ez semmilyen módon sincs megmagyarázva, így inkább tűnik az egészet gyengítő hibának, mint ötletnek). Intenzívek a fény- és hanghatások, és az összjátékuk is, erősek a fénycserével és hirtelen effektekkel kísért váltások. Ugyanakkor a kórus kihasználatlan marad a lehetőségekhez képest: operaénekesek és színészek állnak egy hátsó pódiumon, de a feladatuk a legtöbbször kimerül abban, hogy „pam-pam-pam” jellegű aláfestést recitáljanak, vagy jelentősnek szánt, de papírízű és így modoros szavakat vagy mondatokat ismételgessenek; kevés a „valódi” énekes teljesítmény.

A legnagyobb rejtély az előadás végeztével is megfejthetetlen marad: vajon jobb lenne-e egy átlagosan jól megcsinált előadás, ami nem szól semmi igazán fontosról, mint a Családi Al-bumm, ami gyakorlatilag semmilyen elemében sem működik, viszont fontos problémákra próbálja felhívni a figyelmet?

Hol? Trafó
Mi? Almássy Bettina: Családi Al-Bumm
Kik? Szereplők: Seress Zoltán, Hajduk Károly, Balsai Móni, Hasenfratz-Szegvári Júlia, Szorcsik Kriszta, Egri László, Domahídy László, Szabolcsi-Lázár Enikő, Pallagi Melitta, Gábri Nikolett, Pilnay Sára, Gelányi Bence, Kovács Olivér, Horák Panna, Horák Maja.
Zeneszerző: Tóth András (Bartók-Pásztori és Egresssy Béni-díjas). Jelmez: Szorcsik Kriszta. Festmények: Kusovszky Bea. Mozgás: Császár Réka. Rendező: Almássy Bettina