Mezei Kinga ugyanis mindig különleges szövegeket keres rendezései alapjául, és minél nehezebb ez az alap, számára annál nagyobb a kihívás.

„Az én bajom, hogy nem találom a helyemet a földön” – mondja Hamvas Béla „hőse”, a szerző Olbrin Joachim csodálatos utazása című mesés elbeszélésében. Hogy ez a félig-meddig science fictionbe oltott, nem épp színpadra való, egzisztenciál- és válságfilozófiai mű miként válik mégis működőképessé, illetve majdnem működőképessé színpadon, arról a marosvásárhelyi színházban győződhet meg a kíváncsi néző. A Tompa Miklós Társulat idei évadának első bemutatóját Mezei Kinga rendezte, és azon, hogy a vajdasági származású színész-rendező nem egy konkrét drámai művet választott a marosvásárhelyi bemutatkozáshoz, cseppet sem csodálkoztam. Mezei Kinga ugyanis mindig különleges szövegeket keres rendezései alapjául, és minél nehezebb ez az alap, számára annál nagyobb a kihívás. Talán a költői színház kifejezés illik leginkább arra, amit ő képvisel, és itt nemcsak konkrétan ennek a színházi formanyelvnek az eszköztárára gondolok, hanem arra is, hogy nála gyakran maga a költészet szolgál inspirációs forrásul, hogy úgy mondjam, versekből is csinál színházat.

Több előadását is láttam már, például a Szelídítéseket Sziveri János művei alapján, vagy a Domonkos István regénye ihlette Via Italiát, legutóbb pedig a Kolozsvári Állami Magyar Színházban rendezett Csipkét, amely Máté Angi Mamó című, különleges nyelvezetű regénye nyomán született. Ez a sajátos nyelvet beszélő, mondhatni totális színházi ember – hiszen a rendezés és a színészet mellett gyakran díszlet- és jelmeztervezőként is megnyilvánul, zenei képzettségét pedig többször is bizonyította – mindannyiszor lenyűgöz művészetével.

Fotó: Rab Zoltán

Mezei Kinga nem először nyúl Hamvas-műhöz. Pác címmel 2002-ben mutatták be az Újvidéki Színházban Hamvas Béla Karnevál című regényének „motívumai alapján” készült előadását, amelyet Gyarmati Kata dramaturggal közösen hozott létre, akivel egyébként több produkcióban dolgozott együtt.

A marosvásárhelyi előadás szövegkönyve sem egyetlen mű alapján alakult ki, az Olbrin Joachim csodálatos utazása mellett A jövő könyve című írásból is bekerültek részletek; a színpadi adaptáción ezúttal Góli Kornélia és Oláh Tamás dramaturgokkal dolgozott együtt a rendező. Mindazonáltal a létezés célját firtató mesés elbeszélésből kiinduló, „fantasztikus játéknak ” titulált előadás több értelmezési lehetőséget is felkínál: Olbrin Joachimot nem feltétlenül csak az hajtja, hogy megtalálja helyét a földön, hogy szembesüljön a teremtőjével, vagy hogy választ kapjon arra a kérdésre, mi az élet, hanem óhatatlanul felmerül bennünk, hogy ez a főszereplő az idegenségérzettel, a kitaszítottsággal is kénytelen megküzdeni, másságát nem nézik jó szemmel a világ urát kiszolgáló ilyen-olyan hivatalnokok.

Mezei Kinga sikeresen elkerüli azt a csapdát, hogy Olbrin Joachim története csupán száraz tanmese legyen, arra azonban nem talál működőképes megoldást, hogy a falanszteri világot idéző jelenetek ne váljanak egy idő után unalmassá. Olbrin Joachim ugyanis hosszú-hosszú vándorlás után érkezik meg a világ főkormányzójának a hegy tetején álló irtózatos nagy palotájához, amelynek „ezer ablaka volt, ezer emelet a föld fölött és ezer emelet a föld alatt”. Szeretné elpanaszolni a baját, hátha van rá megoldás, csak hát természetesen ez nem olyan egyszerű, végig kell járni a titkári hivatal által előírt utat, és még akkor sem lehet biztos abban, hogy a nagy hatalmú főkormányzó elé kerülhet, hiszen ez még senkinek sem sikerült. Ráadásul nem várt akadály is nehezíti a dolgot. A titkár emeletről emeletre, föld alatti és föld fölötti irodákon át vezeti hősünket, hogy kiderítsék, miért nem rendelkezik azonosító számmal, miért nincs bejegyezve az „embergyárba”. A felülvizsgálótól az iktatóig, a kémcsövekkel és lombikokkal tele műhelyektől az igazgatóságig vezető, végtelennek tűnő út azonban óhatatlanul egyhangúságba fordul. Ezen sajnos nem segít még a Lőrincz Melinda által tervezett kitűnő díszlet sem, hiszen a probléma gyökere tulajdonképpen a szövegben van. Olvasva Hamvas mesenovelláját, nyilván nem tűnik fel annyira ez a monotonitás, színpadon azonban elég gyorsan rátelepszik a jelenetekre. Ebből az állapotból csupán akkor lendül ki az előadás, amikor a titkár előterjesztésére az igazgatóság úgy dönt: Olbrin Joachimot, akit nem ott „készítettek”, el kell pusztítani. Az üldözés során aztán főhősünk véletlenül épp a főkormányzó irodájába keveredik, ettől kezdve pedig az élete biztonságban van, még ha a problémája nem oldódik is meg, csak hellyel-közzel.

