Szerebrennyikov nem moralizál, nem tesz nevetségessé. Mi sem csóváljuk a fejünket. Nem érzem magam kellemetlenül, hogy a szünetben az első dolgom rápillantani a smartphone-omra, ahogy a rendezőnek is első dolga volt a tapsrendnél selfiet készíteni, melyet aztán még aznap este gondosan posztolt is a falára.

A berlini Komische Oper neve ma már minden bizonnyal a magyar operabarátok körében sem cseng ismeretlenül, hiszen a ház nemzetközi hírneve Barrie Kosky 2012-es intendánsi kinevezése óta töretlenül ível felfelé.

Az ausztrál – divatos szóval élve „multitalent” – rendező-zenész-zeneszerző ugyanis legalább olyan radikális változást vitt végbe a volt kelet-berlini operaházban, mint az 1940-es évek végén a „Komische” tulajdonképpeni alapítója, Walter Felsenstein. Barrie Kosky sikerének titka elsősorban abban keresendő, hogy remekül megtalálta az egyensúlyt a felsensteini, kísérletinek mondható operaház, valamint annak a hagyománynak a felélesztése között, amit az épületben operettszínházként működő Metropol Színház jelentett.

A siker pedig nem maradt el: az egykori Metropol Színház „berlini operettjeinek” leporolásával új közönséget sikerült becsalogatni a házba, elég csak a Bál a Savoyban című előadásra gondolni, mely a 2013-as bemutató óta folyamatosan telt házzal megy. A magát a sajtóban humorosan „meleg zsidó kenguruként” aposztrofáló Kosky két régi tabuval is szembehelyezkedett. Először is elővette a nemzetiszocialisták által elhallgattatott szerzők (mint például a fent említett operett alkotója, Ábrahám Pál) műveit, valamint azzal a már-már kőbe vésett hagyománnyal is szakított, mely szerint a Komische Operben minden előadást német nyelven kell előadni. A változtatni akarás és merés Koskyt igazolta, az Opernwelt Magazin a Komische Opert a 2012/13-as évadban az Év Operaházának, a ház kórusát pedig a 2014/15-ös évadban az az Év Kórusának választotta.

A jó intendáns azonban nem pusztán saját képére formálja a házát – és ebben, nevezetesen a vendégművészek koncepciózus kiválasztásában rejlik Kosky sikerének harmadik összetevője, aminek eredményeképpen a roppant markáns koskys jelleg mellett egy rendkívül érdekes nemzetközi rendezőgárda válthatja egymást a Komische Oper deszkáin. Kosky kitűnő szimatáról tett tanúbizonyságot az is, hogy a fiatal orosz rendezőt, Kirill Szerebrennyikovot kérte fel A sevillai borbély megrendezésére.

Fotó: Monika Rittershaus

Szerebrennyikov 2012-ben, a Kosky-éra első évében mutatkozott be a Komische Operben, a ház felkérésére írott, az Alban Berg művén alapuló American Lulu című kortárs, német nyelvű operával. Igazi, átütő sikert azonban 2015-ös Saloméjával aratott a Stuttgarti Állami Operaházban, s ezzel nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a ház kiérdemelje a 2015/16-os évadban Az Év Operaháza elismerést. Ilyen előzmények után értelemszerűen nagy várakozás előzte meg A sevillai borbély multikulti estjét – ne feledjük, egy orosz rendező német operaházban rendezett Spanyolországban játszódó olasz vígoperájával van dolgunk, mégpedig német, török, kuwaiti és amerikai énekesekkel a főszerepekben.

De nem csak a multikulti fontos itt, hanem a globalizáció is. Az olvasó most valószínűleg felhördül, és azt kérdezi: „Már megint?!” – nos, éppen ezzel a felhördüléssel játszik a rendező is. Szerebrennyikovot a társadalom érdekli. Rendezései (ahogy stuttgarti Saloméja is) finom és pontos, húsbavágó, ugyanakkor a cinikus humort sem mellőző elemzések. Mert miről is szól tulajdonképpen Gioacchino Rossini 1816-os opera buffája, vígoperája? A fiatal, nagyjából tinédzserkorú gróf szemet vet a hasonló korú Rosinára, akit nála jóval idősebb gondviselője, Bartolo jóformán szobafogságban tart. Hogyan kommunikálnak vajon? Természetesen messengeren. Almaviva gróf nem igazán halad azonban előre, ezért szerződteti a mindenes Figarót, aki sok egyéb mellett fodrász, parókakészítő, állatorvos – és, mint kiderül, social media manager. A chat- és video-üzenetek jönnek-mennek, Almaviva gróf azonban még közelebb szeretne kerülni Rosinához, így először katonának öltözve bekvártélyoztatja magát Bartolo házába. Általános megrökönyödéssel keveredett derültség fogadja a tenort, aki dzsihadista jelmezben cseppet sem barátságosan tolakszik be hasonszőrű kíséretével Bartolo házába, miközben Rosina kényszeredett mosollyal egy refugees welcome táblácskát emel a magasba. Öncélú geg? Nem hiszem, sőt éppen az ilyen és ehhez hasonló pillanatokban mutatkozik meg Szerebrennyikov tökéletesen végiggondolt és végigvitt koncepciója. Költői kérdéshez folyamodva: ha egyszer napjaink Európájában vagyunk és felmerül egy vadidegen (csoport) kényszerű elszállásolása, szinte természetes, hogy a menekültek befogadásának procedúrája jut eszünkbe.

