Látjuk-e egymást, tanúi vagyunk-e egymásnak, jól látjuk-e, amit látunk, egyáltalán, mi az a jól látás? A Schrödingerre várvában alakváltó figurák, váratlanul elkanyarodó, megváltozó helyzetek sorakoznak előttünk.

Schrödinger macskája: fiktív lény, egy (gondolat)kísérlet alakja, aki/ami beszivárgott a közbeszédbe számos sors- és pályatársával egyetemben. Jóval ismertebb karakter a megfelelő birtokos szerkezetben például Pavlov kutyája, a tudósnak erős fenntartásokkal nevezhető Micsurin és csatolt részei, de idézhetjük itt, az irodalmi emlékezet-módszertan mezejéről Proustot a gőzölgő teával és a bele mártott madeleine-süteményével. Ami egyfelől mindet összeköti, az közmondásos voltuk, mögöttesüket az emlegetett közbeszéd nem tárgyalja, a kiszólásokat használók már csak úgy emlegetik őket, mint egy olyan, ismert vicc csattanóját, amihez szükségtelen elmesélni a vicc egészét (v.ö.: „teje van, ideje van, miért ne szoptasson” – tessék utána nézni, ha valaki nem ismeri). A másik összekötő kapocs – hogy a közbeszéd és a közbeszélők a pontos tudományos háttérrel/forrással általában nincsenek is tisztában –: a frappáns hatású kiszólás mint a jéghegy csúcsa jelenik meg.

Hevér Zsófia fotói

A Schrödingerre várva remek címválasztás, önmagában fanyar, játékos és talányos, az osztrák fizikus hipotézise pedig rendkívüli, elsősorban abban a tekintetben, hogy a szélesebb, laikus közönség számára közérthetően világít meg valamit, ami bizony még e népszerű és szemléletes formában is nagyon megdolgoztatja az agyat. Egyszóval: el lehet rajta gondolkodni, akár egy életen át. A felvetés lényege az, hogy egy egyed (jelen esetben a macska, mely egy átlátszatlan dobozban van összezárva egy radioaktív anyagdarabbal, egy, annak lebomlását vagy le nem bomlását érzékelő Geiger-Müller-számlálóval és egy felfüggesztett kalapáccsal, amit bomlás esetén a számláló „aktivál” (a kalapács eltör egy elé helyezett kénsavas üveget), s a macska elpusztul – vagy nem) tehát, hogy az egyed életben van-e, vagy sem, és van-e, aki megnézze. Az egységnyi idő elteltével kinyitott dobozban lévő macskáról a kinyitás pillanatáig nem tudhatjuk biztosan, hogy életben van-e? Nem számítható ki, hogy megtörtént-e a dobozban a radioaktív bomlás, eltört-e az üveg, s azt sem lehet tudni, hogy ez érdekel-e valakit, van-e valaki, aki valaha egyáltalán kinyitja a dobozt. Schrödinger példája egy olyan képlet, amin, megismerve azt, valóban egy életen át morfondírozhatunk. Elgondolkodhatunk például azon, hogy mi a különbség aközött, hogy valami érthető vagy felfogható, érthetetlen vagy felfoghatatlan, vagy van-e értelme tetszőlegesen összekapcsolni e két ellentétpár tagjait egymással. Schrödinger macskájának példájában ott van a „hideg” tudományosság mellett a mély érzelmekre gyakorolt hatás, elvégre mégis egy élőlényről van szó, amely elpusztul, s halála akár örökre észrevétlen marad, ha nincs, aki rányissa a dobozt. Eszünkbe juthatnak a nemzetközi tudományos kishírek világából azok, melyek évtízmilliókkal ezelőtt lávába/iszapba ragadt-fulladt, magányos halálukat lelt őslények maradványainak megtalálásáról szólnak – a haláltusába merevedett testet végtelennek érzékelt földtörténeti korokkal később tárta csak fel (már amennyiben, egyáltalán) a paleontológusi véső-kalapács.

Fülöp László lendületes és szeretni való koreográfiája messziről közelít a kérdéshez, áttételeken keresztül. Nincsenek utalások a konkrét teóriára, hősei egyszerre a macska, Schrödinger, illetve bárki, aki a helyükbe kerülhet, akár egy örökkévalóságnak ható szemvillanásra is. Bárki lehet a macska és bárki lehet az, aki megbizonyosodik arról, mi a helyzet a dobozban. Leskelődni pedig nem lehet és nem is ér. „Ami engem elkezdett ebből foglalkoztatni és izgatni, az a várakozás és a késleltetés, vagy épp az elodázás problematikája, és az ekörül működő intenzív érzelmi állapotok, valamint az ok-okozat közötti lineáris kapcsolat felbontása, megfordítása, felcserélése, összekutyulása. Ha van egy adott probléma, amit nem tudatosítok, akkor a probléma pont ennyire félig létezik, félig nem. Egyrészről mindenkit hajt a kíváncsiság, másrészről visszatart a kudarc vagy valami negatív tapasztalat elkerülésének vágya.” – fogalmazott az alkotó egy interjúban.

