Olyan érzésem van, hogy kezd eltűnni az emberek fejéből, hogy társulatban gondolkodjanak, inkább közösségek vannak, ahol nem csak koreográfusok és nem csak táncosok, hanem mindenféle művész mint egy amőba létezik.

Valószínűleg nem tudnánk olyan művészt említeni a kortárs, független szcénából, aki fennállásának 25 éve alatt valamilyen módon nem került kapcsolatba a Műhely Alapítvánnyal. A lakásirodából induló, a művészekkel állandó párbeszédet folytató szervezet hamar bekerült a nemzetközi vérkeringésbe, ma pedig néhány kritikus évet követően négy próbatermet is működtetnek, hármat a Jurányi Inkubátorházban, egyet pedig a Trafóban. Az alapítvány első ügyvezetőjével, Szabó Adriennel és a stafétát 18 éve átvevő Talló Gergellyel beszélgettünk többek között arról, hogy miben rejlik a hazai kortárs tánc nemzetközi sikeressége, van-e jövője a társulati létezésnek, és használható-e egy táncóra közönségépítésre.

Az interjú a Színház decemberi számának A kortárs tánc mint olvasztótégely című kis fókuszához kapcsolódik, mely az új tánctechnikák, -stílusok, tréningek hazai elterjedését vizsgálta történeti kontextusban és a ma gyakorlatában.

– Mi hívta életre 1993-ban a Műhely Alapítványt? Mennyire volt ez spontán és mennyire átgondolt, részleteiben kitalált szerveződés?

Szabó Adrienn: Nem volt spontán, de nem is volt teljesen kitalálva részleteiben, egy csomó minden organikusan alakult. 1992-ben Szabó György, a Trafó vezetője hozta létre az alapítványt, eleinte Műhely Ház Alapítvány néven, azzal a céllal, hogy a hazai kortárs táncélet fejlődését támogassa. 1993-ban kezdődött el a munka, én akkor, 20 évesen csatlakoztam hozzá.

Szabó Adrienn. Fotó: Gordon Eszter

– Volt-e már hasonló Magyarországon?

Sz. A.: Korábban létezett a Magyar Táncművészek Szövetségének egy kortárs táncművészettel foglalkozó szekciója. De 1992-ben, az I. Magyar Kortárs Táncszínházi Szemle megrendezését követően a független alkotóknak az volt az érzése, hogy ez a szervezet nem eléggé képviseli őket, inkább a hivatásos művészek érdekeit tartja szem előtt, és nem is elég aktív. Megfogalmazódott a tagokban, hogy ennél többet lehetne, többet kéne tenni. A csoport kivált a szövetségből, és Kortárs Táncszínházi Egyesület szervezetet alapított, aminek inkább az érdekképviselet, az információátadás, a lobbizás volt a feladata, ehhez képest a Műhely Alapítvány sokkal gyakorlatibb segítséget tudott nyújtani.

– Ha ennyire előzmény nélküli volt mindez Magyarországon, honnan merítettétek hozzá az inspirációt, honnan tudtátok, hogyan kell egy ilyen rendszert felépíteni, milyen területekre érdemes fókuszálni?

Sz. A.: Az alapítvány tevékenységének kialakításánál beépítettünk külföldi ötleteket is, de sok minden adta is magát, hogy milyen területen lenne hasznos a segítség. A művészektől is folyamatos visszajelzést kértünk, többek között maguk a táncosok választották ki, milyen tanárt szeretnének, milyen stílus, technika lenne számukra hasznos. Az egyik program keretében Lőrinc Katalin kiutazott egy hétre külföldre, és táncosokat, órákat, tréningeket nézett, majd a tapasztaltak alapján választotta ki, hogy ki lenne a legjobb az itthoni táncosok tanítására. Ki kell még emelnem a kuratórium munkáját, ennek nagyon sokáig tagja volt többek között Fuchs Lívia, Lőrinc Kati, Péter Márta, Regős János. Minden pályázati döntést, programbeindítást ők fogadtak el. Mi alakítottuk ki a programok nagy részét, de a kurátorok döntése is hozzájárult a végleges megvalósításhoz, illetve ők döntöttek a pályázatok nyerteseiről.

