Márciusi számunkban az Átírás/Meghagyás van a fókuszban. Mohácsi János rendezőnek egészen sajátos a viszonya a színpadi szövegekhez, hiszen főleg az átírt szövegek jellemzik a munkáit és persze a menet közben születők. Többek között erről kérdezte Proics Lilla.

– Amikor még nem voltál elismert színházi ember, mekkora bátorság volt klasszikust erősen átírni?

– Soha nem bátorság volt, hanem eszköz. Amatőrként csináltunk előadást, fizikai képtelenség lett volna az eredeti szöveggel dolgozni, kénytelen voltam mondhatóbbra írni. Az Ármány és szerelem nagy részét kihúzni egyébként sem nagy művészet, alighanem bármelyik dramaturg jobban meg tudta volna csinálni, mint én. S nyilván hatottak az akkori olvasmányélményeim is, például ahogy Esterházy bánt a szöveggel – mert a leváltott szöveg helyére kellett valami. Nem volt tehát különösen elrugaszkodott dolog, sokkal inkább praktikus.

– Drámaírók szoktak arról beszélni, hogy irodalmi körökben kevéssé elismertek, akik színpadi szövegeket írnak.

– Nem tudom. Baksa Imre mondta a Liliomfi próbaidőszakában: a drámaírás a legnehezebb dolog a világon. Versekkel is, prózával is lehet hasalni: olvasva nem feltétlenül derül ki a vasvillával hányt mondatok közt, hogy az a nagyerdő netán valami apró rekettyés inkább. A színpad azonban mindent leleplez. A drámában elhajított első mondat végig feszíti a szerkezetet – ha az ember ad a kauzalitásra. Én például adok.

Mohácsi János. Puska Judit fotója

– Annak idején a Csak egy szög című előadás próbafolyamatát volt szerencsém követni, és emlékszem, folyton igyekeztem rájönni, hogy az improvizációkkal gazdag próbafolyamat során meg tudok-e konkrét elvárást fogalmazni, mit is vársz rendezőként a színészektől a szöveget, a szöveg jellegét illetően. Képtelen voltam beazonosítani ilyen elvárást.

– Az improvizációval készülő munka nagyon nagy öröm. Pál Tibi (Pál Tibor színész, a szerk.) ordította földön fetrengve a Tom Paine végig röhögött próbaidőszakában: és mi ezért még fizetést is kapunk! Az efféle munka termelékenysége igen alacsony, ugyanakkor bitang jó szövegek látnak napvilágot, mert amikor nem egy, hanem harminc ember talál ki szöveget, az esszenciálisabb tud lenni. Az ilyen közös szövegnek sokkal több íze lesz. Improvizáció közben elképesztő intenzíven lehet nyelvi árnyalatokat tanulni.

– A Csak egy szöghöz egy-két jelenettel kezdett neki a társulat, ha jól emlékszem.

– Igen, menet közben született a darab, volt, hogy jelenetrészek, nagy vonalakban megírt jelenetek, vagy csak cselekményvázlatok voltak. A házbontás-jelenet például úgy született, hogy kezdtük összehordani azokat a közhelyeket, amelyek egy ilyen helyzetben – üresen álló faluvégi házakba egy szervezet roma családokat költöztet – előkerülnek. A mondatokkal jöttek szépen a figurák, a tanítónő, a polgármester, a körzeti orvos, a pap, akik helyenként rokonai egymásnak. Kocsis Pál egyik nagy erejű mondata jut eszembe: „Majd nem lehet tőlük aludni, mert abroncson fognak biciklizni.” Aztán hazavittük tovább gondolni, sűríteni ezeket a szövegeket, majd megtalálták a színpadi formájukat is a következő próbákon. De gyakran előfordul, hogy egy helyzet úgy kerül sorra próbán, hogy pontosan meg tudom mondani a színésznek, tartalmilag mit mond az illető, ám az úgy nagyon unalmas, ezért azt, hogyan is mondja az adott figura, nekik kell kitalálni. Ezek egyébként nem is a nagyon lényeges mondatok, mert azok általában megszületnek úgy, hogy sír és röhög mindenki. A szöveg érzékeny anyag, hiszen mindezek után még kérdés, van-e kedve a színésznek azt úgy elmondani: s bizony, előfordul, hogy nincs – akkor pedig tovább kell dolgozni rajta.

– Mennyire szoktál szabad kezet kapni egy meghívással?

– Nagyon ritkán mondja azt színházigazgató, hogy csináljatok nekünk darabot – ilyen volt Alföldi Róbert, és ilyen volt Bálint András a Csillagos éggel. Az Egyszer élünk egyébként a Csárdáskirálynő helyett lett, ami ugyancsak jót tett volna annak a társulatnak. Kaposváron rendeztem éppen a Játék a kastélyban című előadást, úgyhogy Isónak (Mohácsi István, a rendező állandó alkotó- gyakran szerzőtársa, dramaturgja, szerk.) kellett elkezdeni dolgozni, aki írt is egy harmincnyolc oldalnyi fél első felvonást. Akkor szóltam Robinak, hogy nem tudunk nekifogni időben, de az nem volt opcionális, így hát nekikezdtünk próbálni. Arról a fél felvonásról pedig csak kiderült, hogy Isó nagyot melózott: kitalálta és megfogalmazta az összes karaktert, kivéve Kulka Jánosét (egy vérszomjas szovjet tiszt szerepében, a szerk). Aki írt már darabot, az tudja, hogy ez azért valami. A színészek persze szűköltek, még ha én nem is tudtam róla. Mi pedig nagyon igyekeztünk megtalálni az előadás nyelvét. A mesékre és mítoszokra hagyatkozó vázlatokkal mentünk próbálni, amivel a színészek egyre nagyobb kedvvel dolgoztak.