A Schrödingerre várva tere tökéletesen üres, a táncoló testeken kívül más nem kapott benne helyet. Az egyetlen, szembeötlő látványbéli elem a fehér táncpadló, amelyre három oldalról a koromfekete oldalfalak borulnak. A fehér síkot nem nehéz tárgylemeznek érzékelni, melyen hőseink megmutatkoznak. A tér egyetlen ponton van megbontva. Mélyén, jobbra hátul kis ajtó, a Trafó öltözőihez vezető szűk lépcsőház bejárata, melyet nagy ritkán láthatunk egy-egy előadásba beleszerkesztetten, azaz: takarás nélkül, használatban. Ez az ajtó most néhányszor feltárul: bejönnek, kimennek rajta, a mögötte feltáruló kis tér játékosan misztikussá tétetik gomolygó füstköddel, a mélyedésből pedig zene szól (vagy, mint a végén: komikus zörejek, hangfoszlányok), amit néha a csukott ajtón keresztül is hallhatunk.

Fülöp László koreográfiájának hat alakja (Biczók Anna, Cuhorka Emese, Furulyás Dóra, Kelemen Patrik, Marcio K. Canabarro, Varga Csaba – egyként: alkotók-előadók) játékosan lebegtetett karakterű, halványan glam rock-ihletésű öltözékben lép elénk. Áttetsző kezeslábas, redőkbe vasalt, nyitott szoknya, ezüst cipő, hófehér bakancs, flitteres póló a testükön, de megfelelő „hígításban”: az összhatás szinte szolid, ám e darabok – ahogy a mozgásanyag prizmaszerűen tarka és összetett szövete – pont a talányosság, a (közös) keresgélés, a lebegtetés érzetét sugározzák és adják át. A hatok, az élet nevezetű képregény alakjai a színpad fekete dobozában: nincs kalapács, nincs kénsavas fiola, Schrödinger fél évszázada halott, a macska fiktív. A nézőtéren ülve játszhatunk a castinggal: cica legyünk, professzor, hasadó anyag vagy szemtanú? A halálos dilemma helyett itt a való élet és a szárnyaló fantázia világából vett cserepek vannak a színpadon, illetve a humán-reál lénia előbbi végpontjából eredeztetett érzetek. Látjuk-e egymást, tanúi vagyunk-e egymásnak, jól látjuk-e, amit látunk, egyáltalán, mi az a jól látás? A Schrödingerre várvában alakváltó figurák, váratlanul elkanyarodó, megváltozó helyzetek sorakoznak előttünk. Megmutatkozás és megpillantás, közlés és észlelés örök párban. Fülöp és a színpadon játszó alkotótársai-táncosai szellemes, hajlékony és intenzív atmoszférát teremtő játékában alapvetés, hogy senki/semmi sem az, aminek/akinek látszik, ám ezt nem nyakatekert képekben és példázatokban ragadja meg, hanem fanyar helyzetekben tálalja. A mókás hirtelen rémisztővé, a gyengéd gondoskodás játékosan erőszakos uralássá, az érzelmes összesimulás kiszámított tornagyakorlattá válik. Szép kép kerekedik az egyetlen, a színre érkező tárgy – egy tokjából előkerülő, fényes trombita – köré: a mesterséges lélegeztetéssel, mellkasi pumpálással a csőbe préselt levegő szólaltatja meg a hangszert, amivel aztán minden megtörténik, ami egy trombitával megtörténhet (Kelemen Patrik virtuóz előadásában). A hatok játékában csiklandó leleményesség, hajlékonyság, egy nagyon határozott és erős atmoszférát teremtő, árnyalatnyi spleen. Mizsei Zoltán kiváló zenei anyaga legalább olyan sokarcú, mint a táncosok mozgása (természetesen): a flamenco-gitár mesterien torzuló hangja, a közeledőnek-távolodónak érzékelt, hajló-görbülő hangzás, mely kiélesedve, vagy eltompulva tágítja még tovább a teret és gondolatainkat, együttesen hatásos és szeretni való világot rajzol elénk. Látunk a maori harci táncot, a hakát idéző trappolós-ordítós jelenetet, mely egyszerre megszelídül; látunk összetartozó közösséget, mely egyénekre bomlik; hisztérikus kitöréseket szóban (a játék nyelve az angol) és testben. Hangulatok, mozgássorok módosulnak finoman, szellemesen a szemünk előtt, úsznak át egymásba; folyamatosan alakulnak a forró kása körüli keringés képei – hogy újabb macskás képpel éljünk.

Hol? Trafó
Mi? Schrödingerre várva
Kik? Alkotó-előadók: Biczók Anna, Cuhorka Emese, Furulyás Dóra, Kelemen Patrik, Marcio K. Canabarro, Varga Csaba. Zene: Mizsei Zoltán. Fény: Pete Orsolya. Hang: Varga Vince. Jelmez: Kasza Emese / Mei Kawa. Koreográfus: Fülöp László. Produkciós vezető: Trifonov Dóra. Producer: SÍN Kulturális Központ