A lényeg az, ahogyan Zaza/Albin és Georges szeretik egymást. Ahogyan élnek. Ahogyan Stohl megmutatja a korával – mondjuk ki: az öregedéssel – küzdő embert, teljesen függetlenül attól, hogy férfi vagy nő.

 2017. június 28-án játsszák százötvenedszer Az Őrült Nők Ketrecét. Hogy ez a bemutató óta eltelt három év alatt sok vagy kevés, nem tisztünk megítélni. Független produkció lévén nyilván egyeztetés kérdése is, milyen gyakran tűzhetik műsorra, de a jegyeladás sebességéből arra következtethetünk, van igény rá. Pedig nem olcsó a mulatság (4200–7400 forintos árakkal dolgozik a Kultúrbrigád az Átriumban), mégis zsúfolt a ház. A nézők sokfélék. Kérdezgetem őket. Van, aki a rendező, Alföldi Róbert – többeknél csak „Robi” – miatt jön, mást Stohl András érdekel, megint más egyszerűen csak szórakozni, kikapcsolódni vágyik – „Arra meg egy ilyen pikáns musical a legjobb, nem?” –; az életkori és nemi összetétel körülbelül olyan, mint egy átlagos, konzervatívabb szórakoztató színházi estén. Az Őrült Nők Ketrece semmilyen tekintetben nem szubkulturális előadás. Miközben bármennyire is vígjáték – ráadásul 40 éves –, még mindig statement.

Dobos Richárd. Fotó: Dudás Ernő / Kulturbrigád

Ma már történelem Kerényi Imre a bemutató környékén kivágott, a színházi életet általában illető „buzilobbizása”: az előadásban elhangzó poén az oszlop mögött álló főpolgármesterről elvesztette akkori kontextusát. Mégis nevet rajta a nép, mert az ostobaságot bizony ki kell nevetni. Biztosan vannak, akik nem látták a The World’s Worst Place To Be Gay című, a YouTube-on megnézhető BBC-dokumentumfilmet, így a helyszínt tekintve ad hocnak gondolhatják az utcán felgyújtott ugandai meleg fiú sztoriját, de minden bizonnyal ők is olvasnak újságot, abban meg például azt, hogy legújabban Csecsenföldön – „3500 kilométerre Ibizától” – koncentrációs táborokba zárják a melegeket. Itthon szerencsére nem ennyire felfoghatatlan a helyzet, de az LMBTQ-közösség finoman szólva nem általánosan támogató légkörben él. Úgyhogy ezekre a „poénokra” döbbent csönd a közönségreakció. Stohl András a kitartott pillanatot jó érzékkel oldja, de az előadás az említett tények súlyát nem könnyíti. Olyannyira nem, hogy képtelenség szabadulni a gondolattól, bármi is következzék utána. Egyébként az, ami következik, nem provokatív vagy moralizáló, hanem erőlködéstől mentes kikacsintásokkal és szellemes kiszólásokkal teli, a sztereotípiákra helyenként dafke rájátszó, mélyen empatikus előadás. Egyetlen problémája, hogy akik erre jegyet vesznek, azokat nem kell érzékenyíteni, azoknak nem kell magyarázni, hogy „lásd az embert”.

Az Őrült Nők Ketrece nem melegekről szól, hanem egymást szerető emberekről. Egy család problémájáról. Ja, hogy történetesen két férfi alkotja a szülőket – sag schon! Ez az előadás nem szemkápráztató revü. (Ellentétben a Madárkák lábaival és fenekeivel, mert azok szemkápráztatóak és irigylésre méltóak.) Nevettet, de frivolsága mellett fanyar, karcos a humora. (Pont mint a csodálatos Lady Dömpernek, akinek néhány idézett mondata az örökkévalóságnak is fennmarad.) Nem kivitelében szakadtabb, piszkosabb ez a produkció, hanem világában, általános érzületében. (Úgy ócska, ahogy Budapest, nem úgy, mint Saint-Tropez.)

Az előadás erényeit a premier után megjelent kritikák is kiemelték. Mind a hat. Ennyit listáz mindössze az „Interjúk, kritikák” szekció az Átrium honlapján. Némi böngészés után a Google találataival kiegészíthető a lista, de ha az élményrandi.hu típusú oldalak beszámolóit nem számoljuk, nehéz a tucatnyi komolyan vehető recenzióig eljutnunk. A politikai-társadalmi tett különböző szempontú felemlegetését, a frivol aktualizálást és a színészeket illető dicséret gyakorlatilag uniszónó, talán egy kivételt találunk, amely szerint „a zenés vígjáték nem igazán Alföldi terepe” és „feleslegesek a direkt aktualizálások”.[1]

Három év alatt üzembiztos, jó ritmusú, kémiával és játékkedvvel teli előadássá érett Az Őrült Nők Ketrece, amely a kabaré hagyományaihoz méltón nem szakállas viccekben utazik, hanem frissen reagál arra is, ami a színházon kívül van. A nyitókonferanszban Hevér Gábor elsüt egy ártatlan poént, amikor a közönség visszafogottságára, megilletődöttségére utal, húsvét lévén stílszerűen a „Dolgozik a sonka?” kérdéssel. És tesz jóval kevésbé ártatlan megjegyzést akkor, amikor megjegyzi, hogy másnap, vasárnap el kell menni tüntetni, amit a – nem szó szerint idézve – „ha vasárnap, akkor templom, népszavazás, tüntetés” bon mot-val tágít általánosabb érvényűvé. Aztán lesz még – név nélkül – kellemesen fanyar utalás bizonyos fánkozóra is, Stohl András pedig Zazaként veti oda kacéran vigyorogva: „Kocsival vagyok, jogsim is van.” Ők aztán rajta tartják az ütőéren… Szemtelenül. Sőt pofátlanul.

