De miért csak néma szemtanúk vagyunk, miért nézünk passzívan, miért nem nyújtunk baráti jobbot, segítő kezet, ha arra van szükség?

A Desiré Akadémián1 arról beszélt Schilling Árpád, hogy „kivonulásakor” nem leszámolni akart a színházzal, hanem kutatni akart. Például azt, mire, hogyan lehet társadalmi elkötelezettséggel, társadalmilag hasznosan használni ezt a művészeti ágat. (Igaz, ha jól belegondolunk, és sok évet visszaugrunk az időben, a Hazámhazám, a Feketeország vagy A csillagász álma is ezt a kérdéskört feszegette. Aztán jött a Trilógia, benne osonósok és Schilling színészei, csak magyarországi munkáit nézve A lúzer ön- és közélveboncolása, majd A harag napja agóniaellenes sorsdrámája.) Vagy azt, hogyan lehet lemondani a provokatív eszközökről, arról az alkotói hübriszről, amely kijelöli színész és néző pozícióját. Meg azt, hogyan lehet, sőt kell kilépni a keretek közül, hogy a „kint” és a „bent” kommunikációba lépjen egymással. Mert a színház – optimális esetben – gondolkodó és gondolkodásra serkentő hely. A montenegrói Cetinjében, úgy tűnik, van erre igény. Boldog Zetski dom Királyi Színház, boldog város húszezer lakóval, boldog ország hatszázhúszezer állampolgárral… Vagy mégsem? (Spoiler: vagy mégsem.)

Üres a munkafénnyel világított színpad, egyetlen zongora áll rajta. A nyolc – egyébként elképesztő energiával, koncentrációval meg empátiával dolgozó, a figuráknak súlyt és hitelt adó – színész civil ruhában van, egymást civil keresztnevükön szólítja. Történeteik akár a mieink is lehetnének. A nézőtérről figyelőké, akik egymást keresztneveiken szólítják, akik a nézőtéri világítás fényében ülnek. Akik néma szemtanúként követik Akárki-Srđan (Srđan Grahovac) kiútkeresését a kafkai útvesztőkből. Akik egy sajtótájékoztató releváns és jogos kérdéseket fel nem tevő, hallgató médiamunkásait alkotják. Akik természeti képződményekké „alakulva” az ország hegy-völgyeit, tengerét és minden vonzó szépségét adják.

Egy-ügyűek vagyunk hát ők és mi, illetve nincs is „ők”, csak „mi” vagyunk, ismerős ismeretlenek. Közösek az érzéseink, közös a kiszolgáltatottságunk – aminek a XXI. században már talán nem kellene evidenciának lenni –, és közösen kell felelősséget vállalnunk magunkért, másokért, de leginkább azért, hogy az agónia ne uralkodjon el rajtunk, és kezünkbe vegyük saját sorsunkat. A közösség a Balkántól Közép-Európáig (s még tovább) átélhető.

Főhősünk, a már említett Srđan egy bútorgyárban dolgozik két társával. Egyikőjük sem sztahanovista, a monoton, izgalmakat és kihívásokat nem tartogató, nem különösebben nagy hozzáadott értéket képviselő munka közben szeretnek szünetet tartani. Srđan ebből a kilátástalanságból az álmodozásba menekül, hatalmas, német technológiájú élelmiszer-feldolgozó gépre épülő üzleti ötletét tervezi, amihez csupán az alap, a realitás hiányzik, az az ötezer euró, ami a gép ára. Teljes beleéléssel és szívszaggató hittel tervezi a szép jövőt… Ő az első a brigádból, akit elbocsátanak. Egyik társától megkapja a pénzdobálós játékban nyert pénzt – a három férfit munkaidőbeli barátság, még inkább azon kívüli véd- és dacszövetség köti össze. Az elbocsátásra a már ismert álmodozás mellett kifogáskereséssel reagál, miközben feleségét nem engedi állásban elhelyezkedni, mert a pénzkeresés a férfi dolga.

A leépítések zajlanak tovább a gyárban, a kollégáknak is új munka után kell nézni. Zorannak nincs szerencséje, Dušan biztonsági őr lesz egy bankban. Óriási ötletként bankrablást terveznek: Zoran és Srđan leütik a megbeszélt időben Dušant, fogják a pénzt, elfutnak. A krach azonban beüt egy arra járó ismerős személyében, és kinek rendőrségi kihallgatás jut, kinek a bujkálás a bokorban. Egy fontos, önmagának beismerő, talán az egész életére vonatkoztatható mondattal összegzi Srđan a naivitás és a kilátástalanság szülte, tökéletesen komolyan vehetetlen tervet: „Ennyire idióták vagyunk.”