Talló Gergely: Nagyon fontos, hogy bár lehet, korábban nem volt szervezeti háttér, de működött már a Kreatív Mozgás Stúdió, Angelus Iván és Kálmán Ferenc hívott embereket külföldről, a Szkénében volt a Regős-féle IMDC. Létezett egy aktivitás, tehát szükségszerűvé vált egy szervezet létrejötte. Hatalmas minőségi lépés volt, hogy létezik egy alapítvány, ahol tudod, hogy három évre van működési pénz, és programokat is tud szervezni, és nem olyan nagyságrendben, mint az a 30 ezer forint, amit akkoriban mondjuk a Soros Alapítványtól lehetett nyerni, ami persze nagyon jól jött az alkotóknak. Biztos, hogy ez nagy különbség volt.

Bardóczy Ilka-Téri Gáspár: sILKAir (silk/tissue). Fotó: Hevér Zsófia

– Milyen tevékenységeket folytatott kezdetben a Műhely Alapítvány, hogyan bővült az évek során azoknak a területeknek a köre, amikkel foglalkozik?

Sz. A.: Az alapítvány működésének több pillére volt, többféleképpen szerettük volna erősíteni ezt a területet. A Petőfi Csarnokban már lehetett látni külföldi előadásokat, viszont az itthoni alkotóknak kevés olyan támogatásuk volt, ami a fejlődésüket segíthette volna. Az első nagy lökést a holland színházi intézet, a Theatre Instituut Nederland 3 éves támogatása nyújtotta, ebből lett lehetőségünk egy kétszintes stúdiót bérelni, ami egyébként a Bihari Táncegyüttesé volt. Ott egyrészt produkciós támogatásként ingyenes próbalehetőséget kaptak a független alkotók, másrészt beindítottuk a kortárs tréning programunkat. Az volt az elképzelés, hogy a táncosoknak szükségük van állandó tréningre, ez korábban hiányzott ezen a területen. Egyrészt hazai tanárokat kértünk fel, például Lőrinc Katalint, László Mónikát, Fekete Hédit. Minden hétköznap volt tréning, és időről időre külföldieket is hívtunk, akik alkalmanként két hetes workshopokat is tartottak. Kezdettől fogva adtunk produkciós támogatást is, volt az alapítványnak egy egyre növekvő fénytechnikai parkja, lehetett lámpákat is bérelni, de olyan is előfordult, hogy egy hétre felépítettünk egy stúdiót, ahol produkciós próbát tudott igényelni, aki bemutató előtt állt. Így a művészeknek bemutató előtt nem fél napja volt a színházban, hogy félamatőr módon összedobják a világítást, hanem ki tudták kísérletezni, hogy minél minőségibb és profibb legyen a látvány, amivel színpadra állnak. Az Inspiráció koreográfiai pályázat volt még nagyon fontos, amely a fiatal alkotóknak adott bemutatkozási lehetőséget.^[1] A MU Színházban és a Szkénében szerveztük ezeket az esteket, egy estén több alkotót bemutatva. 10-15 perces darabbal vagy akár egy még ki nem dolgozott ötlettel is lehetett jelentkezni. Az előadásokhoz promóciós hátteret is nyújtottunk, meghirdettük az előadást, kibéreltük a színházat technikusokkal együtt, így inspirációként szolgált azok számára, akik gondolkodtak abban, hogy létrehozzanak egy kortárs táncdarabot, de még nem voltak meg a lehetőségeik, vagy bátortalanok voltak. Amire nagyon szívesen emlékszem vissza, hogy a mai aktív és sikeres kortárs táncosok között nagyon sokan itt indultak, például Hód Adrienn, Ladjánszki Márta, Nagy Zoltán, Szabó Réka, de bemutatkozott Pataki András és Román Sándor is. Az Inspirációt évről évre megrendeztük. Később az alapítvány programjaiba bekapcsolódtak más intézmények is, a Pro Helvetia svájci kulturális alapítvány szintén 3 éves együttműködés keretében támogatott minket. Nekik köszönhetően jött létre a Közeledések program, amelyre multidiszciplináris művekkel pályázhattak az alkotók, tánc és más művészeti ágak összefonódásából született tervekkel. A British Council volt a harmadik, akik hasonlóan 3 éves támogatás nyújtottak, szintén az alapítvány első éveiben. A közösségfejlesztő program az Angliában már évek óta működő tapasztalatokra épült. Egyrészt itthoni táncosok, tánctanárok utaztak tanulmányútra Angliába, másrészt ők hívtak ide koreográfusokat, tanárokat. Ebben a programban már menedzsereknek is nyújtottunk képzéseket, hiszen fontosnak tartottuk, hogy ők is minél hatékonyabban tudják segíteni a táncosok munkáját. Tapasztalt marketing szakemberek adtak tippeket, tanácsokat a független társulatok számára is hasznosítható formában. Fontos terület volt még a koprodukciós lehetőségeké is, több olyan előadás született, amelyeknek létrehozására már elismert nemzetközi koreográfusokat hívtunk meg, például Rui Hortát a Goethe Intézet támogatásával, Tere O’Connort az amerikai Dance Theater Workshop és Danspace Project támogatásával, akik két hónap alatt hoztak létre, és mutattak be produkciót kiválasztott táncosokkal.

