Bagossy László rendezésében a felismerhetőség fontos jegy: minden, amit látunk, egyértelműen három nővéres, ezért könnyedén tájékozódom ebben a világban, nincsenek meglepetések, radikális átértelmezések, meghökkentő megoldások.

A három nővér gyertyával a kezében áll egymás mellett, és három szólamban énekel. Azonnal felismerem őket: Mása (Tenki Réka) unja és ideges, láthatóan demonstrál, egy idő után leül egy székre, nincs kedve folytatni. Olga (Takács Nóra Diána) áll középen, ő a szív, a lélek, a törzs – rezzenéstelen és kemény. Irinának (Zsigmond Emőke) kialszik a gyertyája, az Olgáétól akarja újra meggyújtani, szórakozott, de tüneményes. A közönség elnevetgél a lányokon, akik mintha a szülők parancsára álltak volna ki a katonavendégek elé énekelni a névnapi ünnepségen. Felnőttbőrbe bújt gyermekek, akiket apjuk-anyjuk elhagyott, és ahányszor eszükbe jut, hogy egyedül vannak a világon, sírni kezdenek, hogy Moszkva, Moszkva. Bagossy László rendezésében a felismerhetőség fontos jegy: minden, amit látunk, egyértelműen három nővéres, ezért könnyedén tájékozódom ebben a világban, nincsenek meglepetések, radikális átértelmezések, meghökkentő megoldások. Nehezen tudom eldönteni, hogy ehhez hogyan viszonyulok: néha untat, máskor azon veszem észre magam, hogy kis részletekbe felejtkezve nézem a színpadi történéseket, máskor a nem játszók arcát fürkészem.

Fotók: Gordon Eszter

A nem játszók szerepe talán az egyetlen, a drámából nem egyértelműen következő ötlet, amit a rendezés felajánl. A tér (díszlettervező: Bagossy Levente) ugyanis amfiteátrumszerűen van kialakítva, a játékteret félkörben egy fekete lépcsős szerkezet zárja-öleli, amelyen az elejétől fogva ott ül a többi szereplő, csendben figyelik ők is az előadást. De nem civilekként vannak jelen, hanem dolgozó színészekként, akiknek testtartásán és arcán lekövethető a színészi munka, az, ahogyan mozdulatlanul bár, de teljes koncentrációval rákészülnek egyik-másik jelenetre, ahogy élesen figyelnek, amikor róluk van szó. Nem játszanak, de jelen vannak, nem az előadás belső történéseinek terében, hanem a színház terében, kissé félhomályban. A rendező a kulisszákat helyezi a színpadra, és ezzel nem annyira az egyes jelenetek intenzitását növeli, mint atmoszférát teremt hozzájuk. Később már kimennek a színészek, van amikor csak páran nézik hátulról a jelenetet, és ahogyan közeledünk az előadás végéhez, egyre kevesebben ülnek bent. A bent ülő emberek száma, elhelyezkedése, kiléte alterálja az előadás légkörét, ráadásul a színészeken kívül bent ül a súgó és két zenész is, akik ütős hangszerekkel, harmonikával kísérik az előadást, néha pedig kétszólamú, szöveg nélküli énekhanggal. Erős, fényes női hangok – a zenészek egyébként katonaruhát hordanak. Az énekhang többször is visszatér az előadásban: a névnapi ünnepi reggelin még Natasa és Andrej ugratása is a Beatles Love Me Do című számának kórusban éneklésével végződik.

A megteremtett miliő – legyen az térszerkesztés, hanghatások és zenei kíséretek – valamelyest leválik a tulajdonképpeni játékról. Másképpen mondva: a színészi játékot félbeszakítja, árnyékolja, kommentálja mindaz, ami körülveszi, de szervesen nem alakítja, befolyásolja. Nincsenek kilépések, nincs elidegenítés, nincs reflektálás arra, ami éppen történik. Ebben a tulajdonképpen lazára font közegben a jelenetek rendkívüli intenzitással, a lélektani realizmustól átizzasztva mennek végig. Tenki Réka Másája úgy rohan be a nézőtér felől Versinyintől (Mácsai Pál) elbúcsúzni, hogy azonnal elvágódik a lépcsőn. A csehovi harmadik felvonásban Irina olyan hangosan zokog, hogy a nővére, Olga pofonüti, hogy később ő hullajtson keserű könnyeket. Minden szituáció élesbe megy, minden könny igazi, minden mondat érzelmekkel telített. Ugyanakkor evidensen minden pillanat színészi pillanat, ráadásul többnyire végigkövetjük a rákészülést, a támadást, a lecsillapodást. Látjuk a színészi munkát és értékeljük. Mármint a munkát értékeljük, mert ettől a túlkomolyságtól a történet már-már elviselhetetlenné és unalmassá válik.