A kollektív alkotással létrejött produkció 18 jelenetében – készült a Creative Europe iniciatíva támogatásával, a Collective Plays egyik projektjeként – több szálon fut a cselekmény, amelyben Gyarmati Kata és Bíró Bence okosan és organikusan vágtak figyelemfenntartó rendet. Srđan a főszereplő, akinek a története az ürügy a drámára, mégsem mindig azt látjuk, vele mi történik, ugyanakkor mégis mindig jelen van, mert így-úgy kapcsolódik hozzá a többi életsztori. Ha erősebben nem is, a hat kézfogásos szabállyal mindenképp.

A sorsösvények kanyarognak, keresztezik egymást, reflektálnak egymásra. A munkanélküli melós és a politikus felesége csak társadalmi státuszban különbözik egymástól, a férfiak ugyanúgy nem veszik semelyiket emberszámba, kizárólag reprezentációra, háziasszonyként használják mindkettőt. Mindegy, hogy miből készült a kalitka, a nő fulladozik a kapcsolatban. S hogy még erősebb legyen a tükrözés, ugyanaz a színésznő, Nada Vukčević játssza mindkét nőt, sőt ő az az újságíró is, aki a politikusnak tesz föl kemény kérdéseket. Váratlan pillanatokban váratlan találkozások zajlanak. Egy fiatal fiú és egy fiatal lány ismerkedik meg Londonban, természetesen angolul. A lingua franca hamar másra, anyanyelvre vált, hiszen kiderül, mindketten podgoricaiak, akik szenvednek a hontalanságtól, a gyökértelenségtől, az otthonihoz képest jóval alacsonyabb szintű egzisztenciától. Egyetlen menekülési útvonal van, az elérhetetlen, kivitelezhetetlen tervek gyártása, a légvárépítés. Az irrealitás talajára B tervet alapozni, úgy látszik, nem korosztályfüggő. A történelem nem csupán madártávlatban ismétli önmagát.

Fotók: Molnár Edvárd

Tragikus vált röhejesbe, naiv kínosba, végső kétségbeesést old fel sírás és nevetés. 18 jelenet, másfél óra a humánum hullámvasútján korrupt politikusokkal, korrupt politikusoknak dolgozó kisemberekkel, akik helyzeti előnyökért megvesztegetnek és megvesztegethetőek, szülői nyomástól és elvárásoktól szabadulni akaró gyerekekkel, despota férjek kényszere alatt szenvedő nőkkel, a közösség erejében bízó fiatalokkal, az alulról építkező mozgalmak egyelőre szalmalángnak bizonyuló rendszerváltó romantikájával. Az előadás semmiféle bombasztikusságra nem törekszik. Embereket mutat, hétköznapokat, békaperspektívát, olyan helyzeteket, amelyeket láttunk, hallottunk, átéltünk. Munkahelyi leépítéseket, kisiklott életeket, családi feszültségeket, szülő–gyerek, férj–feleség konfliktust, nemi szerepek nem szűnő sztereotípiáit, politikusok pofátlan hazugságait, korrupciót kicsiben és nagyban, filléres és sok százezer eurós ügyleteket. Rossz kompromisszumokat, elhibázott életstratégiákat, kényszert, kifogáskeresést, beletörődést, feladást, megalkuvást, talajvesztést, önámítás alapjára épített légvárak összeomlását, perspektívátlanságot, szalmalángolást, fellángoltatást, forradalmi hevületet, kifogyó szuflát.

De miért csak néma szemtanúk vagyunk, miért nézünk passzívan, miért nem nyújtunk baráti jobbot, segítő kezet, ha arra van szükség? Miért hallgatunk, miért nem tesszük föl a kemény kérdéseket? Miért vállaljuk, hogy az országkirakat szépen felöltöztetett manökenbabái legyünk? Meddig hagyjuk, hogy a játszmákban felhasználjanak bennünket, hogy tűrésünkkel működtetjük a rendszert?

Mi? Ameddig a szem ellát
Hol? Desiré Central Station Fesztivál, Szabadka
Kik? Zetski dom Királyi Színház, Cetinje / Varja Đukić, Srđan Grahovac, Nada Vukčević, Dušan Kovačević, Dejan Đonović, Jelena Simić, Aleksandar Gavranić / Dramaturg: Bíró Bence, Gyarmati Kata / Rendező: Schilling Árpád