A rövid zenei bevezetőt követő permanens séta akár zarándoklatnak is tűnhetne a szervezők szándékával feltehetően megegyezően. Bizonyos esetekben valóban az is, leginkább amikor a szakralitás szele meglegyintheti a nézőt.

A képek kétségtelenül jobbak, mint a szövegek. Sőt, jobbak, mint az a tíz előadás, amely Nemzeti galériabeli vándorlásunkat kíséri – mondhatnánk részben méltánytalanul, félig-meddig a bon mot kedvéért. (A Textúra sorozata, ha jól számolom, háromesztendős. Az alapötlet szerint a kiválasztott tíz alkotás keltette benyomás alapján születnek meg azok a szövegbeli reflexiók, többnyire monológok, amelyek a képek jelenlétében, miniatűr jelenet keretében hangzanak el.) Tisztességtelenek lennénk viszont, ha a minőséget illető hányaveti megjegyzés közben elhallgatnánk, hogy maguk a szövegek kitűnő magyar íróknak leginkább a játék jegyében született művei, éppen ezért elsősorban azoknak az alkalmi verseknek, töredékként számon tartott alkotásoknak a rokonai, amelyeket az olvasó a gyűjteményes kötetek vége felé találhat meg. Nem várhatjuk tőlük feltétlenül ugyanazt a magukban álló tökéletességet tehát, mint a képektől.

Sesztay Csanád fotói

Ugyanakkor az óhatatlan – olykor látványosabb – minőségbeli különbségeknek bizonyos helyzetekben van jelentősége, ami fölött hiba lenne elsiklani. Ennek két tünetét fedezhetjük fel. Egyrészt Fehér László Kútbanézőjét említhetnénk. A Kútbanéző Fehér jellegzetes képeinek egyike, talán a legismertebb. Témája (a magányos, semleges térben álló ember), színvilága (a fekete alaptónusra, háttérre fehér körvonallal rajzolt alak sárga kísérőszínnel) alapján jól felismerhető. A hozzá kapcsolódó játékot kitöltő vetítés – merész megoldás jelen esetben – a szöveg egyébként felesleges túlpoentírozottságát felerősítve jó példája az eredeti műtől való szükségtelen és nyilván szándék nélküli figyelemelterelésnek, eltávolításnak. Másrészt bizonyos esetekben nem a túlrendezett jelenet, hanem kizárólag – Munkácsy Mihály Rőzsehordó nőjének stációjánál – a szöveg szül érdektelenséget, s hívja fel ezzel, megint csak akaratlanul a figyelmet mondjuk a falon lógó, gyengébben megvilágított szomszédos Munkácsy-képekre.

Az idei Textúra szervezői a legjobb magyar képzőművészeti alkotásokból válogattattak, a tíz kép és a nyomukban született mikroelőadások megtekintése mintegy két-két és fél óra alatt abszolválható, de bármikor meg is szakítható. A rövid zenei bevezetőt követő permanens séta akár zarándoklatnak is tűnhetne a szervezők szándékával feltehetően megegyezően. Bizonyos esetekben valóban az is, leginkább amikor a szakralitás szele meglegyintheti a nézőt. Komoly zavaró tényező az olykor kiküszöbölhetetlen zaj. Első állomásunk a második emeleten Berény Róbert Csellózó nője mellett Tasnádi Bence monológja, ami kis híján ennek esik áldozatául. Pedig Térey János szövege azok közé az opusok közé tartozik – a helyszínen árusított szövegkönyvből erről meggyőződhettem –, amelyek nem csupán egy-egy adott képzőművészeti alkotás kísérői, hanem valóban szimbiózisba lépnek (illetve lépnének ideálisabb körülmények esetén) a képpel.