– Lehet azt fokozni? A kedvet.

– Nem foglalkozom ezzel, mert nekem az a természetes, hogy szeretem, amit csinálok. Előfordul néha, hogy utólag megértem, adott esetben nem voltam penge, nem adtam jó választ, de ez is velejárója ennek a foglalkozásnak. Akár értjük egymást, akár nem, azt mindenki tudja, hogy a próbafolyamat vége egy előadás lesz. Közben rengeteg olyan eleme van a munkának, mint például a tánc, ami további csuklóztatással is jár. A tapasztaltabb színészek azt is tudják, hogy rengeteg felesleges munkát kell végezni ahhoz, hogy a végén kikerekedjen valami érdemleges – ezt hívjuk próbának – sőt, a szintugrásokhoz nem is felesleges az elvégzett munka, mert csak úgy nyilván sem történnének meg. Mondanom sem kell, nagyon tudom szeretni a színészeket, azokat különösen, akik játszanak, élnek a színpadon. A pátoszos felkészültségben kevésbé hiszek: a nagyszerűség nem úgy lesz, hogy valaki eleve nagyot akar alakítani. És ez így van mindenhol. Marosvásárhelyen is, ahol a próbákon egymással ismerkedve már néhány alkalom után kiderült, ki az, aki azért van esténként a színpadon, mert imádja, hogy játszhat.

– Az előadásaidban a színészek jó esetben dalra fakadnak, és táncra perdülnek, amivel már a próbaidőszak korai szakaszától fogva dolgoznak. Előfordul-e, hogy ezek a szövegre is visszahatnak?

– Ennél nemesebb dolgot képvisel a zene és a tánc: magára az előadásra vannak nagy hatással, nem szövegszinten. A munkafázisok persze meg tudnak úgy csúszni, hogy erősen hat mindannyiunkra az, ahogy újszerű minőséget sugall a megszülető zene és tánc – a dramaturgián tehát tud mozdítani mindez. Amikor az Egyszer élünket csináltuk, a próbaidőszak vége előtt két héttel voltunk, de még nem haraptunk bele a harmadik felvonásba, sőt, még a második végére sem jutottunk, bár lehetett tudni, hogy már a szákban van a darab, arra kértem Kovács Márton zeneszerzőt, hogy írjon egy nagyobb lélegzetű művet, mert lesz egy termetes díszletváltozás. Aztán belefutottunk a próbán abba, hogy addig duzzadt a szöveg, amíg az addig igen csendesnek tűnő harmadik felvonás sokkal telítettebb lett, nem kellett már oda a nagyobb lélegzetű zene, és ezt meg is mondtam Mártonnak. Marci pedig rám nézett, és szomorúan azt válaszolta, az lehet, János, de én ezt a zenét el fogom játszani. És amikor meghallgatta a társulat, akkor kiderült, mekkora erővel formálja az egész előadást. De ezeken is túl annyi kevésbé lényeginek tűnő momentum formálja az előadásokat, mint például az, ahogy Kiss Pisti (Kiss István kellékes, a szerk.) nézi a próbát, és közben minden formában hozzátesz, nemcsak az összes rekvizitummal, ami általa kerül a színpadra, hanem akár textusban is. Vagy a hozzá fogható, értő szakember, Noszlopi Róbert díszlettervező a volt Nemzetiben.

– Felesleges lenne firtatni, mikor mit olvasol egy munkához, vagy csak úgy. De mondjál, kérlek néhány olyan szerzőt, akik kifejezetten a szöveggel való munka szempontból fontosak neked!

– Mondok párat, bár mostanában kevesebbet olvasok, mint amennyitől jól érezném magam: Esterházyt már említettem, Parti Nagy, Lénárd Sándor, Bierce, Thoreau, Márquez, és sorolhatnám még. Most rúgott meg Závada a Piaci nappal. Vagy teljesen véletlenül találkoztam Andrej Platonovval. A Munkagödör talán még a korszak nagyjainál is többet mond el arról a nemrég elmúlt korról, amit létező kommunizmusnak szokás nevezni. Ezeknek a szerzőknek a nyelvén önmaguknál többet jelentenek a mondatok. Erre azért nem mindenki képes. És alighanem éppen az ilyen minőségű írások javítják azt a képességet, hogy egy készülő szövegből kivegyük az ütős szóviccet, szótöréseket, mert idő közben kiderül, az egyszerű forma egyszer csak többet tud.

– Vessünk véget ennek a kérdezősködésnek azzal, hogy mondd, mit gondolsz, miben tudsz többet vagy jobbat a kezdetekhez képest?

– Alighanem ügyességben, praktikumban, simulékonyságban, türelemben. De hogy közben mit veszítettem el, mi kopott el, nem tudom – mert gyanakszom, semmi nincs ingyen.

Az interjút készítette: Proics Lilla.