Magács László igazgató beszél a színház tulajdonosával való vitáiról, esetleges távozása is szóba kerül, miközben elmeséli, hogyan vált egy elhagyott moziból mára trendi hellyé az Átrium Film-Színház. „Bármi történik, engem egy dolog érdekel: a színházcsinálás, és ahogy eddig is, úgy a jövőben is megtalálom a módját” – mondja a rendező, színházigazgató.

Fotó: Schiller Kata

– A Merlin bezárása után a néhány metrómegállóval távolabbi budai helyszínen, az egykori Átrium Moziban nyitott színházat. Hogyan talált olyan gyorsan új helyre?

– 2011-ben jelezte a Főváros, hogy szüksége van a Merlin Színház épületére, de a színházat nem akarták bezárni, úgy gondolták, arra továbbra is szükség van…

– Arra kérem, álljunk meg itt egy kicsit. Miért kellett elmennie onnan öt évvel ezelőtt a színháznak? Hiszen a Demszky-érában beharangozott építkezés, aminek útjában volt az épület, 2011-re már végleg lekerült a napirendről. Sőt, az egykori trafóház ma is áll, pont úgy, ahogy önök otthagyták. Nem az zavarta inkább a döntéshozókat, hogy a színház egykori vezetői, alapítói, Jordán Tamás, Márton András vagy ön az előző városvezetéshez kötődtek?

– Nem tudom, de akkoriban tényleg voltak tervek az épülettel, és a Főváros nagyon korrekten járt el, hiszen két mozit, a Vörösmartyt és az Átriumot ajánlotta helyette. Azonnal döntöttem.

– Miért esett a választása az Átriumra? A Kálvin tér környéke jobbnak tűnik színházcsinálásra, mint Buda.

– Szerintem teljesen mindegy a nézőnek, hogy a négyes-hatos villamosról a Vígszínháznál száll le vagy néhány megállóval később. Ráadásul az Átrium ikonikus épület, színháznak egyébként is alkalmasabb, mint a túlságosan alacsony Vörösmarty Mozi. Szerencsénk volt, az Átrium megnyitása összetalálkozott a közvélemény igényével is, a mozivédő civilek is épp akkor tüntettek érte.

– De végül mégis eladta a Főváros, pontosabban a tulajdonában lévő Budapest Film a mozit…

– Ezt én vetettem fel a Fővárosnak, amikor kiderült, hogy korábban már volt szó a magánosításról. Azt gondoltam, sokkal kevésbé függenénk az épp aktuális politikai helyzettől, ha magántulajdonban lenne az épület. Írtam is egy küldetési nyilatkozatot, elkezdtem befektetőket toborozni az ismeretségi körömből. Ezzel párhuzamosan a Főváros a saját cégével elkészíttette az ingatlan vagyonértékelését, ami 112 millió forint lett.

– Ami egy több mint ezer négyzetméteres budai ingatlanért nem tűnik soknak…

– Egyrészt nem sok, másrészt viszont egy műemlékvédelem alatt álló, kizárólag kulturális célra használható épületről van szó. Itt soha nem lehet kínai bolt. Azt gondoltam, hogy keresek 10 befektetőt, akik egyenként beszállnak 15 millió forinttal, így még némi felújításra és az indulásra is lett volna pénz.

– A cégjegyzék szerint négyen tulajdonosok.

– Végül másként alakult. Lakatos Péter szállt be (az LPH Vagyonkezelő Kft.-n keresztül – a szerk.) kilencven, Gauder Milán tíz százalék körüli összeggel, a fennmaradó néhány jelképes százalékot pedig én és egy másik magánszemély birtokoljuk. Ez a cég, az Átrium Film-Színház Vagyonkezelő Kft. vásárolta meg a Főváros tenderén az ingatlant.

– Másokat nem is érdekelt?

– Pályázatot csak mi adtunk be, aminek az is lehet az oka, hogy széltében-hosszában nyilatkoztam arról, hogy ide költözik a Merlin Színház.

– Milyen konstrukcióban működik az Átrium? A cégjegyzék ugyanis tartalmaz még egy hasonnevű céget, melynek ön az ügyvezetője.

– A vagyonkezelő cég mellett létrejött az Átrium Film-Színház Üzemeltető Kft. Ez a cég felel a technikai működtetésért, megjavíttatja WC-t, kifizeti a villanyszámlát, jövedelme pedig a helyiséghasznosításból származna.

– Van pénzmozgás a két cég között?

– Úgy egyeztünk meg a többségi tulajdonossal, hogy nem fizetünk bérleti díjat az első öt évben. A tartalmat pedig – a Merlinhez hasonlóan – az Angol Nyelvű Színház Közhasznú Alapítvány szolgáltatja. Utóbbi befogadhat állami támogatásokat, TAO-t, és tavaly a kiemelt kategóriába került. 2015-ben a 174 millió forintos jegybevételünk mellett 110 millió TAO-t tudunk igényelni.

