A tanult befogadási stratégiáink itt egy csapásra csődöt mondanak, hiszen a 6 és 7 című koreográfiákban nincs narráció, nincs lineáris fejlődés, nincs karakter, nincs csúcspont, nincs kezdet és hozzá képest nincs vég sem. Nincs konklúzió, nincs üzenet.

Szerencsém, hogy magam mögött tudhatom életem hosszú-hosszú időszakát, mikor a jelentéseket kutattam mindenben: a szavak mögött, a hallgatásban, a mozdulatokban; mikor az is mindegy volt, hogy milyen áron, de feltétlenül a nehezen hozzáférhető, legbelső lényegig kellett ásnom. Nagy szerencsém. Ha ugyanis ezzel az attitűddel vágnék neki a TAO Dance Theater estjének, a 6 & 7 értelmezésének, bajban lennék. Hogy miért is?

Mert Tao Ye feltett szándéka szerint mindenféle jelentésalkotó tényezőt kilúgoz az előadásaiban – méghozzá sebészi precizitással. Itt aztán hiába keres mély összefüggéseket az ember, hiszen a koreográfus már a mozgássorok fogantatásának nulladik pillanatában kitépi (talán eleve beléjük sem injektálja) a jelentéskeltő elemeket. A 6 és 7 című koreográfiák tehát afféle mesterségesen módosított lombikbébikként jönnek a világra, egymás mutánsaként.

Zhang Shengbin fotója

Tao Ye például tudatosan nem ad hagyományos címet a munkáinak. Amit ad, azt csakis azért, hogy a színlapokra ki lehessen írni. Címeiben nincs sűrítő, rámutató, nincs metaforikus vagy szimbolikus értelem. Cím és koreográfia között amolyan közömbös mellérendelés van, mely minden esetben a prekoncepciók ellenében dolgozik, és csakis a darabokban szereplő táncosok számára mutat rá. Persze, elgondolkodhatnánk azon, vajon mennyiben tekinthető gesztusértékűnek a névadással szembeni ilyen aktív tiltakozás, de ezen a ponton, úgy hiszem, nem igazán jutnánk előre.

Ennél sokkal célravezetőbb lehet abból kiindulni, hogy a koreográfiák nélkülöznek mindenféle megszokott színháziasságot. A tanult befogadási stratégiáink itt egy csapásra csődöt mondanak, hiszen a 6 és 7 című koreográfiákban nincs narráció, nincs lineáris fejlődés, nincs karakter, nincs csúcspont, nincs kezdet és hozzá képest nincs vég sem. Nincs konklúzió, nincs üzenet. Tao Ye csatlakozik ahhoz az Yvonne Rainer óta előirányzott szerkesztésmódhoz, mely a táncban nem kifejezést, még csak nem is technikát, sokkalta inkább nyers megjelenítést, afféle anyagi igazságot keres.

Fan Xi fotója

Nem véletlen, hogy a koreográfus munkáit sokszor vetik össze a minimalizmussal; Lucinda Childs és Anne Teresa de Keersmaeker például nagyban rokonítható Tao Ye felfogásával (előbbire még egy gondolat erejéig visszatérek), noha maga az alkotó visszautasít minden ilyen irányú találgatást és összevetést. „Azt hiszem, a legjobb definíció, amit a darabjaimra alkalmazhatnék, az, hogy definíció nélküli” – nyilatkozta például egy interjúban. Mégis: a két koreográfiáról – laza asszociációként – joggal juthatna eszünkbe a minimalizmuson túl az absztrakt expresszionizmus kritikája is. A koreográfus a szó szoros értelmében véve minimális eszköztárral dolgozik, a mozgásformákat pedig mintegy a színpadra csurgatja, hogy ott aztán önálló életre keljenek, és szigorú, szabályos repetitív rendben kövessék egymást. A testek pedig ebben a közegben elszemélytelenednek, és önmagukban, önmagukért érvényes, szenvtelen objektumokká lesznek. Ha tetszik, afféle síkszerű, drippingelt (hullámzó, izgő-mozgó) gráfokká, melyek a mozdulatok geometrikus elágazásaiként és összefüggéseiként értelmezhetőek.

