Miről beszélünk, ha szórakoztató színházról beszélünk? Meghatározhatóak-e azok a pontok, ahol elválik egymástól a művészszínház, a minőségi bulvár és a gagyi? Mi múlik a gatyaletoláson? Kovács Bálint ilyen és hasonló kérdéseket tett fel Orlai Tibornak, az Orlai Produkciós Iroda alapító-ügyvezető igazgatójának, Ugrai Istvánnak, a Kultúrbrigád producerének, valamint Urbán Balázs színikritikusnak.

– Mi választja el a művészszínházat a szórakoztatónak, kommersznek vagy bulvárnak nevezett színháztól?

Orlai Tibor: Én nem hiszek ezekben a fogalmakban. Nem gondolom, hogy így lehet kategorizálni a színházat, különösen nem 2017-ben.

Urbán Balázs: Szerintem mint leíró kategóriákra szükség van ezekre a fogalmakra, még ha a gondolkodásunk bonyolultabb is ennél. Ha elvetjük a leíró kategóriákat, és akár értékítéletet, akár minősítést, akár mást rendelünk a helyükre, az borzasztóan kusza helyzetet szül: ha egy kritikus számon kéri egy Feydeau-bohózaton, hogy miért nincs benne mélylélektan és társadalomkritika, vagy ha azt állítjuk, hogy Ray Cooney ugyanolyan ambícióval írja a darabjait, mint Jon Fosse, akkor kritikusként és befogadóként is téves nyomon haladunk. De attól még, hogy az ambíció más, persze léteznek borzasztó művészszínházi és nagyon jó bulvárdarabok, a különbség inkább a műfajok jellegzetességeiben rejlik. A bulvárszínház talán kiszolgáltatottabb az alapanyagának, mint a művészszínház: egy Shakespeare-darabot több kottából lehet játszani, mint egy Neil Simont, és akkor a musicalekről még nem is beszéltünk.

Kovács Bálint, Ugrai István, Orlai Tibor, Urbán Balázs. Fotó: Schiller Kata

O.T.: De az a baj, hogy a szakzsargont – például a Színikritikusok Díja esetén is használt kommersz elnevezést – ma egyre inkább értékkategóriaként használják a puszta leírás helyett.

U.B.: Ez ellen tudatosan küzdeni kell. A kategóriák kijelölnek egy koordinátarendszert, amelyek meghatározzák a nézői elvárásainkat is. A zenés/szórakoztató helyébe lépő kommersz elnevezéssel azt akartuk tudatosítani, hogy puszta leíró kategóriáról van szó, amely elválasztja a művészszínházak könnyedebb előadásait azoktól, amelyeket valóban díjazni szerettünk volna a kategória létrehozásakor. Azt gondoltuk, a fogalom tisztázását segíti a kommersz szó kényszerítő ereje, hogy senki ne a pesti művészszínházak könnyedebb előadásaira szavazzon ebben a kategóriában. Más kérdés, hogy ez csak részben jött be.

Ugrai István: Én úgy gondolom, a kommersz akkor is szerencsétlen elnevezés, hiszen szó szerint azt jelenti, üzleti célból létrehozott, a népszerűségre hajtó előadás. És ez vagy nem fedi a zenés/szórakoztató kategória minden előadását, vagy ha igen, akkor viszont a művészszínházi előadások nagy részére is igaz. A jelenlegi színházi struktúrában, ahol hatalmas a tao szerepe, minden a piacról szól. Zsótér Sándor mesélte, hogy egy igazgató azt mondta neki: „Taós előadást csinálj, Sanyi!” Magyarán ilyen értelemben a kritika által művészileg értékesnek tartott előadások is kommerszek. Ennek a szónak negatív felhangja van egy ilyen torz piacon, pláne hogy a kultúrpolitika is azt az évtizedek óta elavult nézetet vallja, hogy ami csak szórakoztató, az rossz.