T. G.: Ami nekünk mindig is nagyon nagy segítség volt, azok a külföldi támogatások, mert sokkal nagyobb szabadságot adnak. Az, hogy az ember tudja, a külföldi partnerekre számíthat, könnyebbé teszi a tervezést. Amikor megnyerünk egy 5 éves európai uniós pályázatot, akkor az nagy munka, de egy teljesen más perspektíva. Igaz, mindig „drukkolni” kell, hogy megkapjuk-e a Nemzeti Kulturális Alaptól a hozzátartozó önrészt, mert máshonnan nem nagyon lehet előteremteni. Egyszer fordult elő, hogy nem kaptuk meg, és az nagyon csúnyán vissza is vetett minket. Amikor azt tudjuk mondani egy program- vagy egy programegyüttes kapcsán, hogy jó, akkor van egy évre 6 millió forintom a 300 ezer helyett, akkor az óriási különbség.

Butoh-kurzus Kea Tonettivel. Fotó: Hevár Zsófia

– Milyen főbb állomásai, mérföldkövei voltak az alapítvány működésének?

Sz. A.: Az első 6 év, amit ott töltöttem, folyamatos építkezés volt. A működés, akár a szolgáltatások tekintetében, akár a programok sokféleségét nézve egyre fejlődött. Szerintem nagy lépés volt, amikor 1998-ban az alapítvány beköltözött a Trafóba. Kezdetben egy ideig otthon dolgoztam, ott volt a számítógép meg a fénymásoló, utána a MU Színházban béreltünk egy irodát közösen a Kortárs Táncszínházi Egyesülettel, aztán jött a Trafó. Öten voltunk a szervező stábban, a táncstúdió menedzselése tartozott a Műhely Alapítványhoz, emellett a táncórák, a próbák és a különböző hazai programok, például az Inspiráció előadások vagy a koprodukciós produkciók koordinálása. A Trafóba való költözéssel javultak a körülmények, az Inspirációt is sokkal profibb feltételek között tudtunk megvalósítani. A táncórák egy jól felszerelt stúdióban zajlottak, és demonstrációkat is tudtunk ott tartani. A Trafó profi sajtótevékenységének köszönhetően az alapítvány munkája is nagyobb nyilvánosságot kapott. A táncóráknak szerveztem egy demonstrációt is év végén, ahol az összes táncóra bemutatkozhatott a 200-300 fős közönség előtt. A programok generálták azt, hogy egyre több emberhez jutott el az alapítvány híre. A Közeledések programmal pedig egyre több képzőművész, zenész, filmes kezdett el kapcsolódni a táncos projektekhez és az alkotókhoz. Amikor 2000-ben elmentem az alapítványtól, addigra fogalmazódott meg, hogy az alapítvány elérkezett egy újabb fordulóponthoz.

T. G.: 5 évvel ezelőtt költöztünk el a Trafóból, akkoriban amúgy is felvetődött, hogy lehet, az alapítványnak el kell mennie onnan, illetve egy kicsit már ki is nőttük az egy stúdiót, és akkor nyitottunk másik hármat a Jurányiban. De igazából nem mentünk el teljesen soha, szerencsére még ma is ott ülünk a stábmeetingen minden kedden. A stúdió beosztásáért szintén mi felelünk, de az biztos, hogy sokkal kisebb a jelenlétünk a Trafóban, mint korábban. Amikor a Jurányiban megnyitottuk a termeket, az iroda még egy évig a Trafóban maradt.

Groma Klára: Flexit. Fotó: Hevér Zsófia

– Mi a fő előnye annak, hogy most a Jurányiban működtök?

