Hogy a néző felszabadulása megvalósulhasson, Hód a Pirkadban már bevált, régi trükkhöz nyúlt: négyzetes elrendezésbe ültette a közönséget, a színpad széleire. Zavarba ejtő pozíció, nézők egymással szemben, teljes világosságban. Itt aztán néző nézőnek, néző előadónak, előadó nézőnek, sőt egy ponton túl előadó előadónak „farkasa”.

Szerencsés helyre ültem a színházban, és ezért előrebocsátom: az objektivitás biztonságos bástyája mögül ki- kisandítva, nem minden elfogulatlanság nélkül fogok Hód Adrienn és a Hodworks friss bemutatójáról írni. A Szólókban ugyanis nekem (is) jutott egy darabka saját-jelenet, egy titkos mikromonológ, melyet úgy az előadás derekán Marció Canabarro suttogott el nekem, és melynek rajtam kívül talán csak a közvetlen szomszédaim hallhatták foszlányait. Egyszerre volt rettentő és szép, ijesztő és megható, amit mondott, és talán emiatt is, úgy érzem, kicsit én is részt vettem a Szólókban. Így nehéz tárgyilagosnak maradni.

Molnár Csaba. Fotók: Dömölky Dániel

Bár talán valamelyest felmenthetem magam: a nézők között – megkockáztatom – alig akadt, aki ki tudta volna vonni magát az előadás képletéből, hiszen a Szólók tétje éppen az, hogy ki- és megnyissa a színteret, felszabadítsa és elnyelje a nézőit. A Hodworks műtétet hajtott végre rajtu(n)k, melyben a tekintet operációival a passzív testek lassanként éledezni, mocorogni kezdtek. Az előadók (Molnár Csaba, Cuhorka Emese és Marció Canabarro) szinte mindvégig szoros kapcsolatban álltak a nézőkkel, kisebb-nagyobb mértékben bevonva őket a játékba: volt, aki – mint én – saját sztorit, volt, aki intim összeborulást, más – ugyancsak én – nyakláncot kapott, és volt, aki jóízűen paprikába harapott. A műtét pedig, bár rettentő kockázatos, és magában hordozza a teljes bukás lehetőségét is (kíváncsi volnék, hogyan működik ez az előadás más-más országokban), itt és most jelentős sikerrel zárult.

Hogy a néző felszabadulása megvalósulhasson, Hód a Pirkadban már bevált, régi trükkhöz nyúlt: négyzetes elrendezésbe ültette a közönséget, a színpad széleire. Zavarba ejtő pozíció, nézők egymással szemben, teljes világosságban. Itt aztán néző nézőnek, néző előadónak, előadó nézőnek, sőt egy ponton túl előadó előadónak „farkasa”. Nincs menekülési pont, nincs biztonságos térszelet, az ismerős nézőtéri szék, melybe belesüppedhetnénk, sehol. Apropó, tekintet. A klasszikus dobozszínházban a tekintet alapvetően előre irányul: többnyire fentről (a nézőtérről) nézünk lefelé vagy felfelé – a színtérre. A Szólók ezzel az általános egyirányúsítással szemben fogja és szétszórja a tekintet áramlási irányvonalait: az egyenes helyett a szétaprózottságot, szétszórtságot, az egyféleség helyett a sokaságot, a sokféle nézőpontot veszi alapul, ez adja a bázisát, melyre aztán építkezik.

Cuhorka Emese

Én azt gondolom, ez lehetett az egyik kulcsa az előadásnak. Persze, önmagában ez még kevés. Ahhoz, hogy a néző valóban felszabadulhasson, ennél több kell – és ennek az alapja furcsamód ismét a sokaság lesz. Pontosabban, egyfajta minimalizált „sokaságöröm” és -tobzódás, mely átszövi az előadást.

A Szólók látszólag monojelenetek, mozgás alapú rögzített és nem rögzített improvizációk egymásutánja: elsőként Molnár Csaba érkezik a színpadra, népies-eklektikus és nyomokban cross-dressing ruhában: lakkcipőt, szexi magas derekú alsóneműt és egy talán matyómintás fehér topot visel. A tér közepén megáll, és mint egy manöken vagy inkább próbababa (feltétlenül jusson ezen a ponton eszünkbe Hajas Tibor) forog körbe-körbe, kisebb-nagyobb kilengéseket, mozgásokat végezve a karjaival. A jelenetet csakhamar görcsös, visszafojtott zokogás mérgezi, majd az egész hisztérikus sírásba torkollik – jól leírva ezzel korunk traumatizált állapotát. A térben Cuhorka Emese váltja Molnárt, aki szintén afféle élő installációként a kör közepére sétál, majd neon-disco kezeslábasban rappel nekünk (csendben jegyezzük meg: Cuhorka számos dologban jeleskedik, sajnos azonban nem a szövegelés MF Doomja). A jelenetek leírását folytathatnám, de nem fogom. Mindenesetre szinte minden rövid szóló egy egész világot, más-más atmoszférát, saját időt teremt maga köré, tematikusan is sorra véve a sokféleséget. Ez a heterogenitás és összeférhetetlenség pedig igenlő előadássá csomósodik, ami – akárcsak a tekintetek játéka – számtalan irányba lövi szét sugarait.

