Nekünk a kis ország küszködése jutott, bebizonyítani, hogy nem is vagyunk kis ország, és ha nem tudnák, Mátyás király idejében virágzott a reneszánsz.

Ha akarom, politika – de nem akarom. Nem akarom keresni a pénzt, hogy hol van, hová folyt el, vagy el sem folyt, ez ennyibe kerül. Kerül, amibe kerül, ez, végül is művészeti esemény, nem érdemes a megtérülésen agyalni. Kis jóindulattal már annak is lehet örülni, hogy nem sikerült valami fényesen. Volt időnk leszokni a nagy felvonulásokról, május elsejei kóválygásokról a dísztribün előtt. Kihalt az a hagyomány, és nem lehet olyan egyszerűen újraéleszteni. Hiába építenek tribünt, nincsenek ott az ezüstfogú vendégek, akik a virágcsokorért cserébe jelvényeket dobálnának a piros nyakkendős gyermekeknek.

A nyitóünnepség főpróbája. Fotók: Posztós János – Müpa

Lehetne azért jobb az egész, tudnék mondani legalább két rendezőt, akiknek több érzékük van a monumentalitáshoz, a tömegmozgatáshoz, a megaméretekhez, mint Káel Csabának. Bár lehet, hogy Mohácsi János nem fogadta volna el a felkérést, és lehet, hogy ha Kerényi Miklós Gábor a megbízott személy, akkor az események csúcspontján nem CeeLo Green énekel, hanem Kerényi Miklós Máté szteppelt volna a Dunán. Az sem lett volna érdektelen. CeeLo Green nyilvánvalóan kényszerszereplő, és voltaképpen együtt érzek a szervezőkkel: nehéz egy megasztárt leakasztani az utolsó utáni pillanatban, hiszen a megasztárok éppen attól azok, amik, hogy nem érnek rá nyáron, idényben. Én a helyükben bedobtam volna a törülközőt, jöjjön Emilio, hangja is van, pocakja is van, nem drága, meglepő, és a nép is örül neki. Ahogy a régi anekdota mondja, amikor Déry Tibortól kérdezi Rákosi, mit adjon a népnek. Akassza föl Rákosi elvtárs a Lánchíd egyik kapujára önmagát, a másikra Gerő Ernőt. Meglepő, nem drága, és a nép nagyon örül majd neki.

Furcsa módon mégis CeeLo Green fellépése mutatja meg, hol ment félre a megnyitó. Rossz mintát használtak, nem a londoni olimpia lett volna a követendő, hanem a Super Bowl, az amerikai futball évi, rendes ünnepélye, koncerttel, tánccal, egészséges őrjöngéssel. Londonnal úgysem lehetett volna versenyezni, mert ott tényleg volt miből és volt kivel, Danny Boyle rendezte az ünnepséget, és kevesebb volt a görcs, hogy megmutassák Anglia történetét a nagyvilágnak. Ha ismerik, jó, ha nem ismerik, magukra vessenek. Nekünk a kis ország küszködése jutott, bebizonyítani, hogy nem is vagyunk kis ország, és ha nem tudnák, Mátyás király idejében virágzott a reneszánsz. Mindehhez Herczku Ágnes énekelt, szép hangon, de nem élőben, fején egy galambbal, amit egy óvatlan mozdulattal majdnem le is vert a kalapjáról.

Mit mutassunk magunkról? A három dúlást? Rabigát? Kancsukát? Málenkij robotot? Panaszoljuk be a nagyvilágnak (már ha a nagyvilág véletlenül éppen a vizes vébé megnyitóját nézi) a törököket és a ruszkikat? Túlságosan hozzászoktunk már, hogy a történelem félholtra pofozott népének tekintsük magunkat. Ezt értenénk, de mégsem lehet azzal kezdeni egy sporteseményt, hogy minket mindenki megver. Marad tehát az új gondolat, ezt viszont nem olyan könnyű olvasni és értelmezni. Amikor a Kék Duna-keringőre bevonult egy feltűnően csinos asszony, és bávatagon jobbra és balra nyújtogatta a kezét, nekem nem sikerült dekódolnom, hogy ez most Erzsébet királynő volna, vagy legalábbis az ő szelleme. Amikor bevonultak a huszárok, hogy egy sarkantyúrezegtető táncban idézzék föl a virtust és a legendás lovasrohamokat (sajnálatos mulasztás, hogy kihagyták a poént, és nem használtak vízilovakat), akkor ugyan voltak színháztechnikai balsejtelmeim, már hogy ebből azért a nézőtéren nem sokat lehet látni és élvezni, mégis ez volt az egész este leginkább művészeti eseményre valló momentuma. Előtte voltak még rómaiak, világító pajzsokkal és korhű fürdőruhában, meg a legnagyobb idétlenség: majomjárású sámánok, hogy ne feledjük, István győzött, de ha Koppány nyert volna, akkor nem pusztulnak a hősök.

Identitását vesztett nép? Nyilván az, de ennek a régi identitásnak szívesen megszabadulnék legalább egy nagy darabjától. Nem állapot, hogy generációk éltek és élnek úgy, hogy mi vagyunk itt a történelem nagy vesztesei, a rossz helyen kikötött kompország, szívünk nyugatra húzna, de a testünket itt ütik, keleten. Menjünk a szívünk után, vagy viseljük el ezt a kettős életet, másnak ennyi sem jut. Csakhogy az elveszett identitás helyébe egyelőre még nem sikerült megtalálni az újat. Szépek a lányok? Mihalik Enikő faarccal ácsorog a lyánykoszorú közepén. Érzékünk van a misztikumokhoz? Szeretjük a csípőset? Mind csupa olyan gondolat, amely a sörreklámokban is megállja a helyét. Megengedem: akinek az ilyen látványosságokban öröme van, az valószínűleg a sörreklámoknak is célcsoportja.

Egyáltalán nem érdektelen, hogy sikerül-e nemzeti énképünket valahogy átformálni, kivégzett hőseink helyett újra a győztesekkel és a szent királyokkal azonosítani magunkat, viszont azt érzem, nem a megfelelő helyszínen és időpontban kísérletezünk vagy kísérleteznek velünk. Mintha most jobban esett volna egy popkoncert, nagyszabású és lendületes, amit a helyszínen is lehetett volna élvezni, amit világszerte közvetítettek volna, nem csak közvetítenek, de meg is néznek, a háttérben villoghatott volna a Vár, mennyire menő helyen lakunk.

Mondjuk, az meg nem lett volna igaz.