Sose akarja megmondani a tutit, csak egyszerűen izgatja egy csomó minden a kultúrtörténetből, a személyes történetek szintjén.  Bíró Kriszta „csinálós alkat”, szereti az új helyzeteket, és szívesen eljátszana egy ötvenes bombázót.

Fotók: Szarka Zoltán

– Éppen a következő bemutatódra készülsz, Daniela Kapitánová Könyv a temetőről című regényéből  készül a Pionírszív, egy monodráma-est az Örkény Színházban.  Már az első néhány oldal elolvasása után nyilvánvaló volt, mennyi közös vonása van Samko Tále karakterének Sárbogárdi Jolánnal, az Ibusár főszereplőjével. Parti Nagy Lajos legendás hősét 8 évig játszottad az Örkény Színházban.  Mi vonz ezekben a figurákban? Az ő együgyűségükben mindannyiunk életének a lényege benne van?

 – Egyszerűbb a válasz: mindig ezek a különös figurák nyújtják a legjobb lehetőséget arra, hogy az ember teljesen kibújjon a bőréből, és átváltozzon. Egyébként ezt a könyvet nem „színészből” olvastam, de mire a végére értem, nyilvánvaló volt, hogy ez színház, és elkezdtem azon gondolkodni, hogy kinek lehetne odaadni, hiszen mégiscsak egy pasit kell játszani.  Azután egyszer csak eszembe jutott, hogy miért ne csináljam meg én.

– Az mitől nyilvánvaló egy szövegről, hogy színház?

– Ebben az esetben maga az eredeti szöveg is monológ. Másrészt rögtön éreztem, milyen jól lehet  mondani, szinte hallottam a mondatokat. A figura maga is nagyon izgalmas az egyszerre rémes és vicces történeteivel. Biztos voltam benne, hogy ennek a szövegnek meg kell szólalnia.

Ráadásul az értelmi fogyatékosnak tűnő, autisztikus férfi monológja remekül ábrázolja mindazt, amiben élünk: hogy micsoda úr az emberek élete-sorsa felett a hatalom. „Azok ott fönn” – ahogy Samko mondja.

– És az is árulkodó, ahogy ugyanazt a kifejezést használja a hatalmon lévőkre függetlenül attól, hogy a szocializmus éveiről beszél vagy a máról…

– Samko remekül érzékelteti, hogyan gázol át elképesztő érzéketlenséggel a hatalom emberéleteken, amennyiben valami fontos neki. Megmutatja a korlátoltságot, a gyűlölet természetrajzát, a butaságot – hogy azonnal ellenség az, amit vagy akit nem ismerek. Miközben  egymás után írja le a legsúlyosabb rasszista mondatokat, Samko azt is közli, hogy ő mindig sajnálja, amikor a rabszolgákat bántják a tévében, és olyankor még sírni is szokott, tehát ő nem fajgyűlölő. És ennek a szívszorító szövegnek mindeközben elképesztő humora van.

– Azért is „praktikusak” lehetnek ezek a sérült figurák, mert a nézőnek könnyebb eltávolítani magától a szöveget, mondván hogy ő nem lehet ilyen, nem gondolkodhat ilyen korlátoltan?

– Igen, a Samko-félék előidézhetnek egy ilyen befogadói magatartást, de azért ha valóban hatni tud majd az előadás, akkor előbb-utóbb mindenki elkezd gondolkodni, és felismeri magát ezekben az emberekben. De nem kárhoztatom azokat sem, akik eltartják maguktól ezt az élményt. Nehéz elviselni a valóságot, nekem sem megy mindig.

– Ahogy néztem az általad nem csak színésznőként jegyzett darabokat, mintha kirajzolódott volna egy minta, hogy 3-4 évenként szükséged van valami másra is a színészeten túl…

– Igen, bizonyos időközönként azt érzem, nagyon csinálni kellene már valamit, ilyenkor belém bújik a kisördög. Mondjuk én egyébként is olyan „csinálós” alkat vagyok. Ez a darab viszont úgy született, hogy Mácsai Pál már négy éve arra biztatja a társulat tagjait, ha valakinek van ötlete egyszemélyes darabra, akkor hozza bátran. Volt már néhány korábbi ajánlatom, azok nem tetszettek neki, erre viszont azonnal rácsapott. Ez is azt jelzi számomra, hogy tényleg nagyon izgalmas szöveg.

– Ez a „valamit csinálni” arra is vonatkozik, hogy kilépj a komfortzónádból, egy másik közegben, új csapatban is kipróbáld magad? Múlt évben  a Cájtstükk című darabban a k2-vel dolgoztál…

– Igen, ki a megszokottból, a kényelmesből: szeretem az új impulzusokat; örülök, ha fiatalokkal dolgozhatok, inspiráló közeget jelentenek. Őszintén remélem, hogy a k2-vel való együttműködés folytatódik, mert egész egyszerűen imádtam a közös munkát. Az a csapat a szívem csücske.

– Az érzelmi dolgokon túl mi az, amit szakmailag profitálhatsz a velük való munkából?