U.B.: Ha így vesszük, akkor viszont a szórakoztató kategóriának sincs értelme, hiszen megette a fene azt az előadást, ami nem szórakoztató. Nem ragaszkodhatunk csak a szótári jelentésekhez; nincs olyan elnevezés, ami igaz egy Ray Cooney-ra, de nem igaz a Gianni Schicchire. A klasszikus példa szerint lehetetlen úgy definiálni egy széket, hogy abba ne lehessen belekötni – de mégis, azért nagyjából tudjuk, mi az, hogy szék, ahogy azt is érezzük, mi a bulvárszínház.

U.I.: Szerintem a bulvár szó is nagyon problematikus, mert arról ma már mindenkinek a bulvársajtó, a celebvilág és az ócskaság jut az eszébe. A két kategóriát talán úgy lehetne jobban megragadni, hogy melyik szerzői, és melyik felvállaltan műfaji előadás – ami nem jelenti azt, hogy az egyik teljesen kizárná a másikat, sőt, egy tisztán műfaji, de nagyon jó minőségű alkotás általában túl is mutat önmagán. A fő különbség a szándék: a szerző elsősorban szórakoztatni akarta a közönséget, vagy sem? A stílus ragadja meg jobban a nézőt, vagy a sztori?

O.T.: És hogy az előadás elsősorban a közönség kiszolgálására törekszik-e, azaz arra, hogy a néző sírjon vagy nevessen, vagy ad is valamit, amit a néző magával tud vinni.

U.B.: A statisztikák szerint évi hatmillió színházjegyet adnak el Magyarországon, és tudjuk, hogy ennek viszonylag kevés százalékát jelentik művészszínházi előadások. Már csak ezért is fontos, hogy milyen szakmai színvonalon valósulnak meg azok a bemutatók, amelyekre tényleg igazán sok jegyet adnak el. Hogy ha nem is emelkednek ki az átlagból, nem is zseniálisak, de a maguk nemében nagyon korrekten, pontosan, szakmailag magabiztosan valósítják meg a műfajt, vagy elmennek a gagyi felé.

– Hol a határ a nagyon magas színvonalú szórakoztató és a művészszínházi előadások között?

U.I.: Szerintem az a legjobb, ha ez a határ észrevehetetlen: ha az előadás leköt, szórakoztat, és olyan katartikus élményt ad, hogy az ember nem is törődik ezzel. Ez a legtöbb, amit a színház el tud érni.

– Az Orlai Produkciós Iroda egyik új előadása, a Bocs, félrement! például egyértelműen szórakoztató szándékú előadás, mégis leírhatnám úgy is, hogy szinte mozdulatlan emberek egy-egy asztal mögött ülve egymás közti viszonyainkról, megcsalásról, őszinteségről és élethazugságokról beszélnek, és teszik mindezt minden nagyszabású látványelem nélkül. Aki nem látta, ez alapján biztosan azt hinné, művészszínházi előadásról van szó, mondjuk, pont egy Zsótérról. Hogy lehet megfogalmazni azt a különbséget, ami mégis „kommersszé” teszi az előadást?

O.T.: Pont ezért mondtam, hogy nem értek egyet a kategorizálással és a kategóriák értékítéletként való használatával. Ha jól emlékszem, Koltai Tamás írta egyszer régen, hogy a szórakoztató színház és a művészszínház beszélhet ugyanazokról a problémákról, a határt az jelenti, hogy az előbbi inkább csak felveti azokat, utóbbi pedig a mélyükre is ás.

U.B.: Egy ilyen leírást el lehetne mondani sok szórakoztató darabról. Nem igaz, hogy a bulvár ne szólna semmiről – csak máshogyan szól róla.

– De hogyan? Miben áll ez a máshogyan?

U.B.: Elég jól visszakövethető dramaturgiai fogások mentén, egy sajátos (poén)technikát működtetve. Ezeket az előadásokat alapvetően a szöveg determinálja, és nehezebb, mondjuk, szcenikai bravúrokat kibontani bennük, vagy a rendezőnek szembemennie a megírt darabbal. Ugyanakkor nem akarok olyasmit sugallni, hogy a művészszínház mindenképp valami hihetetlenül bonyolult dolog, míg a bulvárszínház csak egyszerű sémákból áll. De a bulvárba érezhetően bele van kalkulálva a nézői recepció.