És teszik mindezt intelligensen, nem vagdalkozva. Felerősítik, no nem a karikatúráig, hanem – ma már inkább efelé hajlok – az abszurdig túlszínezik a melegsztereotípiákat; a Madárkák mellett Fehér Tibor inasa/szobalánya különösen élen jár ebben. (A premier óta Józan Lászlóval váltva játsszák Jacobot.) A ripacsériának az az eszköztára, amelyből Stohl és Hevér válogat, a színészet magasiskolája.

Azonban egyáltalán nem ez a lényeg. Nem is a kánkánba váltó magyar tánc a pártás-magyarruhás Zazával.

A lényeg az, ahogyan Zaza/Albin és Georges szeretik egymást. Ahogyan élnek. Ahogyan Stohl megmutatja a korával – mondjuk ki: az öregedéssel – küzdő embert, teljesen függetlenül attól, hogy férfi vagy nő. (Különös stichet kap ez attól, hogy a színész idén ünnepelte 50. születésnapját, és az évforduló körül több cikk foglalkozott azzal, őt mennyire erősen foglalkoztatja az idő múlása. Meg attól, hogy tényleg öregedőre van sminkelve.) Ahogyan a színpadon magának mindent megengedő drag queenné alakul, majd óvó-védő, odaadó szülővé – anyává! – sminkel le. És ahogyan az ő dívai hangulatváltozását el lehet viselni.

Ennek egyetlen indoka és titka van: a szeretet, az összetartozás, ami stabil érzelmi hátteret ad egy gyereknek. Nemtől függetlenül. Így aztán különösen kegyetlen játék az, amit Jean-Michel űz vele. Fehér Balázs Benő mitugrász, elkényeztetett, önző kölyök, aki a végén rádöbben arra, mi volna a helyes viselkedés. Sokkal többet a premier óta sem tudott kihozni a szerepből, ezért azonban nemhogy követ, de kavicsot sem vethetünk rá: nincs ebben a karakterben ennyi. Mint ahogyan hiába lett – objektív okok miatt, az énekesnő-médiaszemélyiség babavárása és külföldre távozása miatt – Csobot Adélból az általam látott előadáson Bach Kata, még a fiatal színésznő egyébként komoly tehetségével is képtelenség Anne karakterét láthatatlan színekből láthatóvá festeni.

A hazai radikális jobboldal újabban a cukiságfaktorra erősít, a habzó száj a kiskutyás képekhez nem passzol, de abban biztosak lehetünk, hogy a Tiszta Haza Mozgalom Bouteille képviselőjének (Mihályfi Balázs) szájába adott mondatok sör- és borközi állapotban, privát körülmények közt biztosan úgy hangzanak, ahogyan azokat a színész szinte artikulálatlanul üvölti. Röhögünk rajta, de tudjuk, hogy Bouteille köztünk élő, veszélyes fajta. Azon az oldalon további változás a premier idejéhez képest, hogy a Bouteille-né (Hullan Zsuzsa) megtestesítette ún. női princípiumról alkotott véleményük nyugodtan hangoztatható nyilvánosan, sőt teljesen komilfónak tekintik. Már nem vak komondorokról van szó. Már Ákos fogalmaz axiómákat a valakihez tartozásra és szülésre született nőkről. Ennek szöges ellentéte a „sokság” műfajában utazó Jacqueline; Parti Nórát három éve úgy láttam, erőből formál karaktert, némi diszkomforttal, ezúttal viszont könnyedén kokettáló lazasággal játszott. Szóval közel százötven este és délután. Az ember azt hihetné – tapasztalatból –, ennyi idő után elfárad egy produkció. Gyanítom, voltak benne elkerülhetetlen hullámvölgyek, de az egyértelműen látszik, hogy nem a gyárszerű rutin, hanem a játékkedvvel teli, profi bejáratottság működteti. Elsődleges szórakoztató funkcióját tökéletesen betölti, de ha forradalminak tekintjük, az meglehetősen szomorú látleletet ad arról, amiben élünk.

Mi? Jerry Herman – Harvey Fierstein – Jean Poiret: Az Őrült Nők Ketrece
Hol: Átrium Film-Színház
Kik? Főbb szerepekben: Hevér Gábor, Stohl András, Fehér Balázs Benő, Fehér Tibor, Bach Kata / Magyar szöveg: Ugrai István / Koreográfus: Gergye Krisztián / Díszlet: Menczel Róbert / Jelmez: Tihanyi Ildi / Rendező: Alföldi Róbert

[1] Marik Noémi: Önvallomás és vádbeszéd – Az Őrült Nők Ketrece az Átriumban, Vasárnapi Hírek, 2014. július 20.