– Egy olyan színházi szemléletet képviselnek, ami ugyan nem teljesen új, de én még sose próbáltam. A Cájtstükk esetében a próbafolyamat iszonyúan érdekes volt: egy négy hónapos vezetett improvizációs folyamat.  Fábián Péter és Benkó Bence pontosan tudták, hogy mit akarnak. Szigorúan lefektetett szabályok mentén improvizáltunk, és ők ezekből írtak azután jeleneteket. Volt például egy csodálatos feladat: mindenkinek el kellett mesélnie a saját életéből egy történetet, ami igaz, de bele kellett szőnie valamit, ami hazugság, tehát össze kellett mixelni a valóságot a fikcióval. Méghozzá úgy, hogy aki nézi, ne vegye észre. Azután azt is játszottuk, hogy mindenki kapott egy történelmi korszakot és egy történelmi helyzetet, ami az én esetemben az egri vár 1552-es ostroma volt. Úgy kellett megírnom a várvédők győzelmének történetet, hogy egy színházi előadás legyen a történelmi fordulópont kiváltója. És hát nekem még könnyű dolgom volt ahhoz képest mondjuk, aki az őstörténetet húzta, merthogy az egri időkben legalább már volt valamiféle színjátszás.  De zseniális dolgokat találtak ki a többiek. Nagyon frissen tartja az ember agyát egy ilyen próbafolyamat.

– Azt jól gondolom, hogy a női megközelítések, a „nőügyek  is fontosak neked?  Az általad válogatott és szerkesztett Nőnyugat című előadás jól tükrözi ezt az érzékenységet.

– Igen, bár én óvatosan bánnék ezzel a kifejezéssel, mert nem vagyok egy mozgalmár.

– Biztos? Szerintem sokan gondolják, hogy az vagy...

– Ezt úgy értem, hogy nem akarok erőszakosnak tűnni. Valahogy ebbe a fogalomba mindig beleértődik egyfajta nyomulás meg „népnevelni akarás”. Én meg nem szeretem egyiket sem. Sose akarom én megmondani a tutit. Egyszerűen izgat a kultúrtörténetből csomó minden a személyes történetek szintjén: mit érzett, mit gondolt valaki, miért írta meg azt a levelet, miért azt a pasit akarta, és örülök, ha lehet ezekről beszélni egy darabban. Ráadásul úgy tűnik, ez másokat is érdekel. Engem a „történet” mint olyan egészen kicsi koromtól nagyon izgat.  Kinek mi a sztorija? Miért úgy történt és miért akkor? Ez ma már nem divat, totál korszerűtlen, de nem bánom.

– Ez így elég bulvárosan hangzik, miközben például a Nőnyugatról a bulvár egyáltalán nem jutott eszembe…

– Nem is tudom hirtelen, mi a bulvár és a kultúrtörténet közti pontos különbség. Talán úgy vagyok képes megfogalmazni, hogy olyan, mint a pornó és a valódi érzékiség között feszülő távolság. Az, hogy hová tette és hányszor, lényegtelen. Magánügy. Az viszont fontos lehet, hogy miért. A miértekre számtalan válasz és olvasat kínálkozik, ha valóban beleássa magát az ember mások életébe. Meg persze van ebben önzés: ezeket a nőket ugyanúgy belepakolta az emlékezet egy kreclibe, ahogyan akár engem is lehetne. De közben nekik is volt sorsuk, voltak érzéseik, vezette őket valami. Ez engem mindig megragad. És nem csak akkor, ha híres emberről van szó. Teszem fel, Szigligeti Ede mindenesének reggeli malátakávéja is érdekel.

De félre a léhaságot: a Nőnyugatban az volt fontos, hogy egy kicsit letérjünk a főcsapásról, és előtérbe toljuk a korszak nem kanonizált írónőit. Fel szerettem volna hívni a figyelmet arra, milyen érdekes sorsuk volt. De én nem akarok igazságot szolgáltatni itt sem, csak azt látom, hogy egy csomó tévhit él a fejekben például Csinszkáról, Böhm Arankáról, miközben a valóság sokkal izgalmasabb, bonyolultabb, élettel telibb, mint a klisék, amelyekbe beleszorították őket. És persze ebben az is benne van, hogy én is utálom, ha engem bármilyen fiókba beledugdosnak.

– A 2010-ben bemutatott Nőnyugatnak nagy visszhangja lett. Nem merült fel utána, hogy több ilyen előadást csinálj?

– Az nem merült fel, hogy csak ezzel foglalkozzak. Pont a sokféleség adja ezeknek a munkáknak az izgalmát. Azért, mert valaki egyszer konfitált egy csodálatos marhafelsált, nem biztos, hogy állandóan azt akarja készíteni vagy enni. És itt nem csak arról van szó, hogy én mitől leszek boldog, hanem arról is, hogy ezek a dolgok kiüresednek, ha folyton ugyanazt csinálod.  Ezért kell állandóan új területekre kirándulni, kísérletezni.

Most is egy hasonló darabon dolgozom egyébként: három színésznő sorsa tárul fel benne, akik közül az egyikükről ma már a kutya nem tudja, ki volt. Ez a három színésznő elment ebből az országból, mert valamiért nem bírtak itt megmaradni.  A Magvető Caféba készül az előadás, nyár elején lesz a bemutató, ha minden jól megy.

–  Az Örkény Színházban – ahol az alapító tagok közé tartozol –  jó dolgod van, a helyeden vagy?

– Ez az ország egyik legjobb társulata, jó ott lenni. Nem mindig vagyok felhőtlenül boldog a feladataimmal, de most egy szavam sem lehet, mert csinálom a Pionírszívet.

Ez nem egy könnyű ügy egyébként, én ugye egy nehéz alkatú színésznő vagyok, ráadásul mindjárt 50 éves leszek, már nem lehet rám Júliákat osztogatni, és még nagymama sem lehetek.

– A nehéz alkat mit jelent?

– Nem vagyok egy díva-típus, úgymond az ötvenes bombázó, bár szívesen eljátszanék egy ilyen szerepet. Ez az átváltozás is izgatna, naná. De tudom, másoknak sem egyszerű, és ha belegondolok, hogy nagyon jó kollégák mit dolgoznak és mennyit, akkor rögtön úgy érzem, jobb, ha meg sem szólalok. A Pionírszívvel ráadásul most tényleg az történik, amire vágytam.