Jófajta zavarban vagyok, azon gondolkodom, hogy mire fut ki most már az egész. A monodráma vagy a hajléktalanügyi revü lesz az erősebb vonal, esetleg játszunk-e még valamit közösen.

Szalai Kriszta elkötelezett színésznő. Érzékeny a nők társadalmi helyzetével kapcsolatos kérdésekre is, és ennek sokszor hangot ad, például a Magyar Európai Nők (MENŐK) mozgalom keretén belül. Részt vesz támogató vállalkozásokban, és, mint a Centrál Színházban bemutatott Maradjunk annyiban című előadása esetében, megpróbálja a polgári színjátszásba is becsempészni a perifériára kerülés témáját, akár úgy, hogy a kiszolgáltatottak bőrébe bújik.

A darab története tavaly novemberben kezdődött számomra, amikor kaptam egy levelet Krisztától. „Homeless leszek​, mert egy riportot hallottam a 62 éves Lakatosné Jutkával, és elhatároztam, hogy interaktív módon monodrámát​ készítek az ő – amúgy 26 éve hajléktalan – életéből. Az előadás első részében az életét, gondolaitait osztom meg, majd interaktív rész következik, amelyben kérdezhetnek a nézők az általam eljátszott-megélt „életemről”.  Hogy teljesebb képem legyen az utcai életről, október 24-én  hétfőn 10 órakor elindulok, s végigélem, amit az első nap az utcára került ember megél. Hol tud enni, inni, miből, hol tud WC-re menni, hol tud aludni, melegedni, kitől kap segítséget…stb. Hajléktalannak öltözve öt napig járom az utcát éjjel-nappal. Telefon és pénz nem lesz nálam.”

Aztán ez így is lett, tavaly decemberre elkészült a darab, Szalai Kriszta végigcsinálta, amit elhatározott, és nagyjából az lett az előadás menete is, ahogy előre megmondta. Még a bulvárlapokban is megjelent a „One homeless woman show” híre, és ez így van jól. A független közösségi színházaktól kezdve a polgári színészekig, mindenki tehet a maga módján az elesettekért, nem volt ebben semmi hamis, csak tiszta akarás.

Az előadás a Centrál Színház felső stúdiótermében zajlik, az úri közönség várakozással teli, tudja jól, hogy miért jött. Középen hajléktalan kunyhót idéző díszlet, szárítókötél, csipeszek, rajta zoknik. A színésznő bejön, jól öltözött és cseveg. Szól a zene, s Szalai közösségi játékot ajánl, például, hogy mindenki segítsen szakadás nélkül legörgetni, majd visszatekerni néhány guriga vécépapírt. A nézők lelkesek, hímes tojásként vigyáznak a papírra, adogatják a végeket, közben egymásra mosolyognak, és nem tudják még, hogy ennek a kis akciónak semmiféle következménye nem lesz, nem fog kapcsolódni az előadáshoz, illetve az est egyéb cselekményeihez. Talán csak a játék öröméért történik mindez, hogy Szalai Kriszta még énekelhessen és bohóckodhasson kicsit, ironikusan üzenve a szórakoztató műfajoknak, amelyek inkább elhallgatják a jelen gondjait.

Aztán a színésznő egyszer csak leinti a zenét, és elkezd átöltözni a nyílt színen. Slamposabb cuccokat ölt, parókát vesz, csatokkal küszködik, sapkát húz, öregbítő sminket pakol magára, majd a fogait is bekeni valami látványszuvasítóval, hogy teljes legyen az átváltozás. Felismerem a szerelést az újságokból, így koldult a Kálvin téren is, a projekt elején. Elkomorul a kép, egy másik ember szólal meg, innentől a 62 éves Lakatosné Jutka bőrébe bújva meséli nekünk azt az életet, amit sosem kívántunk volna magunknak. A 26 év hajléktalanság történetében minden benne van, ami egy kiszolgáltatott emberrel, nővel megeshet. Az önfenntartásról, a munkavállalásról, az inkontinencia gondokról, a szerelemről, az alkoholproblémákról, a hajléktalanszállók világáról. Közben megtudhatjuk, milyen volt Jutka gyermekkora: hogy intézetben nevelkedett, nem örökbe adható, szexuálisan bántalmazott gyerekként, jól tanult, de nem tanult tovább, és nagyon gyakran megszökött. Fiatalon ment férjhez, hogy otthona legyen és gyermekeket szüljön, ám az is bántotta, akitől menedéket remélt a világ elől. A rendszeres bántalmazásokból adódó méhrepedés következtében mind az öt terhessége sikertelenül, magzatelhalással végződött. Ma öt kutyát nevel, akik a kunyhóban nem a földön, hanem az ágyban alszanak. A méltatlan gyermekkor még elviselhetetlenebbé teszi a későbbi mostoha sorsot. Az enyhítő körülmény a jelen, mert megtudhatjuk, hogy Jutka, ahogy arra már korábban is volt példa, kiáll a jogaiért. Ma már egy szervezet keretei között küzd a saját és mások lakhatásáért, sorsa jobbá válásáért. Harcostársakat, barátokat mutat be a nézőtérről.

