Ma két éve hunyt el Koltai Tamás kritikus, főszerkesztőnk, kollégánk, barátunk. Két éve, hogy nem vitathatjuk meg vele ötleteink, nem jelez vissza írásainkra, nem fűz megjegyzést a készülő lapszámokhoz. „De tudjuk, hogy én és a te beszélgetésed ezzel nem szakadt meg.” (Színház, 2015/09) A Színház archívumában élő többszáz írásában kerestük fel most őt: a jelenlegi szerkesztőség tagjai a velük egykorú, egykori Koltai Tamást.

Tompa Andrea

Koltai Tamás abban az évben, amikor egyidős volt velem, vagyis 1988-ban egyetlen írást publikált a Színház folyóiratban: egy nekrológot saját főszerkesztőjéről, Boldizsár Ivánról. Ekkoriban Tamás a televízióban dolgozott (ma egyébként elképzelhetetlen, hogy egy ilyen kaliberű kritikus a közmédia munkatársa legyen).

Boldizsár Ivánról emlékezve felidézi a lap alapítását, keletkezését:

„Amikor 1968 forró nyarán, hosszú vajúdás után végre eldöntött tény lett a SZÍNHÁZ megindulása, Boldizsár Iván volt az egyetlen az írói-újságírói hivatás tekintélyei közül, aki elvállalta a lap főszerkesztői tisztét. Kellett is hozzá némi merészség, ma már nyilvánvaló. Akkoriban elterjedt az a téveszme, hogy a színházi szakmának a »visszabeszélés« miatt van szüksége folyóiratra. Hogy legyen egy fórum, ahol majd válaszol a kritikának. Gondolom, az elmarasztaló kritikának, mert olyan még nem történt, hogy akadt volna valaki, aki a dicséretet nem bírja elviselni.”

Koltai Tamás: Főszerkesztőnk emléke. Színház 1988. december.

Lökös Ildikóval és Ascher Tamással a 70. születésnapján

Tamással pontosan tíz évig dolgoztam munkatársi viszonyban, jó pár évig azt megelőzően a lap külső munkatársa voltam. 1990 márciusa az első lapszám, amely Tamást főszerkesztőként tünteti fel. Majdnem ugyanabban az életkorban lettünk főszerkesztők. És egyikünk sem annak köszönhetően, hogy átadta volna neki valaki a feladatot a korábbi vezető. Ez tanulság. Hátha majd én máshogy csinálom.

Herczog Noémi

„Nem különös az, hogy a mi színházainkban ugyanannyi előkészülettel állítanak színpadra egy Shakespeare-tragédiát, mint egy szórakoztatóipari tucatterméket? Az ipari termelésben hozzáértő konstruktőrök gondos számítások és az adott technikai feltételek alapján meghatározzák azt az időt, amennyi egy-egy termék megmunkálásához szükséges. Az árutermelésben, a nagyüzemi tervgazdálkodásban ez elengedhetetlen. Színházainkban viszont nem árutermelés folyik (hiszünk ugyanis abban, hogy nálunk a művészeti alkotás elsősorban nem áru), mégis üzemszerűen működnek. A darabok előirányzott megmunkálási ideje egyforma, a futószalagról hathetenként legördül egy előadás. Nem biztos, hogy elkészült előadás. Van olyan premier, amelyik tehetségesen vall arról, hogy melyik stádiumban kell lennie egy produkciónak a rendelkezőpróbák végén. A néző szívesen biztatná a rendezőt, hogy most már fogjon hozzá a rendezéshez is. Egy félig kész cipő nem kerülhet a piacra. Egy félig kész bemutató igen. Legalább annyit kívánjunk meg egy művészeti alkotástól, amennyit egy iparcikktől megkívánunk. Hogy használható legyen.”

Koltai Tamás: Hogyan játsszunk színházat a Royal Shakespeare Company vendégszereplése után? Új Írás 1973

Boros Kinga

„Kétséges, hogy ennek a bemutatónak – a Temetetlen holtak mostani, győri felújításáig a darab egyetlen magyarországi színházi előadásának a kritikái a darabhoz vagy csupán a felszabadulás és az államosítás közti hazai színházviszonyokhoz visznek-e közelebb. Ezek a bírálatok mindenesetre kordokumentumok. Képet adnak arról, hogyan fogadta a francia filozófus-író ellenállási drámáját az a színházi közvélemény, amelynek sem a szerző filozófiájáról, sem az ellenállásról nem volt különösebb fogalma. Ha Várkonyi Művész Színházának nem lett volna más érdeme, mint az, hogy érdeklődve fordult Európa akkori színházi fővárosai – Párizs és London – felé, ez már önmagában igazolja a bemutatót. (…) Az akkori néző egyszerűen nem bírta elviselni a valóságot arról a színpadról, amelyen eddig inkább csak kecses játékokat, pikantériát, frivol szórakozást szokott meg. A nézők ezért »behunyták a szemüket, amikor a jobb sorsra érdemes, szép és tehetséges Sennyei Verát kínozni kezdték nyílt színpadon«.”

