Honthy Hanná-s főhercegnőt alakít Harsányi – Zágon – Eisemann XIV. René című zenés hatalmi őrületében a Karinthy Színházban, nehéz sorsú munkásasszonyt a Levél apámhoz című monodrámában a Mozsár Műhelyben. Egri Kati az egyik legsokoldalúbb magyar színésznő, akit időről-időre újra felfedeznek.

 – Régen játszottál operettben. Élvezed a szélsőségeket, a ki-be járkálást a műfajok között?

– Nagyon szeretem, és örülök, hogy van rá alkalmam. Korábban nagyon sok zenés darab megtalált a pályámon, Szolnokon a Koldusoperától Dunajekszvkij-nagyoperettig, a Kaktusz virágától az Imádok férjhez menni-ig. Eisemann Zsákbamacskáját is imádtam. A 30-as években íródott színdarabokban, mint amilyen a XIV. René című operett is a Karinthy Színházban, mindig van humor meg kikacsintás. Ez a darab a mai korra való utalásokat sem nélkülözi, a főudvarmesterről, akit Csonka András játszik, kiderül, hogy van még vagy tíz funkciója az udvari orvostól a zenekarvezetőig, Dányi Krisztián kupléja a bűnözőből lett belügyminiszterről is szól. Igaz, Csizmadia Tibor rendező is beledolgozott a szövegekbe.

Véner Orsolya fotói

– Mennyire vagy most elkényeztetve, ellátva mennyiségileg és minőségileg megfelelő feladatokkal?

– Elkényeztetve semmiképpen nem vagyok. Az ötödik évadot töltöm szabadúszóként,  előtte egy évig a Tháliában voltam. Mindig hozzá voltam szokva a társulati léthez, ami ad egyfajta biztonságot a színésznek. A szabadúszás rettenetesen kiszolgáltatott helyzet, ugyanakkor azt vállalom el, amihez kedvem van.

– Miért váltál meg a Thália Színháztól?

– Nem én mondtam fel, életemben először felmondtak nekem. Januárban még konkrét szerepet ígért Bereményi Géza, aztán márciusban, a szerződtetési tárgyaláson közölte, hogy nincs nekem való szerep. Éreztem, hogy gond lesz, amikor a Nemzetiben igazgatóváltás történt. Gyanítottam, hogy Molnár Piroska a Tháliába szerződik. Sok szép munkám volt Bereményivel Zalaegerszegen, a tévében a Régimódi történet. Őszintén szólva az elbocsátás módja bántott. A hátam mögött azt terjesztették, hogy én mondtam fel. Felhívtam Piroskát, akit nagyon szeretek és tisztelek, hogy tőlem hallja az igazságot. Mindehhez hozzátartozik, hogy pár hónap múlva már éreztem, a Thália nem az én helyem. Utólag nem is bánom, hogy így történt.

– A fővárosi és a vidéki társulatok közötti gyakori ingázás jellemzi a pályádat. A Radnóti Színház a te világodnak tűnt, mégis eljöttél. Nem kaptál megfelelő szerepeket?

– Pár évig nagyon jól éreztem magam a Radnóti társulatában. Fantasztikus dolog volt egy új színház alakulásában részt venni, ami egyébként többször is előfordult már a pályám során, a Budapesti Kamaraszínház vagy Szolnok esetében, ahová akkor szerződtem, amikor kicserélődött a társulat, a vezetőség. A Radnótiban jó és sokféle szerepet kaptam, ott játszottam többek között a Szent Johannát. Aztán amikor Verebes István elszerződött, elkezdtek rám osztani öregedő, kemény, határozott, nehéz sorsú szerepeket. Harminchat éves voltam akkor, jól néztem ki. Az ötödik ilyen karakter után bejelentettem, hogy elmegyek. Teljes döbbenettel fogadták, holott többször is kértem, hogy szeretnék másfajtákat is játszani. Ahol már nem éreztem magam jól, onnan mindig eljöttem, mert nem vagyok hajlandó megkeseredni, elszáradni.

– Nyilván habitus meg bátorság kérdése is, sokan megülnek évtizedekig a langyos vízben…

