…egy mai Képzelt riport… rendezés akkor tudna érdekessé és fontossá válni, ha képes lenne úgy felmutatni ezeket a történeteket, hogy rajtuk keresztül szembenézhessünk közösségünk múltjával, a közös emlékekkel, traumákkal.

A Képzelt riport… nekem gyerekkori élmény. Tábortűz mellett, kórusban suttogott „Madarak jönnek”, és tízéves, vagánykodó fiúk rekedt hangján üvöltött „Ringasd el magad”. A szocializációm, a kultúrám, sőt – hogy egész pontos legyek – a magyarságom része. Akárcsak az István a király, a Tüskevár, a Süsü, a magyar népmesék, az Egri csillagok, A Pál utcai fiúk és még sorolhatnám. Azok közé a művek közé tartozik, amelyek ismerete és birtoklása a Magyarországon és magyar oktatási rendszerben felnőtt több egymást követő generáció számára adottság. Úgy is mondhatnám, alap. E művek némelyikét szeretem, másokat kifejezetten utálok, párat végig sem bírtam olvasni, vagy csak azért tettem, mert kötelező volt. Mégis, valahogyan viszonyulok hozzájuk, a részemet képezik. Hasonlóképpen működik ez, mint a vallás, amelybe beleszületünk és belenevelkedünk, s ha a hitünk nem is, a vallásunk örökre megmarad, beleivódik gondolkodásunkba, döntéseinkbe, mozdulatainkba.

Fotók: Sirkó Eszter

Hogy a Képzelt riport… mint jelenség mennyire erősen hozzátartozik a kultúránkhoz, az is mutatja, hogy az én generációm és a nálam fiatalabbak már jóval az előtt kapcsolatba kerültek vele, hogy értettük, érthettük volna: Eszter és József a huszadik századi sorstragédiák útját járják végig, mire megtalálják egymást. A fesztivál mint helyszín jó apropó egy zenés színházi mű megalkotására, és Presser Gábor és Adamis Anna dalai könnyed természetességgel itták be magukat közös tudatunkba, a történet ereje és jelentősége azonban mégiscsak abban rejlik, ahogy Déry Tibor bibliai motívumokkal szőtt át két jellegzetesen huszadik századi, jellegzetesen magyar történetet. Ami igazán érdekes, az tehát nem a fesztivál, és nem a dalok, hanem az a közös történet, vagy inkább: azok a közös történetek, amelyeket a házaspár két tagja képvisel. A többi csak közvetítő közeg, a musical pedig alkalmas forma arra, hogy minél többekhez juttassa el a szembenézés lehetőségét.

Mert azt hiszem, egy mai Képzelt riport… rendezés akkor tudna érdekessé és fontossá válni, ha képes lenne úgy felmutatni ezeket a történeteket, hogy rajtuk keresztül szembenézhessünk közösségünk múltjával, a közös emlékekkel, traumákkal. Maga a fesztivál és a drogfogyasztás sokkal kevéssé lényeges, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház produkciójában valahogy mégis efelé tolódik a hangsúly, és a mélyben megbúvó tartalom sehol sem tud felszínre törni. Holott egy mai fiatal számára már az a narratíva is nehezen értelmezhető, amellyel Déry ábrázolja a fesztivált. A dekadencia és a romlottság ma, a fesztiválok és a normává vált szexuális szabadság korszakában már avíttan hat, nehéz irónia nélkül szemlélni és teljesen komolyan venni. Éppen ezért azt gondolom, egy rendezés akkor lehetne valóban kortárs, ha képes lenne újraértelmezni és újraalkotni az eredeti műben ábrázolt közeget.

Mindezt azért írtam le, mert zavarba jöttem, miután megnéztem Tasnádi Csaba rendezését, hiszen tudtam, hogy írnom kell róla, de úgy éreztem, egyszerűen nincs mit. Azon tépelődtem, egyáltalán van-e értelme egy szokványos, nem túl érdekes musical bemutatóról beszélni, egy olyan előadásról, amelyre sokan bizonyára a darab címe miatt mennek el, és nagyjából meg is kapják mindazt, ami egy kommersz előadástól elvárható: van tánc, van zene, és vannak lengén öltözött lányok. Persze sorolhatnék olyan észrevételeket, hogy párszor elcsúszott a világítás, máskor pedig annyira erősen villództak a fények, hogy nehezen lehetett látni mindazt, ami a színpadon zajlik (világosító: Áts Zoltán). Vagy hogy az ének többször hamis volt. Hogy Lakatos Márk jelmezei giccsesen közelítik meg az amerikaiságot, és nem igényelnek különösebb értelmezési munkát: az indián fejdíszek segítenek a földrajzi elhelyezésben, Esztert pedig piros ruhája teszi jól követhetővé, akár kabátja a kislányt a Schindler listájában – egy stylist, nem pedig egy jelmeztervező gondolkodásmódját, gondolatainak mélységét tükrözik ezek a ruhák. Hogy még Ladányi Andrea koreográfiája sem menti az összképet, koncepciója nem mutat fel izgalmas vagy érdekes megoldásokat, gondolatokat; sokkal inkább tűnik olyan „biztonsági” koreográfiának, amelyet egy vidéki színház táncosai és színészei is meg tudnak csinálni. Mindezek a kritikai észrevételek azonban a felszínnel foglalkoznak, miközben fontosabb problémának tartom a gondolat hiányát.

Végül arra jutottam, akkor van értelme egy ilyen musical-rendezésről beszélni, ha végiggondolom, miből fakad az utána maradó hiányérzet, a körülötte tátongó űr. Miért lehet nézőként az az érzésem, hogy csak egy újabb fülledt nyári este telt el a Városmajorban: egy újabb teltház, félig-meddig elégedett közönség egy újabb gyengén sikerült musical-rendezés.

Hol? Városmajori Szabadtéri Színpad
Mi? Déry Tibor – Pós Sándor – Presser Gábor – Adamis Anna: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról
Kik? Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház.
Rendező: Tasnádi Csaba. Koreográfia: Ladányi Andrea. Zenei vezető: Borlai Gergő. Stylist: Lakatos Márk. Világosító: Áts Zoltán.
Színészek: Kuthy Patrícia, Illyés Ákos, Szabó Márta, Varga Balázs, Horváth Margit, Puskás Tivadar, Nyomtató Enikő, Dézsi Éva Darinka, Rák Zoltán, Lakatos Máté, Kosik Anita, Gulácsi Tamás, Nagyidai Gergő, Horváth Sebestyén Sándor, Kiss Veronika