A Body.Radical fesztivállal nem idén találkozhattunk először, bár a biennálé neve nem feltétlenül cseng ismerősen. Bata Rita 2009 óta szervez több napos rendezvényt a japán tánc jegyében, amelyre a butoh, a japán kortárs tánc és performansz művészet kiemelkedő előadóit hívja meg.

Ahogyan a névváltoztatás is jelzi (eredetileg Butoh Fesztivál, majd Itt van Japán, tavalytól pedig Body.Radical), az új formai lehetőségek után kutató esemény mindegyre megújulva érkezik Budapestre: idén a Nemzeti Táncszínházba és a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeum kertjébe, épp akkor, amint lezárult a Ladjánszki Márta szervezte L1danceFest.

Nakajima Natsu. Fotók: Pettendi Szabó Péter

A két fesztivált nemcsak nemzetközisége és a tánc kapcsolja össze, hanem az az igen fontos alapkoncepció is, hogy a fesztivál a kapcsolatteremtés, a beszélgetések, a véleménycsere és a közös alkotás tere is legyen. Mindkét fesztivál szervezői számára fontos, hogy a különböző országokból érkező táncosok és koreográfusok megismerhessék egymást, sőt akár együtt is alkothassanak. A Body.Radical ugyanis az előadások mellett idén workshopokkal, filmvetítéssel, tudományos előadással és közönségtalálkozóval bővült, budapesti zárlata pedig egy vasárnap délutáni helyspecifikus performansz-sorozat volt, ahonnan új helyszínre, a pécsi Zsolnay Kulturális Negyedbe utaztak az előadók.

A fesztivál nyitóprogramja rövid bevezetést nyújtott a legnépszerűbb és legelterjedtebb japán tánc, a butoh világába. Először a butoh egyik legmeghatározóbb művészének, Murobushi Konak a munkáit láttuk archív felvételeken, amelyet Watanabe Kimiko, a Murobushi Ko Archívum igazgatója konferált fel. A pár éve elhunyt butoh mester előadásaiból összeállított felvételek amellett, hogy bevezettek az alkotó világába, hozzásegítettek a butoh megértéshez és meghatározásához.

Az Európa-szerte legismertebb és legnépszerűbb távol-keleti táncról, a butoh-ról, amely már a nyolcvanas években Amerikától a skandináv országokig éreztette hatását, később Ishii Tatsuro tartott előadást. A japán kutató és kritikus is innen indította előadását, amikor a butoh félreértési lehetőségeire, a sztereotíp butoh-értelmezésekre és a japán tánc vázlatos történetére világított rá. A butoh, amelynek létrejötte elsősorban Tatsumi Hijikata nevéhez és az ötvenes évek végéhez köthető, elsősorban a modern tánccal szembeni lázadásként fogalmazódott meg. Felrúgta a tánc összes szabályát, és helyette az önkifejezésre, az intenzív átélésre, a test önmagából fakadó erejére, az autenticitás keresésére és a tudattalan megszólaltatására helyezte a hangsúlyt. Ebből már sejthető is, hogy tagadta a szimbolizmust, szembeszállt az értelemmel, mellőzte a koncepció és koreográfia alapú alkotást.

És ezen a ponton jött a csavar, az első napon ugyanis Nakajima Natsu zárta az estét, aki Hijikatát tekinti mesterének. Nakajima Mint füst, mint hamu című előadása az egyetlen volt az idei Body.Radical-on, amely egyértelműen a butoh műfajához tartozik, ennek ellenére mégis nagyon különbözik attól, amit a felvételeken láttunk. Nakajima körfényben fekszik a színpad közepén, dús ősz parókát visel, arca fehérre van festve, tetőtől talpig fehér ruhában jelenik meg. A színpad a bal oldali két A4-es papírlapon elhelyezett hamukupacot leszámítva üres. Az előadó lassan elfordul, felemeli a karját, majd ugyanilyen lassan feláll. Mozgását rendkívüli nyugodtság és lassú ritmika kíséri, és világossá válik, hogy ez a bájos és végtelenül tiszta előadás gyökeresen eltér a Murobushi-féle performanszok zsigeri, fizikális erejétől. És bár Nakajima – alig észrevehetően –  egymással ellentétes érzeteket ütköztet (például jelenléte olykor nyugalmat és csendet áraszt, máskor viszont megtörtséget és melankóliát, lassú és precíz mozgása játékos és erőteljes arcjátékkal váltakozik vagy éppen társul, az előadás személyességét, bensőségességét pedig olykor irónia váltja fel), az előadás egyszerű és békés alaphangulata nem szenved csorbát. S miután Nakajima mozgása rendkívül visszafogott, gyakran csupán a karok játékára korlátozódik, felmerülhet kérdésként, hogy tánc-e, amit láttunk, hisz egyszerre köthető a pantomimhez, a mozgás- és a performansz-művészethez. Ekkor azonban eszünkbe jut, hogy a butoh nem feltétlenül tánc, hanem inkább kifejezésforma, amely szabadon viszonyul a legkülönbözőbb műfajokhoz, de ennél is fontosabb felismerés, hogy a színpad összes történése ellenállt az értelmezésnek. Gondolhatunk itt például arra a szekvenciára, amikor Nakajima hosszasan játszik egy fehér papírlappal, amely hol felrepült, hol leesett, hol visszakerült a tenyerébe, de semmi támpontunk nincsen, amely alapján az empirikus tapasztaláson túlmutató jelentést kereshetnénk mindebben. Ugyanígy a színpadon elhelyezett hamukupac – amelyet Nakajima az előadás végén elszórt – sem több egy gesztusnál, amelyhez akarva-akaratlanul talán a végső tiszteletnyilvánítás kontextusát társíthatjuk. Végeredményben azt mondhatjuk, hogy a precíz és szoborszerű képek soraként megjelenő mozdulatok kifinomult koreográfia mentén haladtak, ha gyakran azt az érzést keltették is, hogy egy improvizáció részei. És talán ez a bizonytalanság jelentette a csavart a butoh-esten, hiszen a butoh egyik legmarkánsabb sajátossága az az intenzív jelenlét, amelyet Nakajima esetében olykor összezavart a mozgássor megkoreografáltsága.

