A jóízlés megszégyenülten szivárgott el a Zsilip nézőteréről, miután Pálfi György szedett-vedett, alkalmi zsoldoscsapatától megsemmisítő vereséget szenvedett.

Ne legyünk naivak, van ilyen: pénz, erő és oly szent akarat sem elég ahhoz, hogy jó színházat csináljon az ember. Ez eddig mindennapos történet, a bosszantó körülményt itt az előzmények jelentik, hogy ti. Pálfi György filmrendezőként generációja egyik legjobbja, akinek a munkáira muszáj odafigyelni. Már csak azért is, mert más rendezőkkel szemben nála sosem kottázható előre, hogy mit látunk majd a vásznon: a Taxidermia, a Nem vagyok a barátod vagy a Final Cut – Hölgyeim és Uraim mind máshogyan, másért emlékezetes. Bemutatkozó színházi rendezésével Pálfi azonban egyértelműen nem gyarapítja azon filmesek sorát, akik színházban is képesek voltak nagyot dobbantani, lásd Mundruczó Kornél, Hajdu Szabolcs. Pedig az ötlet és az alapanyag remek, a helyszín és a hozzá kapcsolt marketing profi, csak valahogy a külcsín mellett a belbecsre már nem maradt idő, energia, tehetség.

Fotók: Kuttner Ádám

A szerelmes vámpírtörténet egyértelműen hiánycikk a magyar színházi palettán, nagy hirtelen csak a Magyar Színházban évadról évadra újraélesztett filmes remake, a Vámpírok bálja jut eszembe (meg évekkel ezelőtt Szegedről Marschner A vámpír című operájának Balázs Zoltán rendezte, egyszeri francia vendégjátéka). A Roman Polanski kasszáját is gyarapító Vámpírok bálja nem csak témája, hanem tálalása miatt is kínálkozó párhuzam. Ami a Westenden és a Broadway-n természetes, mármint, hogy a heti nyolc előadásra és a sok éves sikerszériára készülve egy-egy színházépületet a produkció igényeinek, stílusának, stb. megfelelően átalakítanak (lásd Az Operaház fantomja párizsi Operaházat, a Cabaret füstös berlini lebujt idéző enteriőrjét a tengeren túl), az a társulatra és repertoárra alapított hazai színházrendszerben nem jellemző. Pedig nem hülyeség a nézőt már az épületbe való belépése pillanatában elkezdeni ráhangolni az előadásra, meg persze a legendás (vagy az alkotók reményei szerint azzá váló) produkcióhoz kapcsolt merchandise vásárlására buzdítani.

Az Átriumot elhagyó Magács László, ha jól értem a gyakori sajtónyilatkozatokból, főleg helyspecifikus projektekben utazó új vállalkozásának, a TRIP-nek a Zsilip elnevezésű, a Jászai Mari tértől alig egy percre fekvő helyszíne ad otthont Pálfi színházi debütálásának. Az egykori szoci pártétkezde mára szépen lerobbant, kibelezett tér, amit nem méregdrága, de hatásos dizájnelemekkel alakítottak a mindenszentek napjától december végéig látható Engedj be! vámpíros tematikájához. A második előadáson vámpíros kulcstartót, körömollót és fogpiszkálót még nem láttam, helyette van fillérekbe kerülő, nyakra ragasztható vámpírharapás (igen, ez pont olyan idétlen élőben, mint leírva), meg a mosdókban a falakra csorgatott piros festék és vérrel pettyegetett vécékefe (ami pont olyan gusztustalan élőben, mint leírva). Ráhangolás tehát kipipálva, a fából ácsolt nézőtéren két és negyed órát eltölteni derékfájósaknak azonban inkább lehangoló élmény lehet. De ne kössek bele mindenbe, vettem az üzenetet, ez egy ilyen trendi, állepukkant, festékszóróval artisztikusan összefújkált hely akar lenni, és tényleg az lett. Nagyjából úgy, mint a 18. század végén a műromok a főúri kertekben: kívül szikla, belül papundekli.