– Mi az, ami nem valósult meg az öt évvel ezelőtti tervekből?

– Két dologban tévedtem. Azt hittem, hogy fix napokon fix programokat tudunk adni, mint a Merlinben, és ezzel könnyebben ideszoktatjuk a közönséget. Ez itt nem valósult meg, mert például táncra alkalmatlan a színház. Másrészt azt hittem, szintén korábbi tapasztalatból, hogy helyiségbérletből több saját bevételt tudunk generálni. Végül az Átrium Film-Színház Üzemeltető Kft. nem termel annyi bevételt, amivel nullszaldósan működtetni tudná a színházat, így az Alapítvány fedezi az előadásokkal kapcsolatos gyakorlati költségek egy részét.

– Ráfért volna egy nagyobb felújítás az épületre, ez úgy tűnik elmaradt. Miért?

– Megtörtént egy gépészeti felújítás, illetve beépült a színpadtechnika, de ebből valóban keveset lát a közönség. Én szerettem volna visszaállítani az eredeti Kozma-épületet és kitakarítani az összes későbbi beépítést, de ez végül anyagiak híján nem valósult meg.

– Milyen állapotban vették át a mozit?

– Évek óta bezárt házba jöttünk, de nem volt extrém módon lepusztulva. Az ostromban súlyos károkat szenvedett épületet 1947-ben állította helyre egy civil szervezet, a Budai Mozibarátok Köre, akik a háború után érthető módon nem sokat bíbelődtek az eredeti építészeti elemek restaurálásával. A mozijegyekből befolyó összeget pedig az előcsarnokban működő Teherán Mulató bevételéből egészítették ki. Legközelebb a nyolcvanas években, nem sokkal a bezárás előtt újították fel a mozit. Ekkor már volt törekvés arra, hogy az eredeti formát állítsák helyre, de ez csak részben sikerült.

– A negyvenes évek modellje nagyban hasonlít a Merlinre, ahol a színházi funkciót éjszakaibuli-helyszín egészítette ki. Miért nem hozta ezt át ide?

– Mert ami egy irodaház szomszédságában lévő különálló épületben megoldható, az egy budai társasház földszintjén nem. De nem tagadom, hiányzik ez a bevétel.

– Klasszikus befogadó színházként nyílt meg 2012-ben az Átrium Film-Színház. Ha én bekopognék egy kiváló előadással, milyen konstrukciókat kínálnának?

– Először is megnéznénk, hogy megfelelő színvonalú produkcióiról van-e szó. Alapvetően három konstrukció létezik. Az egyik a koprodukció: megegyezünk, hogy a költségeket milyen arányban viseljük, és a bevételt milyen arányban osztjuk el egymás között. Van olyan eset, hogy befogadunk egy előadást, mi adjuk az infrastruktúrát, a bevételen pedig osztozunk; a harmadik, amikor a jegybevételtől függetlenül gázsit fizetünk az előadás alkotóinak.

– Gondolom, ez csak tuti siker esetén, például Pintér Béla előadásainál járható út. Milyen együttesek képezik a színház gerincét, és ők hogyan kerültek ide?

– Sokáig terveztük a brandet, de valójában két jó döntés határozza meg a mai napig a színház profilját. Az egyik Pintér Béla megnyerése volt. A Szkéné Színház igazgatójával hármasban ültünk le beszélgetni, eszembe sem volt „lenyúlni” tőle Bélát. Ugyanis biztos voltam benne, hogy nem csökken a Szkénébe jegyet váltók száma akkor sem, ha az együttes néhány előadását áthozza hozzánk, sőt új rétegeket tudnak megszólítani. Így is lett, sikerült 10-12 ezer nézőt megnyernünk számára, akik valamiért nem akartak a Műszaki Egyetem harmadik emeletére felcaplatni, vagy nem akartak hónapokig a jegyre várni, hozzánk viszont eljöttek. A másik pedig a Kultúrbrigád Vaknyugat című eladásának befogadása volt. A Vaknyugat sikerét amellett, hogy egy kiváló előadásról van szó, az is adta, hogy a Nemzeti Színház botránya felerősített minden olyan színházi eseményt, melynek köze volt Alföldi Róberthez.

– Ő egyébként is gyakran játszik, rendez az Átriumban. Felmerült, hogy áthozza a nemzetis előadásokat?

– Felmerült, de ez kivitelezhetetlen ötlenek bizonyult. Alföldi szintén arca a színháznak, nevéhez fűződik az Átrium kétségtelenül legismertebb előadása, az Őrült nők ketrece, szintén a Kultúrbrigáddal.

– Mennyire tudták felvállalni a kísérletező műfajokat, fiatal rendezők bemutatkozását?