Watanabe Haruka

A három napos eseménysor a Hopp Ferenc múzeumi Kert Show-val, azaz a meghívott előadóművészek helyszínspecifikus előadásaival ért véget. Bata Ritáé az érdem, hogy ekkora érzékenységgel és lazasággal baráti, közösségi eseménnyé tudta alakítani ezt a szabadtéri rendezvényt, amely a műhelymunka bemutatótól kezdve, a performanszon keresztül az előadás-adaptálásig mindent magában foglalt, és igazán kellemes vasárnap délutánt szerezhetett a látogatóknak. Ráadásul – rövid bevezetője szerint – nem is igazán tudott róla, hogy mire készülnek az alkotók, így mire számítson a néző. Ezzel a szabadsággal bátran éltek is a művészek.

A japán Watanabe Haruka például egyszer csak odalépett a közönség számára elhelyezett széksor elé, és félénken-kedvesen köszöntötte a nézőket, majd a körülötte repkedő legyet kezdte hessegetni. A test védelmezésének, a légy elűzésének célja fokozatosan eltűnt, és az önnön rögeszméivel küzdő test került a középpontba. A testtel folytatott harcot, pontosabban a test és a szellem különválásából eredő konfrontációt követhettük végig ebben a szólóban, amely mindvégig alkotótársként tekintett a kertre. Watanabe bízott a térben, kommunikált vele, és ettől igazán szólalt meg az a dráma, amely belülről tört fel belőle.

Ong Yong Lock

A kert egy másik pontján a Hong Kong-i Ong Yong Lock egy nagy fehér lapot terített a betonra, és rajzolni hívott egy nézőt. Komikusan indult az esemény, a magyar hölgy ugyanis semmit sem értett abból, amit Ong magyarázott neki, de nem zavartatta magát, felszabadultan reagált rá, és figyelmesen követte a performansz menetét. Majd egymást követve bebújtak a telerajzolt papír alá, rányomkodták a papírt a másik testére – létrehozva egymás testének nyomát, pár pillanatig tartó szobrát –, amit végül végül széttépkedtek.

Hasonlóan egyszerű és szép beszélgetést kezdeményezett az ugyancsak Hong Kong-i greenmay – YIP Paul kettőse, akik a Ziggurat Project két meghatározó tagjával, Kalmár Ákossal és Kovács Emesével dolgoztak együtt a fesztivál ideje alatt, most pedig bemutatták közös munkájuk egy rövid mozzanatát. Egy meditatív térkísérleten keresztül a csend, az improvizatív zene és a lassú haladás alapgondolata felől közelítettek az egymásra és a magukra odafigyelés kérdéséhez.

Shimojima Reisa

A rövid performanszok szünet nélkül követték egymást, s ebben a folyamban a legnagyobb meglepetést a japán Shimojima Reisa okozta, aki a Majom pelenkában című színpadi projektjét ültette át a kertbe. Míg az állatias és emberi mozgás közti átfedések és átmenetek után kutatott, felhőtlen humorral és energiával vetette bele magát mindenbe, amihez kedve támadt, határtalan szabadsággal haladt a térben, ugrándozott, bukfencezett, táncolt. Ha csak egy apró mozzanatot emelek ki szertelen hancúrozásából, talán az is elég sokat elmondhat a jelenségről: az eleinte köpenyben száguldozó, bokor mögé bújó és A Hattyúk tava legnépszerűbb lassú dallamára vergődni kezdő performer egyszercsak ledobta egy szál köpönyegét, és ott állt előttünk tollazott fekete melltartóban és óriáspelenkában, kidudorodó férfi genitáliával.

Lim Set Byeol és Shin Ho Young

Az enyhén provokatív performanszot egy jóval metaforikusabb és érzékenyebb produkció követte (amely Shimojima előadásához hasonlóan előző este a Nemzeti Táncszínház műsorán is szerepelt). Lim Set Byeol – ellentétben azzal, hogy a legtöbb előadás középpontjában a test és a benső megszólaltatása, illetve az önmagára és másokra odafigyelés állt – egy Európában sokkal megszokottabb stílusú, a konceptuális tánchoz köthető előadást hozott. Shimojima performansza után így hirtelen egy olyan előadásba csöppentünk, amely rendkívül kimért, gondosan megkoreografált mozgássorban, de a mechanikus mozgások által kísérelt meg az emberi kapcsolatok ellehetetlenüléséről és a kommunikáció akadályairól beszélni.

Albert Dorottya a Színház folyóirat mentorprogjamjának résztvevője, mentora Fuchs Lívia tánctörténész, tánckritikus.