Ott áll ez a szerencsétlen lúzer, vagyis inkább fekszik a padlón, nincsen már semmije és senkije, és innen kéne valahogy folytatni tovább. Én ezt a pofát ismerem. Meg azt a csajt is, aki egy kínai vendéglőben mosogat Londonban. Egy város lenne a világ?

Lehet, hogy csak Európa keleti fele egy város, sőt, annak is csak ez a politikailag-intellektuálisan-morálisan, mondhatnám, emberileg lepukkant része. Ahol szavak nélkül is értjük egymást, ezért alig is nézem a feliratokat a Montenegrói Királyi Színház vendégelőadásán a Trafóban – elég, ha látom, ami a töküres színpadon történik. Ott meg az történik, hogy nyolc színész jön be különb-különb jelenetekre, különb-különb szerepben; hol egy melós, hol egy miniszter, hol egy biztonsági őr, hol egy luxusfeleség, és szépen fölrajzolnak egy tipikusnak mondható tablót, valamint egy tipikusnak mondható, de legalábbis ismerősnek ható történetet.

Fotók: Duško Miljanić

Schilling Árpád rendezése az Ameddig a szem ellát címet viseli. Pompás cím: ezt látjuk, amit ebben a színészekkel benépesített térben, ameddig a szem ellát. Hogy ez a bizonyos nagydumás lúzer megálmodja a tuti üzletet, a mindennél is többet tudó német (német!) konyhagépet, csak a pénzt nem tudja hozzáálmodni. Ez a gép annyira mindent tud, hogy már azt sem tudjuk, mit tud igazából – minden esetre a haverok is belelkesülnek, beszállnának, ezzel meg azzal, pénzes rokonnal, üres garázzsal… Aztán még a fapados raktárosi állásából is kirúgják, előbb a nagy álmodót, a végére majd a többit is…

Azt is látjuk, hogy sajtótájékoztatót tart a környezetvédelmi miniszter, aki éppen olyan szerepzavarban szenved, mint a mi saját minisztereink: leckézteti a sajtót, fölülről, mert azt hiszi, ő az úr. Dölyfös és agresszív, minden heti jó ismerősünk. Aztán egy másik jelenetben ugyanő jól leteremti az asszonyát, amiért eljárt a szája a jachtos luxusnyaralásról.

Korrupció, családi és hivatali zsarnokság, visszaélés mindennel, amivel nem szabad – lesújtó összkép. És fölemelő színészi játék: milyen otthonosan, természetesen és szakmailag perfekt módon sétálnak a játszó személyek témától témáig, helyzettől helyzetig, s közben csapódnak bohózati kacagtatás és szívfacsaró keserűség közt. Tudjuk: az improvizációs gyakorlatokból készült jelenetfüzér a saját szavaikból, noha fikciós karakterekből épült. A fantázia egyszerre lebeg a földközelben és száll messze odafönt: a társadalmi és magán visszásságok kreatív kombinációján kedvtelve szórakozhatnánk, ha messzire, akár Montenegróig látó tekintetünk nem tévedne olykor közvetlenül magunk elé, ide, Magyarországra.

A kirúgott, munkanélküli férj az istennek sem engedi dolgozni a feleségét, noha nagy a szegénység és még nagyobb a veszély, hiszen a családi hagyományok, a férfiuralom imázsa nem engedi az ilyesmit. Más család, de akár ugyanez is lehetne, vagy talán mégsem: a miniszter apa előírná a felnőtt lányának, mit is kezdjen az életével, merre tanuljon tovább. A lány jövőjének ugyanis az apa jelenéhez kell igazodnia: tanuljon jogot, és ne menjen Svédországba.

Egy gyors, tömörített jelenetben azt is látjuk, hogyan bontakozik ki és terebélyesedik a korrupció: hogyan lesz a tervezett „ökofaluban” dupla annyi bungaló, mint amennyi fér, hogyan dőlnek ki a fák és ömlik a helyükre beton, pedig nem történik semmi, csak áll egymás mellett két színész, a miniszter és a tervező, és beszélgetnek. Egy idő után a tervező inkább csak hallgat.

Schilling megint pőrére vetkőztette a mondandóját, és megint sokat bízott a színészekre, akik szinte a szemünk előtt váltanak alakot, és mindegyikben hitelesen, belülről szólalnak meg. A tempó gyors, a dramaturgia (Bíró Bence a dramaturg) húzós és lendületes – pillanatok alatt forrnak föl százra az indulatok és az érzelmek, és sülnek ki a következő másodpercben. Molnár Ferenc Liliomából „köszön be” egy balul sikerült bankrablási kísérlet, ez küldi végképp padlóra a lúzert, ez az utolsó stáció, a család is elhagyja, innen nincs lejjebb. És följebb se.

Nem a laza szerkezetű történet a lényeg, bár jó, hogy van; hanem az, amit begyűjt, bevonz magába: a részletek. A gesztusok: az igyekvést mutató, kicsit előre döntött testtartás, vagy a másik, a délcegre húzott, vagy a harmadik, a lehajtott fej; a hangsúlyok, a gyors vagy épp lassú beszéd, a reménykedés vagy épp a reményvesztettség. Mindösszesen a természetesség, a valóságosság, a legfapadosabb hitelesség árad a nyolc színészből, ettől olyan, mintha velünk beszélgetnének – néha meg is teszik -, mintha együtt lennénk ebben a végtelennek tűnő kilátástalanságban, ameddig a szem ellát.

Aztán egymásba botlanak a fiatalok, angolul beszélnek, míg ki nem derül, hogy egy az anyanyelvük. Két, jobb sorsra érdemes mosogató, egy indiai és egy kínai étteremben, azzal a lassanként hiúnak bizonyuló reménnyel, hogy London rejti a megoldást az itthoni problémákra. Honvágy is van, hiány is van, bánat is meg öröm is – akár haza is mehetnének. És amikor a srác már egy mindentudó német bútorcsináló gépről ábrándozik, tudjuk, kezdődik elölről az egész. Ugyanaz, ugyanúgy – ameddig a szem ellát.

Szomorú-szép színház.

Hol? Trafó?
Mi? Ameddig a szem ellát
Kik? Zetski dom (Montenegrói királyi színház)
Szereplők: Varja Đukić, Dejan Đonović, Aleksandar Gavranić, Srđan Grahovac, Dušan Kovačević, Jelena Simić, Zoran Vujović, Nada Vukčević
Rendező: Schilling Árpád. Dramaturg: Bíró Bence. Fordító, társdramaturg: Gyarmati Kata. Zeneszerző: Nina Perović. Rendezőasszisztens: Mirko Radonjić