– Meg lehet határozni, hol válik el egymástól a valóban értékes szórakoztatás és az alacsony minőség? Vannak ennek olyan egyszerűen megnevezhető kritériumai, mint, teszem azt, a gatyaletolás?

U.I.: Elméletileg minden ilyen, egyenként megnevezhető elemnek meglehet a helye, ha úgy használják.

U.B.: A szakmai professzionalizmust viszonylag könnyen lehet elemezni. Abban, hogy nekem esetleg túl sok egy színész játéka, lehet szubjektivitás, de az, hogy valami belefér-e a stílusba, vagy nem, hogy eljut-e a nézőhöz, ami a színpadon történik, hogy a színész a kulisszákat hasogatja-e, a rendező középre rendezi-e, amit középre kell, tudja-e, hogyan kell felépíteni egy szituációt, szubjektivitás nélkül is megállapítható. Ha valami egész egyszerűen nem megy, az látszik. Ez minden színházban így van, de a szórakoztató műfajban még inkább érzékelhető: egy Neil Simon-darabnál ugyanis nem lehet arra gondolni, hogy esetleg valamilyen különös rendezői koncepció miatt viselkednek furán a színészek.

O.T.: Szerintem a legfontosabb különbség az értékteremtő és a gatyaletolós színház között van – egyébként azt gondolom, ma a bulvár szó alatt a legtöbben az utóbbit értik, ezért rossz ezt a kifejezést használni.

U.I.: De a valódi bulvárra is épülnek iparágak, gondolok itt akár a bulvárcímlapokon kéthetente megforduló celebek főszereplésével az országot végighaknizó előadásokra, vagy a magukat vállaltan bulvárszínháznak hívó intézményekre a borzalmas, időutazásra emlékeztető előadásokkal.

U.B.: Vidéki színházakban is előfordul, hogy a szórakoztató darabokat nem olyanok rendezik, akiknek valóban ambíciójuk lenne színre vinni ezeket. Tehát ezek az előadások ugyanezekben a színházakban akár sokkal jobbak is lehetnének, ha a rendező pontosan tudná követni a darabok kottáját, azt a technikát, amire fel vannak építve. A szakmáját jól értő, ambiciózus rendező ugyanazokkal a színészekkel jól is meg tudja csinálni ugyanazt a darabot. Sokszor mentalitásbeli problémáról van szó, nem arról, hogy valahol csak ennyire futja.

– Úgy gondoljátok, elsősorban a technikai megvalósításban vannak különbségek minőségi és gyenge szórakoztató előadások között?

U.I.: De ez a technika maga a szakma. Azon felül pedig az a lényeg, hogy mekkora becsülettel áll hozzá az ember.

O.T.: Szerintem a minőségi előadásnak a hitelesség a fő ismérve. A leírt szöveg van-e eljátszva, vagy az, ami nincs leírva, ami mögötte van? És úgy érzem, pont itt a lényege a minőségi szórakoztatásnak: az lehetővé teszi a színésznek, hogy eljátssza a „mögöttest”, és épp ettől a mögöttestől lesz több az előadás könnyű, laza szórakozásnál. Nem a megírt anyag minőségéről van szó, hanem arról, hogyan van elemezve, hogyan van adaptálva a szöveg, mennyire találják meg az alkotók azokat a pontokat, amelyekkel a közönség értelmére is lehet hatni. Hogy mennyi munka, gondolat és alkotókedv van a létrehozásban.

U.B.: Ha a maga műfaji keretei között érvényes, jól megírt darabot szakmai professzionalizmussal, ízléssel, stílusérzékkel játszik el egy társulat, az olyan nagyon rossz már nem lehet. Miskolcon A hülyéje egy hatalmas ötletkavalkád, de nincs benne semmi, ami felül akarná írni Feydeau-t; úgy dúsítja fel rendezőileg, színészileg az anyagot, hogy tényleg rettentő mulatságos legyen – miközben egy percig sem akar túlmutatni saját magán. Egy színház mentalitása döntően befolyásolja a szórakoztató előadások milyenségét. A régi mondás – egy színház színvonalát nem a legjobb, hanem a leggyengébb előadás határozza meg – analógiájára mondhatnánk, hogy egy színház szakmai állapotáról a leghitelesebbFj információt a kommersz bemutatók színvonala adja.