A közönség sokféleképpen reagál, elsírja magát, zavarban van, de tulajdonképpen mindenki örül a bársonyszékben, hogy még nincsenek hasonló gondjai. Jófajta zavarban vagyok, azon gondolkodom, hogy mire fut ki most már az egész. A monodráma vagy a hajléktalanügyi revü lesz az erősebb vonal, esetleg játszunk-e még valamit közösen.

Aztán váratlan dolog történik: véget ér az előadás, de kezdődik egy másik, egy új etap, ami időben is legalább annyi, mint az előző. Szalai Kriszta a nagy taps után köszönetet mond, beszél arról, hogy az előadás bevételének egy részét mire fordítják, hogy elkezdték megcsináltatni Lakatosné Jutka fogait. Becipel egy kannát, ha valaki szomjas lenne, kérhet teát, aztán színpadra hívja a hajléktalan hősnőt, és gyakorlatilag átadja a szót neki meg a közönségnek, hogy kérdezzen nyugodtan. Még egy órát beszélgetünk úgymond. Jutka a Kálvin tér Edit Piafja, egy kis verébből hihetetlen színes karakterré válik, ahogy elkezd beszélni, meglepő, hogy milyen jól adja az imént egy színésznő által eljátszott saját magát. Végül ez válik az igazi színházzá, ez a lakhatási stand-up. Jutka talpraesettsége, esze, mozgalmi felkészültsége és humora meghökkentő élmény a nézőknek. Ezek után már nem mehetnek el a probléma mellett csak úgy, el kell gondolkodniuk, miért van az, hogy a főváros több, mint háromezer üres lakásából miért nem jut annak, aki rászorul, és miért jutnak a képviselők könnyebben önkormányzati lehetőséghez, mint a rászorulók. A beszélgetés Jutkával igazi fórumszínház, aminek ő a moderátora. A nézőtérről kérdezők között jelen vannak A Város Mindenkié mozgalom aktivistái, a hajléktalanokat segítő egyházi közösségek képviselői is és legalább három szociológus, akik egymással is párbeszédbe keverednek időnként a megoldásokon polemizálva. A hozzászólók élvezik, hogy megoszthatják a véleményüket, és konszenzusra jutnak bizonyos kérdésekben. A közönség elfogadja Jutka javaslatát,, hogy mindenki írjon a helyi képviselőjének, hogy akkor választja meg őt legközelebb, ha megoldja a kerületében a hajléktalan kérdést is, még pedig úgy, hogy lakhatást és kilábalási lehetőségeket nyújt. A Kálvin téri társak, utcalakó forradalmárok is előkerülnek, lassan úgy érezzük, hogy mi mindannyian főszereplők vagyunk ebben a darabban, amit úgy hívnak: élet. A fórumszínháznak ez a lényege, ugye. Megtapsoljunk magunkat is, és már senki nem gondol a vécépapír gurigákra, hogy azokkal majd mi lesz. Lógnak a levegőben, sebaj.

Az utcai színház lehetőségét a jelenlevők közül is felvetették páran, mint további megmutatkozási lehetőséget, és az is körvonalazódik, hogy egy nem reprezentatív színházi formában a képességes rendező Lakatosné Jutkával játszathatná el a saját magát, mert ő egyrészt képes is volna erre megfelelő trenírozással, másrészt ettől változhatna meg igazán az élete. Igen, ez így volna korszerű meg szociálisan korrekt. Nálunk is vannak már ilyen színházi formák, szervezetek, amelyek az állam helyett végzik el a társadalmi vitára bocsátás feladatát is. Cserébe nem hirdeti őket a közmédia, ahol mára a lakossági fórumoknak is nyoma veszett. Pótolja a hiányt viszont Szalai Kriszta például. Nem független színházi körülmények között, nem flashmob formájában, hanem a polgári színházi világ kellős közepén, a Centrálban. Ahol a jó emlékezetű volt pr-os, Sándor Erzsi óta voltak közérdekű kezdeményezések, maratoni támogató felolvasások, érzékenyítések a periféria iránt. Ezen az előadáson keresztül fennmaradt ez a hagyomány, és csak bízhatunk benne, hogy nem múlik el. A közönségnek valószínűleg olyan volt ez a darab, mint valami vivő anyag. Ezek a nézők eddig valószínűleg csukott szemmel rohantak végig az aluljárón, s nem igen bukkantak fel hajléktalan-színházban. De itt mindenki személyesen érezhette megszólítva magát, közelebb került a témához, és talán nem fogja eztán figyelmen kívül hagyni a mások utcára tett sorsát.

Szalai Kriszta show-woman, ez kétségtelen, és öntörvényű is. Bár nem ártott volna egy rendező vagy rendezőasszisztens, netán dramaturg egy letisztultabb előadáshoz, ha már kőszínház, de a színésznő így is létrehozta az agorát és jól irányította a káoszt a bársonyszékek között. Kirúgta a színház oldalát.

Hol? Centrál Színház
Mi? Maradjunk annyiban
Kik? Szalai Kriszta, Lakatosné Jutka.