Stefanovics Angéla

Miközben saját utamat járom a különböző stációk között, óhatatlanul is felmerül bennem: a Nemzeti Galéria, a volt királyi palota meglehetősen középszerűen újraépített belső terein túl mi az, ami kohéziós erőt teremthetne egészen különböző szövegek és egészen különböző képek között. Talán maga a nő, mint jelenség, mint fogalom, jut eszembe az első pillanatban: szinte valamennyi kiválasztott festménynek központi alakja. Kivételt többé-kevésbé Fehér László Kútbanézője és Csontváry Kosztka Tivadar Zarándoklás a cédrusokhoz című, a lépcsőfordulóban álló (a hozzá kapcsolódó Stefanovics Angéla által tolmácsolt monológ szintén részben a külső zajokba fullad bele) alkotása jelent. Később, az egymástól függetlenül keletkezett szövegek ismeretében egyértelművé válik, hogy látványos keresettség nélkül nem illeszthetők logikai, vagy akár szimbolikus-metonimikus láncolatba a különböző állomások. A másik hasonló, ám jóval vitathatóbb összekötő kapocs a humor lehetne, s bár vannak kifejezetten erre építő szövegek (Péterfy Gergely – az összes közül a legpolitikusabb – kabarét idéző Egri nőkje Székely Bertalan, Kemény Zsófi Majálisa Szinyei Merse Pál alkotása nyomán például), az egész ismeretében a lehetőség ugyancsak illúzióvá válik. Nem egyetlen, hanem számtalan apró, néhány perces előadásról van szó jelen esetben, amelyek mindegyikét Valló Péter rendezte változó invenciózussággal. A sikerültebbek közé tartozik – ezek mind a Galéria csendesebb zónáiban találhatók –, Rakovszky Zsuzsától A varázsló kertje (Gulácsy Lajos: Varázslat), Dragomán Györgytől a Hallod, te gyáva asztalos (Bálint Endre: Fűrészelni jaj de rossz) és bizonyos megszorításokkal Grecsó Krisztiántól a Tengerihántás.

László Zsolt

Maradandó emléket hagy Rakovszky Zsuzsa monológja László Zsolt előadásában. Az elveszett paradicsom utáni „ontológiai szomjúság” – amit egyszerre áhítatos és ironikus koincidenciával idéz fel a László Zsolt előtti kisasztalon egy pohár vörösbor is – áll a szöveg origójában. A festményen a szakrális középpont maga a kert; benne egymást néző férfi és nő az egymáshoz közeledés kimerevített, ezáltal végtelenített pillanatában, közvetlenül a várható, feltételezhető csók előtt. A szöveg két irodalmi művel állítja kontextusba önmagát és a képet. Csáth Géza azonos című, A varázsló kertje című novellája esetén magától értetődő nemcsak a párhuzam, de a kölcsönhatás is. Egyrészt az azonos motívumok, a „sikátorféle, keskeny kis köz”, vagy Csáthnál a kétszáz lépés hosszú „vak utca”, illetve a kertbeli virágillat, „mindenütt futórózsa kapaszkodott föl a kerítésre, rózsabokrok szegélyezték a keskeny ösvényt, csipkerózsa, bazsarózsa, tearózsa” (Rakovszky) miatt. (A virágillatot egyébként Gulácsy is a laikus számára jól érzékelhetően festette rá a képre.) Másrészt a két mű misztikus háttere erősen rokonítható. A kertbe lépve Csáth novellájában valami egyelőre alig észrevehetően megváltozik. A jelenségben a tér és az idő finom megtörését fedezhetjük fel, ami azért következik be, mert, ahogy Mircea Eliade A szent és a profánban mondja, „nem geometriai, hanem egzisztenciális és szent térről van szó, amelynek tökéletesen más a szerkezete, és végtelenül sok áttörést és transzcendens kapcsolatot tesz lehetővé.” Az idő és tér látványos inhomogenitása, Rakovszky Zsuzsánál pedig ezzel összefüggésben a szövegbeli férfi vágyának mindvégig azonos korú tárgya, a „szerelmes dajka” meglelése a kertben Eliade Cigánylányok című, egészen hasonló kertbe vezető írásával rokonítja a monológot. László Zsolt alakítása a kereső ember hiábavalóságtól való rettegésétől, olykor beletörődő fájdalmától válik hitelesen méllyé.

A Dragomán-szöveg nyomán született előadás pedig a Bálint Endre-képet és címét újraértelmezve teremt többrétegű kohéziót a szöveg és a festmény között. Humora csöndességében erős, amit Hámori Gabriella néhány lépésnyiről figyelhető szuggesztív játéka teljesít ki.

Hol? Magyar Nemzeti Galéria
Mi? Textúra 2016
Szerzők: Berniczky Éva, Dragomán György, Garaczi László, Grecsó Krisztián, Kemény Zsófi, Kiss Noémi, Péterfy Gergely, Rakovszky Zsuzsa, Térey János, Tóth Kriszta
Közreműködik: Balsai Móni, Bánhegyi Tünde, Csákányi Eszter, Csőre Gábor, Hajdu Tibor, Hámori Gabriella, Kelemen József, László Zsolt, Lengyel Ferenc, Lovas Rozi, Murányi Tünde, Olasz Renátó, Schmied Zoltán, Stefanovics Angéla, Szatory Dávid, Tasnádi Bence, Tihanyi Zsuzsanna, Trokán Anna, Vándor Éva. Rendezte: Valló Péter.