Koltai Tamás: Filozófiai játszma. Színház 1977. július

Králl Csaba

„Nagyon közel az idő, amikor színházakat zárnak majd be, lapokat számolnak föl, mozikat alakítanak át brókerházzá – és mindez senkinek sem fog föltűnni. Az sem tűnik föl, hogy a művészeti intézmények legtöbbje egyelőre még létezik. Néhány hónapja vészjeleket adtunk le lapunk anyagi válságáról: különböző nyilvános fórumokon elmondtuk, hogy ha nem sikerül hosszabb távon megoldást találnunk a SZÍNHÁZ Alapítvány finanszírozására, akkor a folyóirat fönnmaradása kétségessé válik. Azóta ez a mostani a harmadik számunk, amely megjelenik, de sokan őszinte csodálkozással néznek ránk – még barátaink közül is -: »Hát ti nem szűntetek meg?« Nincsenek illúzióink. Rajtunk, a szerkesztőség tagjain kívül valószínűleg majdnem mindenki egészen jól el tudja képzelni, hogy a SZÍNHÁZ megszűnjék. A színházak is azoknak a legfontosabbak, akik bennük dolgoznak. Mindenki téved, aki azt hiszi, hogy az emberek majd az utcára mennek tüntetni, ha nem láthatnak több Shakespeare-t vagy Kleistet. Még a Csárdáskirálynőt sem fogják hiányolni. Az embereknek egészen más gondjaik vannak, mint a kultúra elvesztését siratni. Észre sem vesszük, és szép lassan leépülünk. Előbb csak nem közöljük a drámákat, utóbb már nem is nézzük őket. Ha meg nincs mit nézni a színházban, mert nincs színház, akkor írni sincs miről – ugye, ez világos. Majd még visszamászunk a fára is.”

Koltai Tamás: Rosszkedvünk nyara. Színház 1995. július

Rádai Andrea

„A világszínház napjainkban mintha eltávolodna a rendezői színháztól. (…) Brook már korábban rájött, hogy az intézményesített színháztól számára nem vezet tovább út. Mnouchkine és Bob Wilson más típusú rendezők, mint elődeik; nem a drámaértelmezésből, a szövegelemzésből indulnak ki, hanem a színházi totalitásból. Barba »harmadik színháza« programjává tette a színházi önkifejezést mint olyan tevékenységet, amely a résztvevők egyetlen közvetlenül lehetséges társadalmi részvétele. A hangsúly az esztétikai értékről áttevődött az »egzisztenciális szituációra.« (Ezt a kifejezést is Barbánál olvastam.) A rendezői színház, úgy tetszik, lassan kezd kinőtt hagyomány lenni. A paradoxon másik oldala: ugyanez nálunk vad avantgardizmusnak minősül. Vajon most is arról van-e szó, hogy mi mindig mindenről elkésünk, vagy a kérdés bonyolultabb?

Ha még vissza tudunk emlékezni: a hetvenes évek közepén egyesek szemében Kaposvár azért volt eretnek fogalom, mert ott a rendezők – bizonyos megfogalmazás szerint – »átvették a hatalmat«, és a drámák helyett »saját látomásaikat« rendezték meg. Valamivel enyhébb formában ugyanez a vád hangzott el Szolnokot, Kecskemétet és Pécset illetően is. Ez a szakszerűtlen állítás annyira gyökeret vert, hogy amikor a kaposvári és szolnoki rendezők, színészek egy része felköltözött a Nemzeti Színházba, egy szakmai nyilvánosság előtt zajló beszélgetésen óvó figyelmeztetés hangzott el: az ország első színháza »nem lehet avantgarde«. Azóta az »új« Nemzeti Színház működik, számos bemutatót tartott, és bár tudomásom szerint eddig még egyetlen előadását sem próbálta senki leavantgardozni, az aggodalom, hogy a hagyomány és újítás egyensúlyából az előbbi nem kap megfelelő nyomatékot, legutóbb, a Színházművészeti Tanács vitáján többször és többféleképpen is megnyilvánult.