– Feltétlenül. Valamennyire örököltem apukám nyughatatlan természetét. Édes drága Koós Olga kolléganőm mondta nekem még annak idején Szolnokon: először a nemet kell tudni, hogy mit nem akarsz tovább csinálni, és érdekes módon utána jönnek az igenek. Amikor 2006-ban elszerződtem Zalaegerszegről és visszamentem a Budapesti Kamaraszínházba, az például egy nagyon rossz döntés volt a részemről. Elsősorban magánéleti okai voltak, ugyanis közben férjhez mentem. A Dunakanyarban élünk, Zalaegerszeg pedig messze van onnan. Ezért döntöttem úgy, hogy Pestre jövök vissza. Az első évadban vettem észre, hogy ez már nem az a Kamaraszínház, ahonnan eljöttem. Rendkívül sokat romlott a színvonala, bárki jöhetett rendezni, aki befordult az utcán és pénzt hozott. Az első kamaraszínházi korszakomban Csizmadia Tibor hívott át a Radnótiból, akivel korábban sokat dolgoztam Szolnokon. Ő is úgy látta, hogy nem vagyok a helyemen, többfélét tudok, mint amire használnak.  Amikor Tibor  Szűcs Miklóssal megpályázta a Kamarát, egy fantasztikusan izgalmas színház indult el tíz-tizenkét újonnan szerződtetett színésszel. De még azután is, hogy Tibor elment, csodálatos előadások születtek Ruszt Józseffel, Alföldi Róberttel. Nagyon emlékezetes marad az Alföldi-féle A velencei kalmár. Az utolsó termékeny társulati létezésem Zalaegerszeghez fűz, ahová Bagó Bertalan hívott. A Kurázsi mama volt az első közös munkánk, mindig kaptam nekem való feladatokat, az utóbbi pár évben kettőket játszottam évente.

– Hogyan viseled azt, hogy a megbecsültséged nincs egyenes arányban a képességeiddel?

– Ha nem kerül bele az ember idejében a pikszisbe, akkor állandóan talpalnia kell maga után. A nemzedékembeli színésznők közül többen nincsenek megbecsülve. Zalaegerszegen ötször is felterjesztettek érdemes művész díjra, de nem kaptam meg sem az MSZP-, sem a Fidesz-kormány alatt. Úgy látszik, „belga” vagyok. Vagy mondok mást. Állandóan kérdezik, „miért nem szinkronizálsz többet, holott fantasztikus hangod van”. Kaptam már olyan dicséretet szinkronrendezőtől, hogy nem tudnak gyakran hívni, mert olyan jellegzetes a hangom. Kiváló kollégám, barátom, a fantasztikus Gálffi László nem szokott castingokra járni, csak azért ment el egyszer, mert érdekesnek tartotta a felkérést. Azt mondták neki, hogy túl jól tartja magát.  Margitai Ági is azzal az indokkal nem kapott meg egy szerepet, hogy istenien néz ki. Nemrég olvastam egy, az 50-es évekről írt Márai-idézetet, ami summázva arról szól, hogy bűn, ha tehetséges vagy, ha jól nézel ki, ha emberileg is megfelelsz.

– A Tatabányai Jászai Mari Színházban számítanak rád, ráadásul Márta nővéreddel  „felmelegítettétek” a  Doloresben megkezdett színpadi kettősötöket.

–  Crespo Rodrigo igazgató és Guelmino Sándor rendező ötlete volt, hogy ha Márti a társulat tagja, milyen jópofa volna, ha ketten játszanánk A kripli öreg testvérpárját. Először az Acélmagnóliákban voltam ott vendég, megszerettük egymást Rodrigóval, tavaly meg  a Nyolc nőben játszottam.

– Mennyire inspirál vagy éppen feszélyez a közös szereplés Mártával?

– A próbafolyamat elején röhögünk, a kollégák vicces megjegyzéseket tesznek ránk, de ezt leszámítva, nem jelent nagyon mást, mint ha másik színésznővel dolgoznék. Talán jobban meg tudjuk beszélni egymással a színházi dolgokat. Mindig megnézzük egymást, követjük a másik pályafutását.

– Legendásan jó testvéri kapcsolatban álltok. Bizonyára sokat számít a művészi háttér, az emberi tartás, amit a szülőktől, Egri Istvántól és Náray Teritől örököltetek.

– Természetesen. Amit otthonról hoztunk, azt visszük tovább. Nagyon nagy emberi tartást és a művészethez való komoly hozzáállást kaptunk. Apukánk elég erős személyiség volt. Szerette volna, ha anyu abbahagyja a színészetet. A felnevelésünk miatt ő kevesebb munkát vállalt, a pályája nem volt olyan látványos, mint apánké. Sokszor tehernek érzem azt a fajta hozzáállást, amit az ő generációjuk és talán még a miénk is képvisel. Nagyon fellazult a munkamorál, a műveltség. Falnak tudnék menni attól, amikor próba közben szól a mobiltelefon vagy ha kimegy valaki a színpadról, rögtön elkezdi pötyögtetni a készülékét.

– Alkatilag mindig te voltál a markánsabb, Márta a lágyabb.  Érzékelsz magadon változást?