T. G.: Az, hogy két helyen vagyunk a városban, és négy teljesen különböző termünk van. Így szinte bármire tudunk teret biztosítani. Van egy nagyon pici, van egy hosszúkás, amit a tanárok a legjobban szeretnek, van egy teljesen profi 10 x 12-es termünk megfelelő padlóval a Trafóban, ami akár színpadi fényekkel is világítható, és van egy óriási nagy a Jurányi tetején, ahol lehet függeszteni, 10 x 20 méteres, ömlik be a fény, és még a Parlamentet is lehet látni.

– Milyen volt akkor a hazai kortárs táncélet, és mennyit változott az elmúlt 25 évben?

Sz. A.: Akkor még sokkal kevésbé volt itthon elterjedve a kortárs tánc, pár helyszínen lehetett csak előadásokat nézni, kevés táncos, kevés produkció, kevés pályázati vagy fellépési lehetőség volt a területen.  Szerintem az első pár év nagyon izgalmas időszak volt, mindenki nagyon reménytelinek érezte a helyzetet a sok induló lehetőségnek köszönhetően. Az Inspiráció pályázat végén kiosztottunk egy díjat, ami vagy egy nagyobb összegű támogatás volt a következő előadás létrehozására, vagy az alkotó kimehetett külföldre ösztöndíjjal. Ezek a kezdeményezések lehetőséget adtak az embereknek, hogy szakmailag továbblépjenek, és egy olyan közegbe kerüljenek, ami tényleg inspiráló volt.

Amennyire most látom a helyzetet, hogy mennyire nehéz független alkotóknak érvényesülni, létezni ebben a szakmában, egy kicsit szomorú, hogy bizonyos szempontból ugyanott tartunk, ahol 25 éve. Közben volt egy felívelő szakasz, amikor egy sokkal támogatóbb közegben tudtak dolgozni a független művészek, most ehhez képest sokkal nehezebb dolguk van megint. Akár megélniük, akár produkciókat létrehozniuk, hivatásos művészhez méltó életmódot folytatniuk.

T. G.: Vannak pozitívumok és negatívumok. Szerencsére úgy alakul a világ, hogy egyre nyitottabbak a táncosok, egyre nagyobbak magukkal szemben is az elvárásaik, például maguktól tanulnak nyelvet. Emlékszem arra, amikor elkezdtem az alapítványnál dolgozni, azon gondolkodtunk, szervezzünk-e angol nyelvtanfolyamot a táncosoknak. Ez már nincs, és egyre inkább beépül mindenkinek a tudatába, hogy ahhoz, hogy egy kortárs művészeti ágnak valóban aktív tagja lehessen mint alkotó, ahhoz muszáj az országhatáron túlra is nézni. Egyszer volt egy konferencia, ahol azt mondtam, hogy szerintem nincs olyan, hogy nemzeti kortárs tánc. Ez mindenképpen globális, és mindenképpen nemzetközi kontextusban kell gondolkodni róla. Van olyan pozitív változás is, hogy beérett sok szervezet munkája, többek között az alapítványé is. Az Aerowaves évente 500-600 pályázó közül húsz olyan előadást választ ki, amelyek megjelenhetnek egy meglehetősen fontos fesztiválon tavasszal, és ez sok embernek az angolszász területen és Európában egy mértékadó lista. És hogy ebben a húszban 8 éve folyamatosan benne vagyunk, van legalább egy magyar előadás, az nagyon fontos. Egy másik példa, beérett, működő kapcsolat az amerikai vonal. Ez köszönhető egyrészt Szabó Gyurinak és a Dance Theatre Workshopnak, hogy ők nagyon koncentráltak erre a területre főleg a kilencvenes évek közepén, és szerveztek különböző programokat, arra is figyelve, hogy egymással találkozzanak a különböző országok művészei, szervezői. Én már úgy vettem át az alapítványt, hogy állandó kapcsolatunk van a Dance Theater Workshoppal, és ismernek minket Amerikában. Ezzel kapcsolatban is úgy érzem, hogy a hosszú távú együttműködések és a cserekapcsolatok – például Philadelphia és Budapest között – visznek előre, ami anélkül persze nem menne, hogy a művészek ne alkotnának olyat, ami minőségi, ami érdekes külföldön.