Molnár jellemzően az átmeneteket, a különösséget, egyfajta szingularitást jelenít meg, melybe amolyan transz-, poszt- és szuperhumán állapotot tömörít. Futurisztikus ruháiban, Bowie-s mozdulataival rendre úgy tűnik fel, mint egy „cyberpunkos biológiai gép” (már ha létezik ilyen – gondolom, nem) vagy a jövő szoborszerű kiáltványa. Máskor látszólag kilép ebből a szerepkörből, és éppen az ellenkezőjébe sétál át: a körtér szélére állva konfessziózik, elemezgeti-boncolgatja az egyes jeleneteket, kutatja az értelmüket, hadar-badar, sztorizgat. Kiállásai meg-megtörik a monojelenetek sorát, egyrészt humorral telítik az előadást, elősegítik a még közvetlenebb kapcsolatot előadó és néző között, másrészt felforgatják a megszokott rendet, és beemelik a váratlan, hétköznapi tematikát.

Ha Molnár egyfajta lázadást és megtörést, akkor Canabarro a szépséget jelenti az előadásban. Jelenetei antik, ovidiusi teret nyitnak meg; néhol amolyan Orfeuszként az elátkozott költőt kelti életre, máshol inkább Narcissus juthat róla eszünkbe (a szeme is táncol). Mozdulatai kecsesek, finomak, jelenetei végtelenül tragikusak és fájdalmasak, melyekben inkább elszenvedője, semmint ura az eseményeknek. Egyik kulcsjelenetében például egy birkabőrt vonszol maga alatt a földön, majd a ruháiba gyűrve különös, plasztikus alakot ölt: talán éppen az átváltozott (vagy átváltozó) Theophané mozog a térben.

Marció Canabarro

Bizonyos tekintetben tehát – leegyszerűsítve – azt mondhatjuk: Molnár a jövő, Canabarro a múlt. És ha ez így van, akkor Hód Adrienn Cuhorkára a jelen terhét szabta. Valóban: Cuhorka egyszer afféle modern Évaként, az útját kereső „csajsziként” jelenik meg, máskor a kortárs történéseknek emléket állító, élő installációként lép elénk. Egyik szólójában például fekete, tapadós kezeslábasban és a fejére olvadt fekete sapkában áll a kör origójában – mint egy felkiáltójel. Ahogy mind hevültebben (kétségbeesettebben) egy arabra emlékeztető nyelven kiabál, a dressz lassanként lecsúszik róla, felfedi kebleit, ő pedig egy kétségbeesett, szétradírozott írásjellé változik. Megrázó kép. Ezzel szemben az a jelenet, melyben teljesen csupaszon jár-kel, és paprikát etet a nagyérdeművel, végletekig felszabadult és közvetlen. Hód így bánik a testtel és a test eszközkészletével: ugyanaz a jel (meztelenség) képes egymással teljesen ellentétes jelentést hordozni.

Pörögnek, váltakoznak, egymásra halmozódnak a képek, egyik a másik után, mégsem teszik nehézkessé az előadást. A Szólók nem példázat – nem akar tanítani, nem akar átadni fontos és bölcs esszenciákat. Csak megnyitja a teret, ha tetszik, bekebelezi, megeszi a közönséget. Képeket kínál, jelenéseket, melyeket sajáttá tehetünk, és melyekbe átsétálhatunk, ha kedvünk tartja.

Hol? MU Színház
Mi? Szólók
Kik? Alkotótársak és előadók: Marció Canabarro, Cuhorka Emese, Molnár Csaba. Zene: Coil, GG Allin, Vini Vici. Zenei szerkesztő: Gryllus Ábris. Jelmez: Németh Anikó és az alkotók. Fény: Mervel Miklós. Dramaturg: Szabó-Székely Ármin. Koreográfia: Hód Adrienn.