Az Orlai Produkció bravúros gyorsasággal vitte színre a tavalyi angol ősbemutató után a Tagadj, tagadj, tagadj című darabot.

Kritikában azzal kezdeni, hogy a szerző rosszul választott témát, netán rosszul dolgozott a választott témájával, ellenszenvesen nagyképű és inkompetensnek tetsző dolog, de azért belefogok. Jonathan Maitland brit rádiós, aki időnként színdarabokat ír. Újságírói munkája során rendszeresen foglalkozott élsporttal is, ezért nyilván naprakész és részletekbe menő ismeretei is vannak erről a területről, sőt elmondása szerint további sportszakmai ismereteket is gyűjtött Tagadj, tagadj, tagadj című darabjának megírásához. Alighanem el is veszett ezekben a nyilván rendkívül érdekes anyagokban, mert például üzenetértékű, hogy Bostonba teszi a darabbéli olimpiát, abba a Bostonba, amelyik a valóságban nemrégen visszautasította az olimpiarendezést.

Takács Attila fotói

Ennyi terepismert után tudnia kellett volna, hogy a tényleges dilemma, a dráma nem az egyéni döntéshelyzetben van, hanem teljesen máshol. A mediatizált élsport gyorserőn alapuló területei, mint a történet fókuszába helyezett rövidtávfutás, tipikusan nem olyan rendszer, ahol tényleges választása lehet egy olyan fiatal felnőtt sportolónak, aki az egész addigi életét folyamatos teljesítménykényszerben élte meg. Annyi speciális készítményt fogyaszt el egy gyorserősportban (akár csak országosan is) jegyzett versenyző húsz éves korára, hogy addigra teljesen megszokja az egész helyzetet, és valójában igencsak elnagyolt ismeretei vannak a „kiegészítőkről”. Ráadásul mindezt abszolút nem szokás egy igazolt sportolóra bízni, azért van orvosi, erőnléti stáb, hogy ők irányítsanak és találják ki a részleteket.

Vagyis a doppingolás baromira nem egyszemélyes felelősség alapon működik. Annak ellenére sem, hogy újabban szokása lett a médiamunkásoknak, továbbá sportvezetőknek és más, valójában  ugyancsak felelős személyeknek, hogy amikor doppingvétséggel megbuktatnak egy sportolót, akkor az ő  személyéről moralizáljanak – ennek szintúgy van magyarázata, de már végképp nem tartozik ennek az írásnak a tárgyához, amitől már így is messzire merészkedtem. Persze mindettől függetlenül egy drámaíró azt jelöl meg dilemmájának, amit csak akar, de aki ilyen alapossággal, mondhatni dokumentatív igényességgel áll neki dolgozni, annak muszáj lenne elkötelezetten következetesnek lennie a tárgya iránt. Azt is megértem, ha már a színpadi formát választotta a szerző, nem akar, nem tud eltérni a bevált formától, ami egy kvázi fausti dilemma, ráadásul ebben a széles tömegeket foglalkoztató témában, mint az élsport – joggal számíthat széles körű érdeklődésre.

El nem tudom képzelni, hogyan lehetne színházi formában és közérthetően beszélni a mai élsportról, ami sok szempontból kegyetlenül korrupció-terhelt terület, és nem a sportolók miatt: ők ebben a rendszerben áldozatok. Azt hiszem, erre a polgári színházi forma biztos nem alkalmas – bár, ahogy Brecht felforgatta a színházat anno, és sokkal több mindenről beszélt rendkívül árnyaltan, ráadásul szórakoztatóan, az rögtön ellentmond ennek az állításomnak.

Témaválasztásában már csak azért is a levegőt markolássza a szerző, mert a genomika elképesztően érdekes, színes és különlegesen nehéz dilemmáiról sem tudunk meg a világon semmit. Pedig látszólag belekap a géndopping-témába, és a szereplői beszélnek is utalásként sejtcseréről és egyebekről, de ez ebben a formában szinte semmit nem mond annak, akinek nem volt szerencséje legalább ismeretterjesztő szinten ezzel a dinamikusan fejlődő tudományterülettel foglalkozni.

Maitland nem írt életszerű párbeszédeket (amiről egészen nyilvánvalóan nem a fordító, Zöldi Gergely tehet, bár volt néhány, egyébként lényegtelen dolog, ami rajta múlt: a rövidítés-poént például szerintem magyarul nem lehet érteni; és az is megütötte a fülemet, amikor az egyik szereplő stoplit mondott, miközben magyarul egy sprinter nem stoplisban, hanem szögesben fut). A szituációk, a fordulatok gyakran szappanoperásan erőltetettek. A figurák közül a Nagy Dániel Viktor játszotta újságíró volt a legkidolgozottabb, de valójában róla sem tudtunk meg sok személyeset. A díszlet egy megmozgatott, újragondolt atlétikapálya, kár, hogy kicsivel nem jobban kivitelezett, mert abban, amit Ondraschek Péter tervezett, amúgy lenne költészet és praktikum is.

De hogy ennyi károgás után végre eljussak oda, amiért mégiscsak jóízűen tudtam nézni az előadást, ez pedig a téma és a színészek iránti kíváncsiság. Ez utóbbi nyilván nem független Szabó Máté rendezőtől sem, akit az is dicsér, hogy pontosan felismerte a szöveg lehetőségeit, én nem erőltette a szerző által alighanem kisrealistának szánt helyzeteket. Ahol csak lehetett, a szituációkat elemelte a konkrétságból, és felerősítette őket drámai erejű zenei hatással. Ebben pedig számíthatott a színészekre. Lovas Rozi még a mozgása dinamikájában is elhiteti azt a laza rutint, amiből robbanni tud majd a versenyen. Sztarenki Dóra mozgása táncosabb, de igyekszik sportosabbá tenni. És Ulmann Mónika edzőjét is el tudom valóságosnak hinni. Amennyire téttel bíró színházi helyzetek híján léteznek belakható figurák, annyira mindannyian azok, még a rettentően ügyetlenre írt, néhány mondatos semmiből jövő és semmibe vesző mellékszereplőket alakító Ficzere Béla is életet lehelt a karakterekbe.

Nem mondom, a sportolók kívülről tényleg ilyen egysíkú figuráknak tűnnek, akiket a média még tovább egyformásít gladiátorokká, de úgy el tudtam volna hinni ezeknek a színészeknek azt is, hogy vannak köztük olyanok, akiknek igazi életük és valódi dilemmáik vannak – nemcsak a valóságban, de színpadon is.

Hol? Hatszín Teátrum
Mi? Jonathan Maitland: Tagadj, tagadj, tagadj
Kik? Orlai Produkció
Szereplők: Lovas Rozi, Ullmann Mónika, Sztarenki Dóra, Nagy Dániel Viktor, Ficzere Béla. Díszlet-jelmeztervező: Ondraschek Péter. Plakát: Csáfordi László. Rendező munkatársa: Szakács Zsuzsa. Rendező: Szabó Máté. Producer: Orlai Tibor