Újra elindul tehát Olbrin Joachim, hogy megkeresse igazi teremtőjét, János kertészt, és végül, megtalálva élete célját, megnyugodjon. Az egyik világból a másikba való átmenetet szépen érzékelteti a fényváltás – az eddigi rideg-hideg hangulat helyett meleg fények árasztják el a színpad előterét – és a zene (zeneszerző: Mezei Szilárd), a palotabeli lidérces automatizmust pedig a „nyomorult viskóban” élő János kertész és a vele együtt lakó fiatal Magdaléna nyugodtsága, derűje váltja fel. A két világ „vezetője” között is óriási a különbség, a főkormányzót alakító Sebestyén Aba Rodolfót idéző maszkban, fején fekete cilinderrel játssza el a mindenható szerepét, akiről végül kiderül, hogy csupán nagyon tehetséges bűvész – vagy nevezhetjük akár sorsnak is, aki az emberiség ügyeit két gyémánt játékkockával intézi: kinek mi jut.

László Csaba János kertésze kedélyes öregember, bölcsessége megindító, és a jóféle borocskát sem veti meg adott helyzetben. Ő is készít embereket, akárcsak a világ főkormányzója, csak ő jóval kevesebbet, és ráadásul nem úgy csinálja a lelkeket, mint a „gyáros”. A jól készített lélek úgy száll a földre, mint az égő láng, mondja, de ehhez az is kell, hogy egy csepp vért eresszen belé magából, és hát előtte jó a napra tenni kicsit, „mert a sugarak valamilyen rejtélyes, de nagyon kedvező hatást gyakorolnak rá”.

Bár mindvégig főhősről beszéltem, ennek ellenére Bokor Barnának nem sok lehetősége van, hogy Olbrin Joachimot valóban főszereplővé tegye. Ez azonban nem színészi probléma, egyszerűen a figura – tehetetlensége folytán – szinte mindvégig ugyanolyan marad, nincs semmiféle fejlődési íve a szerepnek, leszámítva az utolsó jelenetet, amikor némi színt is keverhet bele a színész.

Az „embergyárban” tevékenykedő tömeg közül a titkárt alakító Galló Ernőt emelném ki, aki érzékletesen, mértéktartó humorral jeleníti meg a kiszolgáltatott, adott esetben hajbókoló, máskor fensőbbséges hivatalnok számos arcát.

„Mit nevezel életnek?” – kérdi Magdaléna (Kádár Noémi) Olbrin Joachimtól, amikor már úgy tűnik, szépen összemelegedtek, és János kertész is áldását adta rájuk. „Örülni annak, ami van” – érkezik a válasz, s egyben a hamvasi végkövetkeztetés. De az is lehet, hogy csak Mezei Kingáé. Bárhogyan is van, ezzel a mondattal már könnyebb szívvel térhetünk haza.

Mi? Olbrin Joachim csodálatos utazása
Hol? Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat
Kik? Bokor Barna, Galló Ernő, Bartha László Zsolt, Sebestyén Aba, László Csaba, Kádár Noémi, Béres Ildikó, Varga Balázs, Csíki Szabolcs, Ruszuly Ervin / Hamvas Béla azonos című novellája és más írásainak felhasználásával a színpadi adaptációt készítette: Góli Kornélia, Oláh Tamás, Mezei Kinga / Díszlet- és jelmeztervező: Lőrincz Melinda / Zeneszerző: Mezei Szilárd / Koreográfus: Kiss Anikó / Rendező: Mezei Kinga