Hétköznapi arcok hétköznapi történeteken tuszkolják magukat keresztül: miközben készül a vacsora és indul a vörösborozás, visszanyelt félmondatok között csetlik-botlik valamiféle beszélgetés, többnyire lényegtelen dolgokról, hozzávalókról és munkahelyi eseményekről, a csevegők stílusában, de szorongva, bénán.

Izgalmas figyelni, amikor a generációmbeli rendezők és színházcsinálók Kárpáti Péter improvizáción alapuló módszerében keresik a megoldást a magyar színházat erőteljesen leuraló lélektani realizmus problémájára. A hagyománytól való eltávolodás egy másik hagyományhoz való kapcsolódásban jelenik meg, bár fontos megjegyezni, hogy ez a másik hagyomány egyfelől fiatalabb, másfelől emberközelibb és kortársibb is. Kárpáti pedagógusi és színházcsinálói öröksége, úgy tűnik, egyelőre szabaddá teszi ezeket az alkotókat. A k2 és Kárpáti együttműködésének eredménye volt a Dongó, ami nyersessége és darabossága okán (és nem ellenére) a fiatal csapat legerősebb és legszemélyesebb darabja. A FAQ független színházi társulat ugyancsak ezzel a módszerrel dolgozik a Georgita Máté Dezső rendezte H LH T TL NS G c. előadásban, ám az előadás alapjául itt Kundera Halhatatlanság c. regénye szolgált. Szerencsére a mű eléggé elveszett a munka során ahhoz, hogy amikor a bemutatót nézem, egy velejéig pesti és mai történetet lássak, és ne holmi klasszikus szöveghez való inspirálatlan visszanyúlást.

Albert Kinga fotói

Az előadásban különféle párosok és párok életébe pillanthatunk bele: van itt két nővér, akik évekkel ezelőtt összevesztek, és most igyekeznek kibékülni. Van itt két haver, egyikőjük az egyik lány barátja, a másikat pedig egy véletlen találkozás hozza össze a húggal. Van itt egy drámaíró, aki csak instant kávét tud felajánlani a lánynak, aki tetszik neki, de cserébe mindent megtesz azért, hogy kibillentse őt a depresszióból. És van itt két férfi, akik mindegyre meg-megjelennek a jelenetekben, és akikről aztán kiderül, hogy ők a szerzői mindannak, amit éppen a színpadon látunk. Ez a két férfi nyitja meg az előadást is: elmondják, hogy nincs még készen, amit látni fogunk; pár másodperc erejéig össze is kapnak, hogy akkor most megmutassák-e vagy sem a produkciót. Később kiderül róluk, hogy nincsenek teljesen tisztában azzal sem, hogy merre kellene elvinni a cselekményt, olyannyira, hogy a drámaírótól kérnek tanácsot – attól a karaktertől, akit elvileg ők hoztak létre.

A befejezetlenség és tanácstalanság belengi az egész produkciót: néha pontosan érzem, hogy ez az alkotók szánt szándéka, és hogy a véletlenszerűség és aránytalanság, a következetlenség és lazaság maga a dramaturgia. Máskor úgy érzékelem, hogy maga az előadás billeg meg, és hogy a rendezetlenség az előadás rovására válik. Például hirtelen és kissé fuseráltan van vége a történetnek: az utolsó két percben derül ki, hogy hogyan ér össze a nővérek meg a depresszióban szenvedő lány szála, és fény derül egy potenciálisan tragikus végre. Az előző jelenetek komótosságával szemben a szálak gyors elvarrása nem áll jól az előadásnak, és bár tudnám értelmezni a lezárást a darabot író két ördögi szereplő csődjeként is, akik nem tudják jól vagy legalábbis rendesen lezárni a történetet, tulajdonképpen nézőként kissé csalódottan távozok, hogy nem leptek meg valami jó kis csavaros, de az előadás stílusához találó laza csavarral a végén.