– Fontosabb a szakmai kivitelezés, mint a tartalom, a mondanivaló, ha a szórakoztató színház minőségéről beszélünk?

U.I.: A színháznak egyetlen mértékrendszere van: a színháziság. Sem az emberi jellemzés, sem a technika nem húzható ki semmilyen jó előadásból, csak a hangsúlyok mások. A szórakoztató darabot ugyanúgy megfelelően kell értelmezni, rétegzetten kell előadni; különbség talán annyi lehet, hogy a „könnyű műfaj” esetében talán inkább meghatározó a technikai tudás, a pontosság, míg a művészszínházban az emberábrázolás mélységét, összetettségét tartjuk elsődleges fontosságúnak. De a legnagyobb blődlinek is lehet értelme, ha hittel, színészileg komolyan véve, becsülettel van elmondva. Ez a művészszínházra is igaz: ha egy szerep dobva van, az tönkre tudja tenni az ottani előadásokat is.

U.B.: Fordítva viszont nem biztos, hogy igaz ez: míg egy művészszínházi előadás kevésbé jó színészi játékkal is tud erős lenni, ha átütő a rendezői koncepció, addig ezt nehezen tudom elképzelni a szórakoztató színházról. És megint más kérdés a zenés színház: bár ez erősen szubjektív, de számomra egy élvezhetetlen zene el tud rontani egy olyan előadást is, amelyben a színészek egyébként jól játszanak, és jól is énekelnek.

– De ezen a szubjektív elemen kívül egyébként minden igaz a zenés színházra is, amiről eddig beszéltünk?

U.I.: Mivel az is színház, igen. Van, aki azt állítja, a zenés színháznál minden másodlagos a hangi élményhez képest, de ezzel nem értek egyet. Én nem tudok élvezni egy olyan musicalt, ami mögött nincs kellő színészi vagy rendezői fedezet.

U.B.: De sok olyan musical van, amiben egyszerűen nincs mit játszani, mert nincs benne játszani-, csak énekelnivaló. Más kérdés, hogy ezt szeretjük, vagy sem – én sem ezért járok musicalre –, de ez a trend. És a maga nemében ez is tud színvonalas lenni.

– Ha nincs is mit játszani az adott operettben, de az összes színész és a rendező is igazán beleteszi magát, jó a zenekar, profi a látvány, akkor úgy is minőségi előadásról beszélünk, hogy nincs meg benne az, amit egy színháztól várunk?

U.I.: Ha mindaz igaz, amit felsoroltál, akkor az is meglesz benne. Ha ez így van, akkor úgyis kijön az előadásból valami, akár olyasmi is, ami talán nem is volt benne eredetileg, de ilyen szakmai színvonalon mégis észrevehetővé válik.

– Szüksége van a szórakoztató színháznak állami támogatásra?

O.T.: Természetesen igen, hiszen a magyar jövedelmi viszonyok miatt igazán nagy, sokszereplős minőségi szórakoztató előadás vagy musical nem hozható létre magántőkéből.

U.I.: Minden színháznak szüksége van állami támogatásra, ha a közönségigény indokolja a tevékenységét, illetve ha szakmailag értékes munkát végez. A színház a kortárs kultúra része, és mivel korábban megállapodtunk abban, hogy a bulvár/szórakoztató/kommersz nem minőségi kategória, ezért nemigen tudom elképzelni, mi módon történne a differenciálás, ráadásul talán nem túl merész az a feltételezés, hogy az ennek megállapítását célzó szakmai indokok nem feltétlenül lennének valóban szakmaiak, mint inkább politikaiak. És ma jó néhány állami vagy önkormányzati fenntartású színház nagyrészt, sőt akár teljes egészében szórakoztató programot valósít meg, néha, fogalmazzunk úgy, vitatható szakmai színvonalon. Értelemszerű, hogy ezek a színházak kapnak állami támogatást. Akkor a független, nem állami fenntartású színházaknak miért is ne járna?