– Figyelembe kell venni, hogy nekünk háromszáz jegyet kell eladnunk esténként, ez behatárolja a bátorságunkat. Nagy álmom volt, hogy Zsótér Sándor is rendezzen nálunk, most ez megvalósult. Fontosnak tartottam, hogy fiatal rendezők, kortárs drámákat csináljanak nálunk, ilyenek voltak a Radnai Márk-féle 011 Alkotócsoport előadásai, a DROSZT vagy a Closer.

– Radnai volt az, aki Koltai Tamás ujjait el akarta törni.

– Le is vettem az előadást. Bizonyos kulturális normákat mindenkinek be kell tartania.

– Mik voltak a bukások?

– Bodzsár Márk, az Isteni műszak című film rendezőjének a W. úr üzen című alkotása szerintem kiváló volt, jó szereposztással, mégis 4 előadás után levettük, de Ionesco Makbettje is csak 16 előadást ért meg, pedig Alföldi rendezte. Itt két olyan előadásról beszélek, amelyeket nagyon szerettem, mégsem lettek sikerszériák, de azt gondolom, ha nem feszegetjük a határokat és nem kísérletezünk, nincs értelme a színházcsinálásnak.

– Milyen marketingeszközöket használnak?

– Kevés pénzünk van marketingre. Viszont elindítottuk a Nézőképzőt, amivel a középiskolásokat célozzuk meg. Négy előadást csináltunk eddig, ezek a magyar és az európai kultúrtörténetbe igyekeznek bevezetni a gimnazistákat.

– Erre a projektre kapnak támogatást?

– 4 millió forint önkormányzati támogatást kapunk, de szerintem ezt a missziót muszáj felvállalni, hogy legyen 10-20 év múlva is közönségünk. A határon túli és a hátrányos helyzetű diákoknak is lehetőséget akarunk nyújtani, hogy eljussanak hozzánk.

– Láthatóan visszafogja magát, keveset rendez az Átriumban. Miért?

– A négy év alatt három darabot rendeztem, és mindegyik produkcióhoz igyekeztem külső forrást szerezni. Saját rendezői ambícióimat inkább házon kívül élem ki, ilyen volt például a Játékkészítő.

– Merre megy tovább az Átrium?

– Az Alapítvány elindított egy pop-up színházat, szeretném a kísérletező produkcióinkat külső helyszínekre vinni. Így hidaljuk át a kamaraterem hiányát.

– Az, hogy az ön által vezetett alapítvány kacsingat az épületen kívülre, nem azzal függ össze, hogy a pletykák szerint megromlott a viszonya a tulajdonossal? Igaz az, hogy ön a jövő évadtól, szerződése lejárta után távozik a színháztól?

– Valóban vannak vitáink, most épp egy hosszadalmas tárgyalási folyamat közepén vagyunk, de ettől teljesen független az a vágyam, hogy Budapest különleges, szokatlan helyein hozzunk létre helyspecifikus előadásokat.

– Mégis, mi a vita lényege?

– Az, hogy milyen anyagi rizikófaktorral vállaljuk be az előadásokat. Ez egy nagyon sokrétű és bonyolult kérdés, így most ebbe nem mennék bele.

– Ön annak idején idehozta a merlines stábját, de mára szinte senki nem maradt közülük itt. Ez is a konfliktus része?

– A Merlin mindig egy keltető volt, sokan indultak onnan.

– Egyébként elég bizonytalan, hogy ki a főnök az Átriumban, két igazgató van feltüntetve a honlapon, az egyik ön, a másik Koch Andrea. Vagy kettős hatalom van?

– Én vagyok az Alapítvány elnöke és a színház igazgatója.

– A tulajdonossal való viszonynak köze van ahhoz, hogy nemrég nyilvánosságra hozta az ügynökmúltját?

– Azt, hogy katonakoromban beszerveztek, és írtam néhány ártalmatlan jelentést, már rég elmondtam a kollégáimnak a Merlinben. Tehát mondhatjuk, hogy a szakmában ismert volt a dolog.

– Akkor miért várt vele ilyen sokáig, hogy a nyilvánosság előtt is kerek perec bevallja?

– Higgye el, tényleg nem tartottam olyan fontosnak. Másrészt pedig 1981-ben történt, és ugyan úgy emlékeztem, hogy semmi ártó információ nem volt a jelentésekben, de szerettem volna ellenőrizni, mielőtt megteszem a bejelentést. Amikor évekkel ezelőtt egy ismerősöm kikérte a rám vonatkozó a dokumentumokat, nem talált semmit a levéltárban. Most viszont egy másik barátomat kértem meg, nézzen utána, és ő megtalálta a 6-os kartont és két saját kezű jelentést, illetve néhány, a tartótisztek által feljegyzett szöveget. Jól emlékeztem, nem ártottam senkinek. A leszerelésem után pedig megtagadtam a további együttműködést.

De bárki bármit mond, bármi történik, engem egy dolog érdekel: a színházcsinálás. És ahogy eddig is, úgy ennek a jövőben is megtalálom a módját.

Az interjút készítette: Hamvay Péter