A paradoxon tehát valahogy úgy fest, hogy a mi rendezői színházunk a saját hagyományaink felől nézve »avantgarde«, a mai világszínház szemszögéből viszont már »korszerűtlen«. Ez önmagában nem nagy fölfedezés: a jelenséget a relativitás fogalmával jelölhetjük. (…) Ha –  Székely Gábor rendezői színháza (…) hagyományos, akkor vajon milyen Ádám Ottóé? Székelyhez képest Ádám természetesen hagyományos. Eszerint Ádámhoz képest Székely avantgarde. De ha Székely avantgarde, akkor micsoda – például – Fodor Tamás Woyzeckje?

Nemcsak a »képest«-esztétika csődje nyilvánvaló ebből, hanem annak a színházi helyzetnek a szellemi abszurditása is, amelyben a fenti színháztípusok képviselői – és rajtuk kívül sokan mások – valamiféle kiszorítósdit kényszerülnek játszani. Mintha egy ördögi hang állandóan – és legtöbbször éppen a szorosan vett színházi szakmán belül – azt suttogná, hogy ha az egyiket elfogadjuk, akkor a másikat meg kell tagadnunk. Egyszerre nem lehet jó ez is, az is meg amaz is.

(…) Mi ennek az oka? Valószínűleg az – és itt térek vissza a történetiség fogalmához -, hogy a magyar színház, amióta léte többé-kevésbé folyamatosnak mondható, vagyis másfél évszázada, sohasem ismerte a stílusok, irányzatok, formák békés egymás mellett élését. Minden születő újnak egy meglevő régi ellenében kellett kiküzdenie magát, s ez csak akkor tekinthető természetesnek, ha egyetlen stílusirányzat sem tart igényt a kizárólagosságra… (…)

A hetvenes évek elintéztek egy sor dolgot. Lejárt jó néhány szakmai alternatíva fölvetésének érvényességi ideje. Például senkinek sem jut már eszébe a profil hiányát emlegetni. Ki tévesztené össze a mai Nemzeti Színházat, a mai Vígszínházat és a mai Madách Színházat? Ki mondaná – mint egy évtizeddel ezelőtt -, hogy mindháromban egyforma előadások jönnek létre? Hasonlóképpen idejétmúlt az író, a rendező és a színész elsőbbségét sajtócikkekben vitatni. Csökkent a naturalizmus túlsúlya, hamis állítás, hogy általános a színészi testkultúra elégtelensége és így tovább. Félreértés ne essék: ezek a maguk idejében nem voltak álproblémák, és szó sincs arról, hogy véglegesen megoldódtak volna. Csak éppen ma már nem kell vitatkozni róluk, mert maga a gyakorlat tette vita tárgyává – a mindennapi munka részévé – őket.

(…) A hetvenes évek legfontosabb szemléleti újdonságát még nem említettem. Ez röviden úgy fogalmazható meg, hogy a színháznak nem az író gondolatait kell átszármaztatnia a nézőre a drámai mű közvetítésével, hanem a színjáték önálló művészi totalitása révén, közvetlenül kell kifejeznie a kor konfliktusait. Az a fölfogás, hogy a belülről vezérelt színjátéknak mint műegésznek a fölidézett drámai kollíziók példája helyett közvetlenül – a nézőben – kell kollíziót teremtenie, ma még sokakban berzenkedést vált ki. Egyszerűbben szólva: ez a megnyugvást keltő, pihentető-feledtető színház és az önmagunkkal elszámoltató színház ellentéte. Ha valamiben, akkor az utóbbi típust képviselő »fiatal színház« ebben a tekintetben avantgarde az előző nemzedék kizárólagos hagyományával szemben.

Ennek a színházfelfogásnak a puszta elfogadtatásához kemény harcra volt szükség mind a gyakorlatban, mind a gyakorlatot támogató kritika részéről. Véleményem szerint a színházi helyzet ezért éleződött ki a hetvenes években. A kritika nem egy általa »futtatott« színházszemlélet vagy színháztípus egyeduralmáért harcolt, tehát nem azért, hogy a magyar színház »egyfajta« legyen – ez a vád többször elhangzott, legutóbb Vámos László fogalmazta meg -, hanem éppen ellenkezőleg: annak a jogáért, hogy az általánosan bevett, »intézményesített« színházszemlélettől eltérő, másfajta teátrumi eszmény helyet kapjon a Nap alatt, és ne minősülhessen egy torzító interpretáció célzatos rosszindulatával sem antihumánusnak, sem ideológiailag károsnak, sem közönségellenesnek. Ma már szerencsére nem kell meg-védeni ezt a másfájta színházat – képviselői, az egykori »fenegyerekek«, »renitens ifjak«, »avantgardisták« egyre sűrűbben bukkannak föl budapesti és vidéki színházak főrendezői, illetve vezető rendezői posztján. Ilyenformán nemcsak ők igazolták magukat, hanem a törekvéseik mellé szegődött kritika is igazolta önmagát.