Fan Xi fotója

Az elszemélytelenítés eszköze a minden ízében és porcikájában megtervezett látvány és a precíz szerkesztésmód. A 6 című koreográfia például teljes sötétségben kezdődik, és mindvégig homályos, félsötét marad: a mélyfekete színpadon fekete dresszt és szoknyát viselő alakok mozognak, tökéletes összhangban. A füst és a felülről lefelé irányuló világítás párássá, szemcséssé, már-már átláthatatlanná teszi a színpadot – akár egy fekete doboz belseje. Ilyen látványvilágban esélyünk sincs az arcok rajzolatát kivenni. Egyáltalán, nem is látunk arcokat; formákat látunk, sziluetteket, szoborszerű képződményeket, melyek csakhamar egyetlen organikus testté tömörülnek. A táncosok ugyanis szorosan egymás mellett, egy diagonális egyenesre felfűzve mozognak előre-hátra-oldalt-vissza (néha kicsit vertikálisan is: le és fel), és már-már eldönthetetlennek tűnik, hol kezdődik az egyik, hol ér véget a másik. A karok mindvégig szorosan a szoknyákra tapadnak, nem vesznek részt a játékban, a mozgások egytől-egyig fejből és vállból irányítottak, és ahogy megszületik a lendület, úgy hullámzik a test: a vállak, a törzs, a csípő. Roppant egyszerűnek tűnő, mégis komplex energiaátvitelen alapuló mozgássorozatok követik egymást, ha tippelnem kellene, azt mondanám, cirka négy-ötféle szekvencia ismétlődhet a negyvenperces uniszónóban. A szekvenciák pedig látszólag ugyanazok, mégis a változatosság látszatát keltik. Mintha mikroszerkezetében minden egyes szakasz egy kissé, de csak egy kissé, elhajlana az előzőtől. Vagy csak a változó fények és a zenei építkezés keltik ezt az érzetet?

Talán igen. Ám ha így lenne, az est második felében látható koreográfiával, a 7-tel már könnyen elszámolnánk. Ebben ugyanis a 6 során használatos három elem (test, zene, világítás) közül igazából már csak egy marad játékban: a test. Minden lehetőségünk adott, hogy sorra számláljuk a szekvenciákat, sőt talán még a repetíció véletlenszerű rendjének logikáját is megértjük.

Duan Ni fotója

Merész remények! Mert bár a mozgássor szinte pontról pontra megegyezik a 6-ban látottakkal (miközben az ott három-négy alkalommal megismételt térdhúzások például elmaradnak), egészen más a közeg, melyben a koreográfia megjelenik: fehér padlón, teljes fényben, ezúttal fehér dresszben és szoknyában mozog a táncos-massza, testük zajai, torokhangjaik morajlása pedig egészen furcsa tartományait nyitják meg (pontosabban mutatják meg) a testnek. Robert Wilson és Lucinda Childs egyik közös produkciója, az I was sitting on my patio this guy appeared I thought I was hallucinating… című, 1977-es munka jut eszembe, melyben ugyanazon monológ kétszer hangzik el egymást követően: előbb Wilson, majd Childs előadásában. Amit látunk, ugyanaz, és mégis más – miközben tudjuk, hogy ugyanaz. Ennek a típusú szerkesztésnek a lényege, hogy az egyes elemek egymásra rétegződnek, mintegy megkettőződnek, mégsem lépnek a redundancia csapdájába. Éppen ellenkezőleg, az ismétlés által különös síkja nyílik meg a megjelenítésnek: egy spirális és többszörösen felerősített, tiszta jelenlété, melyben a legutolsó mikromozdulat is a legnagyobb meglepetés erejével ér minket. Nem tudjuk, nem ismerjük a nevét ennek a világnak.

Hol? Trafó
Mi? 6 & 7
Kik? Koreográfus: Tao Ye. Táncosok: Fu Liwei, Mao Xue, Li Shunjie, Yu Jinying, Huang li, Ming Da, Hu Jing. Zene: Xiao He. Vocal design: Tao Ye. Fényterv: Ellen Ruge, illetve Ma Yue, Tao Ye. Fénytechnikus: Ma Yue. Hang: Rembeczky János. Jelmez: Tao Ye, Li Min.