Ami mégis rendkívül emberközelivé teszi ezt az előadást, az mindaz a kincs, amit a jelenetek közben fedezek fel. Hétköznapi arcok hétköznapi történeteken tuszkolják magukat keresztül: miközben készül a vacsora és indul a vörösborozás, visszanyelt félmondatok között csetlik-botlik valamiféle beszélgetés, többnyire lényegtelen dolgokról, hozzávalókról és munkahelyi eseményekről, a csevegők stílusában, de szorongva, bénán. A nappali ügyetlenséget a realitáson túli jelenetek váltják: a szín elsötétül, és mondjuk kicserélődik egy szereplő, majd a jelenet egy másik emberrel játszódik újra vagy folytatódik. A drogmámoros éjszaka replikái a másnap reggeli castingon köszönnek vissza a castingra jelentkező kezébe adott A4-es papírról, a féltékenység pedig külön jelenetet kap, hogy végül már abban sem vagyunk biztosak, hogy megtörténik-e a megcsalás vagy sem. Persze, tulajdonképpen minden csak az előadást író két félnótás fejében íródik, de a lényeg pontosan az, hogy a dísztelenül megalkotott jelenetekben valódivá válnak a cselekmények. Az előadás azokban a jelenetekben a legizgalmasabb, amikor a színészek egyszerre teremtik meg a jelenet igazságát és döntik le azt minduntalan a színházi keretre való ironikus utalással. Ez legteljesebben Fekete Ádám és Pallagi Melitta kettőseiben valósul meg: jeleneteik egyszerre humorosak és szívbemarkolóak, ahogyan az óvatosan udvarló férfi és a depresszió örvényébe szorult lány karakterét megalkotják. Az a blazírt humor, amivel Fekete Ádám karaktere viszonyul nemcsak a darabon belüli helyzetre, hanem magára a színházi keretre is, igen termékenyen hat az előadásra. Ez a könnyedség sokkal kevésbé jellemző a nővérekhez és fiúikhoz kapcsolódó jelenetekből, pedig jó volna ott is néha elröhögni azt, hogy sokszor milyen komolyan vesszük magunkat – az életben meg persze a színházban is.

A jelenetek között a színészek olykor egy plexiüveg mögött angolul dalra fakadnak. Jó hallgatni őket, vicces, amikor előkerül egy tuba, vagy ha éppen a jelenetet szinte félbeszakítva indul el egy dal. Az együtt zenélés ugyanolyan természetesen következik a jelenetekből, mint az is, hogy amikor a nővérek főznek, tulajdonképpen egy terráriumot raknak össze, benne egy apró gyíkkal. Ekkor jövök rá, hogy az üvegbe belelógatott piciny dísz ugyanaz, ami a mi fejünk felett is lóg a színházi térben: villanykörték, bennük apró, zöld növénnyel. Mi is terráriumban vagyunk: itt a színházban, a szereplőkkel együtt – meg amúgy is, vonom le a következtetést. Ezt a megfeleltetést kissé egyértelműnek érzem: aránytalanul hangosnak az előadás átlagos csendességéhez képest. Az ilyen és ehhez hasonló kis bökkenők ellenére azonban mégis valamiféle boldogságérzéssel távozom a MU Színházból: örülök ennek a teljesen hétköznapi, közvetlen hangnak, a hozzáférhető történetnek és nyitott formának, ennek a lazaságnak, ami belengi az előadást. Azt is nagyon jó látni, hogy rengeteg fiatal van ott a bemutatón, és az arcokból a taps közben azt vélem leolvasni, hogy jó volt nekik itt lenni. És ugyanezt látom a játszók arcán is: örömöt. Amiről mondhatnánk, hogy túl kevés a jó színházhoz, de tulajdonképpen csak annyira, mint amennyire szükséges és ritka. Innen el lehet indulni.

Hol? MU Színház
Mi? H LH T TL NS G
Kik? Színészek: Fekete Ádám, Fábián Szabolcs, Barcsai Bálint, Pallagi Melitta, Baradlay Viktor, Tóvaj Ágnes, Orbán Borbála, Kautzky-Dallos Máté
Látvány: Molnár Anna, Pignitzky Ádám. Asszisztens: Georgita Boglárka, Bocskai Virág. Konzulens: Kárpáti Péter, Gimesi Dóra. Dramaturg: Varga Zsófia. Rendező: Georgita Máté Dezső
Az előadás szövegét a színészek improvizációja alapján írta Varga Zsófia és Georgita Máté Dezső.
Támogatók: Manna, SZFE, Mu Színház