Az Orkesztika Alapítvány által szervezett Szóló-Duó Fesztivál hiánypótló a magyar táncszcénában: fiatal, feltörekvő alkotóknak és kis léptékű produkcióknak nyújt bemutatkozási lehetőséget. Belépő a nagyobb szakmai ismertség világába, ami elengedhetetlen feltétele az alkotói előmenetelnek. A rendezvény szerethető – néhol talán túlságosan is családias – légköre vonzerővel bír a szakma számára, és bátorítja a pályakezdőket, akiknek a megengedő, barátságos hangulat minden bizonnyal nagyobb bátorítást jelent a szigorú bírálatoknál.

Nyomok. Fotók: Dusa Gábor

A négy napos fesztivál második napján léptek fel a program vendégei – többségében a korábbi fesztiválok díjazottjai. Az est repertoárja stílus tekintetében igen széles skálán mozgott: az öt fellépő öt különböző módon fogalmazta meg rövid produkcióját, melyekből az is kiderült, hogy kortárs táncot táncolni egyáltalán nem olyan egyszerű, mint ahogy olykor tűnik. Sajnos a tartalmi mondanivaló és a technikai tudás találkozása nem valósult meg, és az is kiderült, hogy az erőltetett humor nem ellensúlyozza ezek együttes hiányát. A vendégest csalódásai után üdítően hatottak a gálaest szereplői: ekkor mutatkoztak be azok az előadók, akiket a szakmai zsűri tagjai az előző napok fellépői közül erre érdemesnek tartottak. Ezen az eseményen számos ígéretes fiatal előadóművész lépett fel, és volt a látottak között néhány igazán színvonalas produkció is.

A boldogság nem várhat

Az estet egy meghívott előadó, a lengyel Dominika Wiak kezdte Belső tér című produkciójával, mely 2016-ban elnyerte a fesztivál legjobb szóló produkciójának járó díját. Az előadó egy rögzített elemekből álló mozgásnyelvre építette fel absztrakt, geometrikus mozgását, mely a külső színpadi tér és a belső tér közti különbséget, ezek határát és egymásba való áttüremkedését tematizálta.

Ex-change

A versenyfellépők közül elsőként egy különleges duót láthattunk a lengyel Joanna Miś–Fudali és Marta Pańka előadásában. A Nyomok című produkció két erős karakter egymásra hangolódását mutatta be furcsa, rideg táncban, melyből a drámai feszültség és az emberi viszonyok mozgásnyelvi megfogalmazása sem hiányzott. Jacek Niepsujewicz A boldogság nem várhat című szólója nem tartozott az est legkiemelkedőbb produkciói közé, ugyanakkor kísérletező útkeresése ígéretes előadóművészre vall. A harmadik produkció első másodpercei után – Ex-change Karolina Kardasz és Bartłomiej Mieszczak tolmácsolásában – kezdtem arra gyanakodni, hogy a válogatás szempontjai között szerepelt, hogy a darab mindenképpen fehér fénykör közepén gubbasztó feketeruhás táncos alakjával kell, hogy kezdődjön. A duett azonban az első percek után kifejezetten izgalmas, jól felépített és dinamikus előadásnak bizonyult, melyben az előadói jelenlét itt-ott kibukó hiányosságait jól ellensúlyozta a darab szerkesztettsége és tiszta koncepciója.

Ranunculus

A svéd Daniella Eriksson műve, a Ranunculus az est egyetlen zene nélküli darabja volt, amely – ahogyan ezt a zsűri méltató értékelése is kiemelte – nem csak hogy fenn tudta tartani a nézői figyelmet, de egészen az előadás végéig képes volt még fokozni is azt. Hasonlóan a Ranunculushoz a Tehetetlen című koreográfiában is fontos szerep jutott a humornak, amely itt nem az átgondolatlan megoldások vagy a technikai hiányosságok elfedésére szolgált, hanem valós és szerves részét képezte a koncepciónak. Fekete Balázs és Takács Sz. Viktória üde, kiérlelt produkciója kiemelkedett a fesztivál programjából, a jóleső önazonosságon és mesterkéletlen tánctudáson túl az est leghumorosabb pillanataival is büszkélkedhetett. A Terminál B című darabban Omar Karabulut repetitív, gyomorból föltörő mozdulatokkal és rezgő-remegő elemekkel, dinamikus körbefutásokkal vette birtokba a teret. A koncepció még nem vetkőzte le magáról az iskolás pózokat és manírokat, de ösztönös ereje és kalligrafikus mozdulatai megérdemelten juttatták be a gálaest műsorába. Omar Karabulut átgondolt térhasználatához hasonló Rovó Virág koncepciója is, melyet Hangok a fejben címen állított színpadra. A darab a külső zajok és a belső mozgási energiák párbeszédére alapozva mesél a belül vad, de kifelé csendes vívódásról, belső harcról és ösztönös érzékenységről.

Heléna vagyok

Az est fénypontja a Heléna vagyok című duó, melyet Agata Meyer-Lüters és Agnieszka Bednarz jelenlétének köszönhettek a fesztivál nézői. A tökéletesen összehangolt mozgássor mind technikailag, mind mondanivalójában új minőségi dimenziót nyitott meg a fesztivál programjában: míg a többi előadás néhol iskolásnak, ígéretes, de még gyerekbetegségeit hordozó szárnypróbálgatásnak tűnt, addig a Heléna vagyok egyértelműen színpadkész produkció. Az egész darab során tökéletes szinkronban mozgó táncművésznők bizsergető feszültséget és abszurd humort építenek a mű dramaturgiai vázába. A történet a gyorsuló, repetitív mozgáson és végletekig feszített fizikalitáson át a vezet a kifáradásig – ez a folyamat akár természetes is lehetne, ha nem tenné idézőjelbe, hogy az előadók mindent tökéletesen egyszerre és egyforma módon kiviteleznek, így a látszólagosan természetes kifáradás és a pontosan szerkesztett koreográfia folyamatos feszültségben van egymással. Nem véletlen, hogy a nézőtér hangos tetszésnyilvánítása mellett a darab elnyerte a zsűritől az idei év legjobb duó produkciójának járó díját is.