Képzeljük el az előadót, amint meztelenül fekszik egy nagy asztalon, tetőtől talpig alaposan bebugyolálva palacsintával, és egy rakás embert körülötte, akik egyesével hámozzák le a palacsintát a meztelen testről, lekvárt nyomnak rá a fölötte lógó zacskókból, majd jó kedvvel megeszik.

Bővelkedett kiemelkedő pillanatokban az L1danceFest 2016 – 15 év! – gazdag nemzetközi repertoár mellett főleg a hazai kortárs design bemutatkozása tette különlegessé az ünnepi alkalmat. Az évforduló alkalmából rendhagyóan hosszú, tíznapos programmal készültek a szervezők, melynek a táncelőadások mellett szimpóziumok, workshopok és egy kortárs catwalk is a része volt. Részleges, de személyes élménybeszámoló következik.

A hosszú program közepén kapcsolódtam be az eseményekbe a magyar ZIGGURAT Projekt Floating című munkabemutatójánál.  A darab témája, a víz és a programkódok kapcsolatának kreatív képzettársítása kifejezetten ígéretes gondolat, noha a munkabemutatón még számos részlet kiforratlannak tűnt. A helyszín sem adott lehetőséget a koncepció teljes kibontakozására, mert a néző-előadó-installáció hármasának egyenrangú együttműködése helyett passzív nézők és egy túlságosan színházi szituáció találkozása valósult meg. Ugyanakkor még a nem teljesen ideális körülmények ellenére is látszott, hogy a munkafolyamat iránya egy értékes és izgalmas eredmény felé mutat.

Céline Larrére: Papalacinke. Fotók: Szabo Roland

A francia Céline Larrére Papalacinke című projektje egyértelműen kiérdemelte a fesztivál legmorbidabb eseménye címet. Képzeljük el az előadót, amint meztelenül fekszik egy nagy asztalon, tetőtől talpig alaposan bebugyolálva palacsintával, és egy rakás embert körülötte, akik egyesével hámozzák le a palacsintát a meztelen testről, lekvárt nyomnak rá a fölötte lógó zacskókból, majd jó kedvvel megeszik. És képzeljük el ebben a társaságban saját magunkat, ahogy kissé rémülten-hitetlenkedve követjük a többiek példáját, miközben magunk sem igazán hisszük el, hogy tényleg ez történik. A pocijáról kérsz, vagy a térdéről? – kérdezi egy anya a kislányát. Céline Larrére projektje a fesztivál egész hátralévő idejére egy közösséggé kovácsolta a palacsinta és a kortárs performanszművészet traumatizáltjait.

Ezek után szinte szokványosnak hatott az L1 Egyesület Lúdbőr című catwalkja, melyen az egyesület művészei vonultatták fel a kortárs magyar design legjavát jólesően kaotikus összevisszaságban. Erősen csalódhattak azok, akik hagyományos divatbemutatóra számítottak – már ha ebben a közegben még bárki is számít bármi hagyományosra. Sokkal inkább volt ez egy nemtől, kortól, stílustól és testalkattól független, őszinte örömködés, mint komoly munka szigorúan prezentált eredménye – noha maguk a ruhák minden komoly figyelmet is megérdemelnek.

A catwalk kis hangulatdarabkái a showcase program egészét meghatározták, hiszen Kovács Noémi és Varga Zsolt a műsorvezetők szerepében az egész fesztivál alatt a bemutatott ruhák valamelyikében léptek színpadra.

Lúdbőr. Kortárs catwalk

Így történt ez másnap, a showcase program első napján is, melyet Kovács Kata Practice of falling című repetitív performansza előzött meg. A showcase program 1 kiemelkedő pillanata volt Valencia James Between the World and Me című darabjának bemutatója, melyben a táncosnő saját idegenségének, másságának témáját járta körül a hozzá kapcsolódó közhelyeken keresztül. Meg akarod érinteni a hajam? Az én táncomban feltétlenül kell lennie valami ősinek, rituálisnak? Valencia James keserű humorral és bámulatos mozgással idézi fel a hozzá viszonyuló kíváncsi vagy ellenséges megnyilvánulásokat. Bőrének színe olyan, mint egy membrán, ami megszűri az ő valóságos képét a környezete számára – meséli tánccal és szavakkal.

Valencia James: Between the World and Me

Ugyanezen az estén lépett színpadra az izraeli Uri Shafir is The Koloklum című darabjával, mely leginkább az élet természetes mozdulatainak feldarabolt, felgyorsított, összemixelt montázsára hasonlított. Az előadó végig egy feszített tempójú, egyre gyorsuló őrületbe kergeti bele magát, amely mintha egymásba áthajló, furcsa játékok és összezavart élethelyzetek sorozata lenne. Evés, öltözködés, szexualitás, busz után futás, tánc, keresés, hátfájás, halál, harag, köszöntés bravúros ritmusban egymásba fűzött sokasága.

A nemzetközi repertoár sokszínűségét bővítette a showcase program harmadik napján a japán Ruri Mita félelmetes Matou című produkciója. A táncosnő egyszerre volt díszlete és szereplője is egy furcsa test-bábjátéknak, melyben bármelyik testrésze átvehette a főszerepet – a lehetetlen szögben hátracsavarodott, mégis lágyan mozgó karjaitól a szintén nem emberi módon mozogni képes bordáiig. Valami nagyon különleges, mégis nagyon távoli és idegen varázslat született meg vele a Marczi színpadán.

A magyar vonatkozású előadások közül a Góbi Rita és Andrea Miltenerová együttműködéséből született Counterpoint című produkció részlete volt kimagaslóan különleges. A két előadó tökéletesen precíz, óramű szerű mozgása a nőiség és a tánc géppé redukált, egyetlen egyszerű mozdulatba sűrített párlataként jelent meg a színpadon. A szereplők érzelmei, kapcsolatteremtési kísérletei programozott folyamatok, ugyanakkor ők maguk nem cél és öntudat nélküli lények – a saját mozgásrendszerük keretein belül megpróbálnak ölelni, önkifejezni és repülni is. Lehetőségeik korlátozottsága csak addig tűnik szűknek, míg megfeleltethető nem lesz saját kifejezési lehetőségeink szűkösségével.

A fesztivál utolsó napján a szervezők koccintásra invitálták a jelenlévőket – természetesen a rendezvény egész szellemiségének a jegyében itt sem kell valami formális és merev köszöntőre gondolni. Barátságos, emberközeli, kissé bohókás, de nagyon szerethető 15. évadot zárt a fesztivál.