– Valaha nagyon vékony voltam, ötven után kicsit magamra szedtem. Ahogyan idősödöm, kezd belém költözni anyukám harmonikus természete. Mártába meg érdekes módon apukám keménysége. Keményebb szerepeket osztanak rá. Amikor kisminkelem magam, és a tükörbe nézek, szoktam is mondani: „Szervusz, Terike!”

– Az Orlai Produkció Élettörténetek.hu sorozatában egymást váltjátok a színpadon Mártával. Egy munkásasszony küzdelmes sorsát kelted életre a Levél apámhoz monodrámában. Az egyszemélyes színpadi jelenlét személyessége éppúgy alkalmas a saját életküzdelmeid végiggondolására?

– Lengyel Nagy Anna élő emberek sorsát írta meg a dokumentum és az irodalmi mű közötti műfaji átmenetben. A monológgal kapcsolatban természetesen eszembe jutnak történetek a családomból, még úgy is, hogy nekem egészen más életem volt, más környezetbe születtem, mint a Levél apámhoz Évája. Édesapám megjárta a poklot, Auschwitzot, Mauthausent. 1945-ben jött haza, 43 évesen alapított családot. Amikor az előadásban kimondom azt, hogy az apámat szovjet kényszermunkára hurcolták, asszociálok apám sorsára a koncentrációs táborban.

– Te is szoktál Évához hasonlóan képzeletbeli beszélgetést folytatni a szüleiddel?

– Persze, sokszor kérdem tőlük, hogy ehhez vagy ahhoz mit szólnának. Premier előtt mindig kérek tőlük egy kis segítséget odafentről.

– A pályakezdésed érintette a Nemzeti Színházat, ahol Major Tamás betett édesapád, Egri István pályafutásának.  Ez is közrejátszott abban, hogy tovább állj?

– Diploma után a veszprémi színháznál töltöttem egy évadot, majd a Nemzetiben hármat. Egyedül az volt a pozitívum a Nemzetiben, hogy színészóriásokkal játszhattam, amúgy nem éreztem jól magam. Az első komolyabb munkám Örkény Kulcskeresőkje volt, Törőcsik Mari és Avar István lányát játszottam. Major nagyon begörcsöltetett, amikor például azt mondta nekem: „Katikám, maga nagyon tehetséges, de hogy lehet ezt a poharat így felemelni?” A végén már azt se tudtam, hogy rakjam a lábaimat. Major nagy ördög volt, sok embert felemelt, ám éppúgy sokakat kinyírt. Rengeteg segítséget kaptam Máté Erzsitől, Törőcsik Maritól, de Őze Lajos segített a legtöbbet. Behívott az öltözőjébe és mondatról-mondatra átvette velem a szerepet. „Idefigyeljen, maga tehetséges, nem hagyom, hogy ebben a szerepben rossz legyen. Tudja, hogy az apját is imádom.” Így biztatott. Kicsit bátrabban próbáltam másnaptól, de jó nem lettem.

– Ha látsz valakiben tehetséget, te sem hagyod, hogy rossz legyen? Ma igénylik a fiatal színészek ezt a fajta törődést?

– Ha érzem, hogy igénylik, akkor boldogan segítek. Fiatal színész koromban mi még végigültük a próbákat, azokat a jeleneteket, amikben nem voltunk benne. És bejártunk más daraboknál is. Manapság egyre kevesebb fiatal kollégát látok próbát nézni. Mi már nem vagyunk olyan példaképek a számukra, mint nekünk voltak az akkori nagyok. Persze felgyorsult a világ, pénzközpontú lett, mindenki rohan egyik munkából a másikba.

– Van olyan szegmense a szakmának, amiről úgy érzed, hogy kimaradt, vagy szívesen kipróbálnád magad benne?

– A XIV. René próbái alatt kérdezte meg az egyik fiatal kollégám, miután elénekeltem a Mia bella signorina kezdetű belépőmet, hogy volt-e már sanzonestem. „Miért nem csinálsz, isteni sanzonhangod van!” Igazság szerint már évek óta terveztem egy Juliette Gréco-estet irodalmi anyagokkal. Amikor még a Gresham-palotában laktam, a mellette lévő étterem franciás főnökének említettem, szívesen segített volna abban, hogy anyagokat szerezzek a Francia Intézettől. De ez a dolog abbamaradt. Egy önálló esthez azért kell némi bátorság is. Amúgy nincs okom panaszra. Ez az első szabadúszós évadom, amikor azt érzem, hogy kezdenek gördülni a fogaskerekek. Nagy örömmel játszom a Karinthy Színházban. Karinthy Marci, akivel gyerekkori barátság köt össze, egy kis ékszerdobozt hozott létre. A könnyebb darabok mellett mindig belecsempész a repertoárba valami komolyabbat is.  Sokfélét csinálok.  Most jól érzem magam.