Amitől néha mégis élvezetes nézni a Három nővért, az az, ahogyan a színészek meg-megpihennek ebben az idegölő munkában: több kis részletet, arcvonást, reakciót, folyamatot is találok, ami által helyenként be-becsempészi magát az élet ezekbe a nagyon drámai és dramatikus alakokba. Ezeket a pillanatokat többnyire akkor veszem észre, amikor a színészek nem maguk játszanak, hanem partnerként vannak jelen egy jelenetben vagy a csoport tagjaiként. Ilyen Takács Nóra Diána, ahogyan egy szék vékony támlájára hajtja a fejét, és fáradtan válaszolgat a még mindig csiripelő Irinának a tűzvész után. Ilyen Zsigmond Emőke, amikor minden erejét összeszedi, hogy figyelni tudjon a kibírhatatlan Tuzenbachra, aki Máthé Zsolt alakításában mindig lelombozódik, ha Szoljonij ugratja. Ilyen Tenki Réka, amikor Versinyin filozofálását hallgatva maga is meglepődik, hogy unja a férfit, ilyen Hámori Gabriella Natasája az első jelenetében, amikor azonnal összezuhan az első rá vonatkozó megjegyzéstől, stb. Sok szép ilyen részletet találok, ami bonyolítja a játékmódot és egyáltalán az előadást magát, és ide tartozik még Stuber Andrea jól mondható és egyenes ívű szövege is.

Az előadás a három nővér énekével végződik. Most sírnak, bőgnek, a földön végigterülnek, egyedül vannak. Egymás nővéreinek is megszűnnek lenni: mindenki magányosan van a színpadon és a fájdalmában. Még Moszkva reménye sem köti őket össze: Irina szinte kierőszakolja magából a szavakat, amiknek már jelentésük sincsen. És aztán hirtelen vége, és mint akire rácsapják az ajtót, lemegy a függöny. Már hazafelé tartok a színházból, amikor eszembe jutnak a jelmezek: hatalmas bundák, nyolcvanas évekre hajazó bőrcsizmák, retró ruhák, de nem tudom eldönteni, hogy jelent-e valamit, hogy a nyolcvanas években vagyunk. Egyébként pedig nem is ott vagyunk, a ruhák egyszerre tökéletesen egyértelműek és indifferensek, nem tudok az előadás közegében jelentést társítani hozzájuk. Az egyértelműség a felismerhetőséggel kapcsolatos, és ugyanilyen egyértelmű az is, hogy Három nővért nézek 2016-ban Budapesten, egy városi színházban. Úgy érzem, innen indulunk, hogy nem kell rákérdezni, hogy miért. A Három nővér tehát maradéktalanul megtörténik, a színházban, az alakításokban, meglepetés nélkül, az ismétlés örömével. Szűk értelemben vett előadás, ami véget ér a közönség tapsolásával, és másnapra akár el is felejthetem, hogy a minap ezt néztem a színházban.

Hol? Örkény István Színház
Mi? Anton Pavlovics Csehov: Három nővér
Kik? Vajda Milán, Hámori Gabriella, Takács Nóra Diána, Tenki Réka, Zsigmond Emőke, Epres Attila, Mácsai Pál, Máthé Zsolt, Nagy Zsolt, Gálffi László, Novkov Máté, Dóra Béla, Darvas Ferenc m. v., Pogány Judit, Murányi Márta m.v., Szathmáry Judit m.v., Tukora Tamás, Tukora Richárd, Orosz Gábor, Kende Ádám, Csire Zoltán, Uray Bálint, Gerencsér Dániel.
Fordította: Stuber Andrea. Díszlet: Bagossy Levente. Jelmez: Kristina Ignjatovic. Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. Zenei munkatárs: Matkó Tamás. Súgó: Kanizsay Zita. Ügyelő: Mózer Zsolt. A rendező munkatársa: Érdi Ariadne. Rendező: Bagossy László