A történetet talán szükségtelen hosszasan ecsetelni; Almaviva egy új jelmezben is szerencsét próbál, Conchita Wurstként mutatkozik be, mint Rosina énektanárának, Don Basiliónak asszisztense. Ezen a ponton ismételten elgondolkodtam: vajon a közönség minden tagjának olyan egyértelmű-e a Snapchat fogalma, és vajon ismeri az Eurovízió osztrák nyertesét? A publikum spontán reakciói azonban meggyőztek róla, hogy a legtöbben lépést tartanak a technika vívmányaival. Később az is kiderül, hogy eddig mindannyian tévedésben éltünk, a jellegzetes kis „f” betű nem a Facebookot takarja, hanem Figarót, a social media hipstert, és hogy a szereplők a biztonság kedvéért először lecsekkolják a Google Maps-et, mielőtt útra kelnének.

Öncélú jópofáskodás, ötletek kavalkádja, gondolhatná a gyanútlan olvasó – és egy bizonyos pontig a néző is. Csakhogy a világot beterítő hatalmas szociális média-puzzle egyszer csak húsbavágó, kemény társadalomkritikává áll össze. Rosina és Almaviva a társadalom által tiltott, helytelenített szerelme kitudódik, amikor Bartolo elkap egy szerelmes messenger-üzenetet, ugyanakkor Figaro kénytelen kivenni a szerelmesek kezéből a már-már fetisizált telefont a szerelmi kettős alatt. Almaviva drága ruhákkal és ékszerekkel teli papírtáskákkal kedveskedik Rosinának, a végén pedig celeb párként fürdőznek a vakufényben – természetesen nem maradhat el a boldog selfie sem. Nem sokkal szívderítőbb látvány az öregedő Bartolo tolakodó közeledése a lányhoz, vagy a semmibe vett kövérkés vénlány, Berta, a házvezetőnő alakja.

Szerebrennyikov nem moralizál, nem tesz nevetségessé. Mi sem csóváljuk a fejünket. Nem érzem magam kellemetlenül, hogy a szünetben az első dolgom rápillantani a smartphone-omra, ahogy a rendezőnek is első dolga volt a tapsrendnél selfiet készíteni, melyet aztán még aznap este gondosan posztolt is a falára. És ami még megdöbbentőbb: a librettó tökéletesen illik a koncepcióhoz – vagy fordítva, ahogy nézzük.

Önmagában a koncepció természetesen még az úgynevezett rendezői opera korszakában sem elég. És bár olykor-olykor jogosan vetik a Komische Oper szemére, ezúttal szó sem volt zenei hiányosságokról: éppen ellenkezőleg. Eleinte aggodalommal figyeltem a színpadon elhelyezkedő zenekart és a körülöttük rohangáló-lökdösődő-szelfizgető énekeseket – különösen amikor Fiorello bele is lapoz a partitúrába (majd lefotózza, és már repül is a poszt). A zenekari tagok valószínűleg erejüket megfeszítve koncentráltak, hogy átvészeljék a nyitányt és lesüllyedhessenek a zenekari árokba, ami érződött is a némileg színtelen kezdésen. Ezután viszont egy dinamikailag kiegyensúlyozott, üde, mégis pontos muzsikálást hallhattam Antonello Manacorda pálcája alatt.

A darab valójában nem a címszereplő körül központosul, és nem is a fiatal szerelmesek operája: a valódi fő(anti)hős Rosina nevelője, Bartolo. Philipp Meierhöfer, a Komische Oper társulatának egyik legsokszínűbb énekese, a fiatalabb generációhoz tartozó basszista öregembernek maszkírozva brillírozott szerepében. Dominik Köninger, akinek szabályszerű rajongói tábora alakult ki az elmúlt években, első pillantásra felismerhetetlen hipster, fültágítós, man bun-t viselő Figaróként. Üdítő meglepetés komikus szerepben látni és hallani, nem csupán színészileg, hangilag is bravúrosan oldotta meg ezt a tőle olyannyira idegen karaktert. Fontosnak tartom kiemelni a kuwaiti születésű vendégénekest, Tareq Nazmit Basilio szerepében. Kis szerep, de egy ilyen kiemelkedő énekessel a főszerepek mellé emelkedik. Tanzel Akzeybek a magyar Wagner rajongók számára ismert lehet a tavalyi bayreuthi Trisztán és Izoldából vagy az idei Parsifalból. Nem kifejezetten szép, lírai hang, de a rendezéshez és Almaviva gróf karakteréhez éppen megfelelő. A sor végére hagytam a Komische Oper sztárszopránját, Nicole Chevaliert. Mivel gyakorlatilag ensemble munkáról volt szó, így természetesen Chevalier-re esett a választás, de hiába a szoprán-változat, az eredeti műben szerepeltetett sötétebb mezzo zeneileg kedvemre valóbb lett volna.

Elgondolkodtató, hogy a produkció tapintható jelenidejűsége valószínűleg nemhogy 10-20, de talán 2-3 év múlva sem mond már sokat a nézőknek, de talán ez nem is olyan nagy baj. Ha a színház és a film – nem beszélve a képzőművészetről – folyton-folyvást reagálhat a közéletre, a világra, amiben élünk, miért ne tehetné meg ezt az opera is? Ha pedig mindezt szórakoztató, élvezhető és zeneileg magas szintű módon teszi, mint Kirill Szerebrennyikov és a Komische Oper művészei, akkor csak annyit mondhatok: én lájkolom!