A svéd John Ajvide Lindqvist 2004-es bestselleréből 2008-ban svéd, kisvártatva amerikai moziverzió is készült. Az Engedj be! a filmvásznon mindjárt száz éve felkapott vámpírtémának különösen szép példánya, ami gyorsan és okkal tett szert kultikus státuszra. Azt, hogy a vámpírok élete nem csupa móka és kacagás, megtanultuk más forrásokból, de itt a két vámpír, a középkorú férfi és a fiatal kislány bizarr se vele, se nélküle kapcsolata, meg a bájos kiskorú vérszívónak a szomszéd sráccal kialakuló romantikus viszonya valóban tartogatott izgalmakat. A lényeg: teljesen megértem Pálfit, a sztori jó, a film jó, a téma jó. És hát a helyszín is elég jó, amit maximálisan használ és kihasznál a rendezés. (Bár Pálfinak az egyik kereskedelmi tévének adott rövid interjúját, amiben őszintén rácsodálkozott arra, hogy a színházban egy rakás fehér fólia világítástól függően lehet hómező vagy uszoda, utólag intő jelnek minősítem.) A tér jól játssza önmagát (díszlet: Törőcsik Ambrus): betonhidak és -oszlopok, kiálló fémrudak, lefóliázott ablaknyílások, az isten is arra teremtette a helyet, hogy színészek fogócskázva el- és feltűnjenek a kétszintes színpadon és környékén. Müller Kata harsány színvilágú jelmezei épp olyan trendik és extravagánsak akarnak lenni, mint az egész produkció maga: a pink, a zöld, a sárga variációi keringenek a színen. Pálfi tud hangulatot teremteni, az obligát vérontást a fehér falakra vetített mozgóképek nagyítják fel, a bömbölő gépzene is elvégzi a dolgát, összerezzenünk és/vagy tátjuk a szánkat, amikor kell.

A beharangozó anyagok fontos témákat pendítettek meg: iskolai zaklatás, fiatalkorúak hatalmi játszadozásai, bántalmazás, függőség és hasonlók. Aki checklisttel érkezik, tulajdonképpen kipipálhatja a felsorolt témákat, de olyan jó lett volna mindezeket a vitán felül lényeges problémákat hiteles szituációkban, érett színészi alakításokban viszontlátni.

A nyitó képben a nézőtérről a rakpart sötétjére látunk az üvegajtókon át, egy vöröskabátos férfi elkap egy fiatalembert, elkábítja, bevonszolja, majd aprólékosan lecsapolja a vérét közvetlenül az orrunk előtt. Eddig még nincs is nagy baj, de aztán sajnos megszólalnak a színészek, akik közül egyedül Szabó Simont (és egy rövid ideig Szávai Viktóriát) lehet komolyan venni. Szabó a tenyeres-talpas, két lábbal a földön álló tornatanárt ösztönös öniróniával hozza. Szávai a magányos fiú alkoholproblémákkal (is) küszködő anyjaként eleinte megmutatja, hogy a srác nézőpontjából milyen is ez a nő, félelmetes, kétségbeesett, de azért valahol szerethető; az előadás második felére csak a palástszerű kabát lobogtatása és a rikácsolás marad meg a karakterből.

A produkciónak összességében a legnagyobb gyengéje a casting: se a felnőtt-, se a gyerekszereplők nem állnak a helyzet magaslatán, színészvezetésről elvétve is alig beszélhetünk, ki-ki képességeihez mérten oldja meg saját helyzetét. A legtöbben nem tudnak túllépni a jól-rosszul sikerült karikatúrákon, és valahogy az egész produkciót áthatja a lehető legrosszabb értelemben vett dilettantizmus. Mindezt pedig különösen fájó nézni egy olyan városban, ahol jobbnál jobb színészek tengődnek munka nélkül, ahol több gimnáziumban is komoly drámás képzik folyik, a színészi pályára készen álló, tiszta dikcióval és érvényes jelenléttel rendelkező fiatalokkal. Hogy a TRIP/Zsilip első premierje komoly anyagi erőforrás összpontosításával született, az világosan látszik és érződik. De egy igazi vámpír nem a pénzre bukik, hanem a lüktető életre. Ami viszont ebből az előadásból tökéletesen hiányzik.

Hol? Zsilip
Mi? John Ajvide Lindqvist Hívj be című regénye alapján Jack Thorne színpadi adaptációja: Enged be!
Kik? TRIPart
Szereplők: Sörös Sándor, Szávai Viktória, Kozma Ákos, Jeney Márton, Szőke Abigél, Béky Zsófia, Quintus Konrád, Szabó Simon, Vasvári Csaba, Molnár Csaba, Kovács Ádám, Sütő András, Lazók Mátyás, Horváth Márk, Suri Borisz, Varga Miki, Száraz Dénes.
Fordította: Szatai Zsófia és Ruttkay Zsófia. Dramaturg Ruttkay Zsófia. Mozgás: Papp Zoltán és André Rolland. Zene: Kovácsovics Dávid. Díszlet: Törőcsik Ambrus. Jelmez: Müller Kata. Rendezőasszisztens: Varga Miklós. Rendező: Pálfi György