Ebben a valamennyire konszolidálódott helyzetben megvan a lehetőség arra, hogy enyhüljön a szakmai légkör általános feszültsége. Amikor polgárjogot nyert egy újfajta színházi nézet, szándékai előadásokban manifesztálódtak, és a közönség is támogatta, akkor már végképp nincs szükség a kiszorítósdijáték imitálására. Most már nem szorul »védelemre« a gyönge, friss hajtás, és talán eljön az ideje, hogy egy tágabb horizontú, differenciáltabb, sokszínűbb színház egyes irányzatai az egymás elleni harc eszközeit kizárólag versengésre, esztétikai értékek termelésére fordítsák. Ebben a helyzetben még abszurdabb azt állítani, hogy a kritika bármikor is »egyfajta« színházat akart volna (…).

Nem gondolom, hogy a paradicsomi állapotok küszöbén vagyunk. De úgy hiszem, hogy a jelenlegi egyensúlyi helyzet kedvez a nyílt eszmecserének, a valódi vitának, az értékek reális elismerésének. Most sok minden világosabb, mint néhány évvel ezelőtt. Akik egy évtizede újat kezdtek vidéken, ma nem vádolhatók azzal, hogy céljuk vidéki főrendezőből pesti főrendezővé lenni, mert ma – pesti főrendezők. Lehet ma komolyan venni egy olyan rendezőt, aki leginkább Csinom Palkókat rendez, és arról piheg, hogy világéletében Gombrowicz Yvonne, burgundiai hercegnőjét szerette volna megrendezni? Ma aligha érezheti magát méltatlanul kallódó rendezőzseninek, aki nem találja a helyét teátrumi munkahelyén, de elhárította legszebb vidéki színházunk főrendezői posztját. Ma nagyobb esélyünk van tisztábban látni hagyomány és avantgarde viszonyát, vagy szerencsésebb fogalommal élve: a korszerűség ismérveit. (…)

Kikényszerített avantgarde-emberek, hagyománytipró hírébe keveredett, egyénileg gondolkodó rendezők kerülnek ekképpen a – Hevesivel szólva – toronyőrként megrögzött tradícióvédők gyanúsítottjai közé. Például a Nemzeti Színházat néhányan olyan lőportoronynak szeretnék látni, amely tradíciókkal van aláaknázva, s ha az ott dolgozók vigyázatlanul nagyokat lépkednek, akkor az egész fölrobban. Vajon hagyományőrzés volna-e a Nemzeti Színházban, ha előadnák a nagy magyar regényíró előadhatatlan drámai zsengéjét? A puszta tény, hogy a Tragédia vagy a Bánk bán állandó műsordarabja a színháznak – akármilyen hevenyészett előadásban vajon elég-e a klasszikus hagyomány eleven élménnyé ébresztéséhez? S ha az első két évadban nem sikerült földajkálni egyetlen vállalható új magyar drámát sem, nem illendő-e a türelem ilyen hosszú kihordási időt igénylő ügyben?

A kitűzött cél politikai és etikai súlyától, a vállalt gondolat eredetiségétől, a kifejezésre fordított energiától, a vajúdás gyötrelmes őszinteségétől vagy a próbának nevezett kellemes időtöltéstől függően sok és sokféle színház létezhet. Színház és színház – ha tetszik: hagyomány és avantgarde – fogalma éppúgy menthetetlenül összekeveredik, ha Kurázsi mama történetét könnyes melodrámának érezzük, mintha a János vitéz rendezőjétől a brechti gesztikus színjátszást kérjük számon. Valójában mindkét föltételezett esetben sokkal egyszerűbb dologról: az ízlés csődjéről, a gondolkodás hiányáról vagy egyszerűen dilettantizmusról lehet szó. Egy ízlésesen szórakoztató színház a maga nemében adhat éppoly művészi élményt, mint a gondolkodásra zaklató. Ne keverjük össze őket. A kritikus is jól teszi, ha értéküket önmagukhoz méri.”

Koltai Tamás: Hagyomány, avantgarde, korszerűség. Színház 1980. február