Miközben a vérmes szerelmi háromszögek vagy inkább négyszögek egy politikai geometria szabályrendszerébe illeszkednek, szellemességük és már-már kaszinóba illő pókertechnikájuk Molnár Ferenc polgári vígjátékainak világát idézik, de éppen mert parvenük játsszák, egymással és egymás ellen vívott csatáik – éppen az alakok első-generációs kisszerűsége miatt – mai államférfiúink és álomnőik szókimondó bohóctréfáivá silányulnak.

A dráma letölthető INNEN

Fodor Tamás. Fotó: Szarka Zoltán

A mai néző természetesnek veszi a királyok, hatalomra éhes trónkövetelők emelkedését, bukását, hegyek ormán kevélykedő várak asszonyainak intrikáit, bűnben fogant szenvedélyeit Shakespeare darabjaiban, s mert igen keveset tud azok hétköznapjairól (azt talán igen, melyik az a hely, ahová a király is gyalog jár), könnyedén képzeli magát és szomszédjait e koronák viselői közé, kezükben véres tőrökkel. Fintorog viszont sokszor, ha miniszter, még inkább, ha egy párt elnöke jelenik meg a drámák hősének vagy korunk antihőseinek szerepében. Pedig Vörös István darabjának címlapján azonnal ilyenekkel találkozik, bár a három boszorkány megjelenése kissé összeborzolja a „politikai realizmusról” eddig kialakult elképzeléseit. De miért is gyanakszik eleve a néző a napi hírek és a propaganda-média főszereplőire rímelő alakok dialógusait olvasva-hallva? Gondolom, mert joggal érzi, hogy emezek kisszerűek, sorsuk nevetséges ugyan, de személyiségük szürke, szenvedélyeik helyett alkalmazkodásuk határtalan, bukásuk nem tragikus, még jellemhibáik sem volnának méltók Molière tollára. Istenkísértés tehát a szerzőtől, ha ilyen figurákkal népesíti be a színpadot. De Vörösnél nem fenyeget ez a veszély. Már a címszereplő neve is (nem a monogramja, inkább hangzása okán) megcsillantja a szerző cseh és lengyel világából letört üvegcserepeiről visszatükröződő fényeket. Persze Vendel nem Szent Vencel, és Myslbek lovának vágtatását sem véljük hallani, annál inkább Švejk, a derék katona arca rémlik fel, és persze a császár képén a légyszar, ami időszerűbben közelíti meg a darab világának élvezetét.

„Barátok vagyunk?” – A dialógus izgalmassága azzal mérhető, ha a legnehezebb kérdéssel indítunk. Ez a kérdés, mint a tó vizébe behajított kavics végig gyűrűzik a felszínen, egyre nagyobb köröket keltve. Ha a karakterek pozíciója ugyan ki van jelölve, de épp e definiálás vonatik kétségbe („most?”), joggal zavarodik föl azonnal az állóvíz (tó? pocsolya?), és telik meg energiával a jó dialógus feszültségének alapja: a meghökkenés. Eddig szilárdnak hitt helyzetünk (akár VÍGH PÁL, közgazdászé) ingataggá válik. Létrejön a támadás-ellentámadás vezérelte küzdelem. Én még soha nem láttam Vörös Istvánt teniszezni (valószínűleg nem is lenne rá módom, azt sem feltételezem, hogy tudna….), de a dialógusok könnyed és mégis maró humora a tenisz eleganciájára emlékeztet. Az első jelenetben minden lényeges információt: a szereplők kiinduló kapcsolatait, a kor jellegzetes szociológiai hálóját, a hierarchia működtetését, a vezetők egymás közötti kommunikációjának ismerős fordulatait – megismerünk, anélkül, hogy ezeket a tudnivalókat valamilyen rafinált köntösbe bujtatott narrátor közölné. Valódi nyesett szervákat és energikus leütéseket élvezhetünk.

Miközben a vérmes szerelmi háromszögek vagy inkább négyszögek egy politikai geometria szabályrendszerébe illeszkednek, szellemességük és már-már kaszinóba illő pókertechnikájuk Molnár Ferenc polgári vígjátékainak világát idézik, de éppen mert parvenük játsszák, egymással és egymás ellen vívott csatáik – éppen az alakok első-generációs kisszerűsége miatt – mai államférfiúink és álomnőik szókimondó bohóctréfáivá silányulnak. Vörös metszőfogai tépnek, harapnak nemcsak a szó dramaturgiai kíméletlenségével, hanem a szó/szavak nyelvi értelmében is, amint ezt megismerhettük egyik európai képviselőnk túlságosan szabadszájú kommentjeiből (azzal persze, hogy Vörös görbe tükrében sokkal európaiabbak, mint az imént hivatkozott pártmunkás bárgyúságai)

Vörös amúgy is szeret kilépni a tájat jól ismerő idegenvezető szerepéből, és letérve a járt útról, tüskés csipkebokrok közé vezetni olvasóját, jelesül: váratlanul költőként előbukkanni a három pompás – önmagát pornószínésznőnek nevező – moira-banya versben beszélő, nyelvi leleményeket felszikráztató kamarakórusában.

Aki kedveli Kafka Kastélyának abszurditását, Hašek váratlan nyerseségét, Hrabal metszően éles megfigyeléseit, Paral kritikusságát, üljön be az otthoni zsöllyébe, képzelje, hogy színházban van, vagy ha egy színház műsorára tűzi a Vendelt: érezze otthon magát annak kelet-közép-európai zártszékében, és kezdjen zavartan fészkelődni.