– Hogyan sikerült az alapítványt a nemzetközi táncéletbe integrálni? Mi volt az első jelentős nemzetközi összefonódás, projekt?

Sz. A.: A külföldi kapcsolataink az elejétől kezdve elég jók voltak. Minden külföldről érkező támogatásnak, együttműködésnek része volt a nemzetköziség. Én is jártam Amerikában, beszéltem az alapítványról, a hazai kortárs tánc életről, előadókról, találkozhattam más szervezőkkel, meg tudtunk nézni több koreográfust. Elég sok olyan nemzetközi találkozó volt, amire meghívtak minket, illetve az Informal European Theatre Meetingnek (IETM) is kezdettől fogva a tagja voltunk, rendszeresen részt vettünk programjaikon, szerveztünk budapesti találkozót. Szabó Gyuri nemzetközi ismertsége, kapcsolatai is sokat segítettek az Alapítvány és tevékenysége megismertetésében, illetve a nemzetközi partnerek felkutatásában, bevonásában.  Az első nagy nemzetközi rendezvény 1998-ban a közép- és kelet-európai táncosoknak megszervezett showcase volt, hasonló a mai dunaParthoz. A környező országokból idehívtunk néhány társulatot, érkeztek színházigazgatók, menedzserek Angliából, Amerikából, akik többek között az East of Eden New York-i fesztiválhoz válogattak fellépőket. Szerintem ez a felkérés jól mutatta, hogy az alapítványt nemzetközileg is komoly partnernek tekintették.

Talló Gergely és Szabó Adrienn. Fotó: Gordon Eszter

– Hogyan látjátok, mik a hazai táncélet erősségei és mik a gyengeségei?

Sz. A.: Most már nem vagyok annyira benne, de mikor évekig Angliában a Dance UK-nál dolgoztam mint programmenedzser, nekem nagyon szembetűnő különbség volt, hogy nem volt ekkora szétválás a különböző táncművészeti irányzatok között. A kortárs tánc, a balett, a néptánc itthon teljesen külön utakat jár, ott pedig a Dance UK például az összes táncterületet összefogta, az afrikai tánctól a West End musicaljein keresztül a balettig és a kortárs táncig, és így egészen magas szintű lobbitevékenységet ki tudtak fejteni, hogy akár kormányszinten is megjelentek bizonyos programok. Kár, hogy itthon van egyfajta széthúzás, és úgy tűnik, még mindig létezik a hivatásos-független, kőszínházi-alternatív megkülönböztetés. A másik, amit tapasztaltam, hogy ott sokkal jobban megköszönték egymásnak az emberek a befektetett energiát, jobban elismerték az emberek egymás munkáját. Itthon pedig inkább a kritika jelenik meg, kevésbé az, hogy értékeljük egymás erőfeszítéseit. Pedig ez szerintem mindenkinek jól esne, sok erőt tudna adni.

T. G.: Már említettem, hogy van egy új és jó irány, hogy nyitnak az emberek, de ez tényleg egy generációs kérdés is. Még mindig elképesztően zárt ez a közeg. Olyan jó lenne, ha a magyar táncélet, és most nem is csak a kortárs, független alkotókra gondolok, sokkal nyitottabb lenne. Sokkal jobban oda kéne figyelni arra, hogy mi történik körülöttünk. Csak hát ez sok utazással jár, ahol felmérhetjük, láthatjuk, hogy miben vannak hiányosságaink, miben lehetne fejlődni. És lehet, hogy ezt nehéz meglépni, vagy „minek, ha ez így is jó”. Ami szerintem most nagyon működik, hogy az új generáció tud frissebb lenni. Sokszor operálnak humorral, és talán egy kicsit bátrabbak is, mint az elődeik. Úgy tudnak viccelni akár magukkal, a testükkel, akár a választott témával, hogy az azért látszik, hogy ez szakmájuk. Munkáik mélyek és gyakran sikerül egy olyan minőséget létrehozni, aminek része az őszinteség is. Valószínűleg az is számít, hogy utaznak, látnak, és ez nyilván hatással van rájuk, és a munkájukban is megjelenik. Bekerülnek egy körforgásba, egy vérkeringésbe, amiben ők már teljes jogú tagok.

– Ma hogyan definiálnátok az alapítványt?

T. G.: Amikor röviden kell jellemezni, hogy mit csinálunk, akkor én még mindig azt mondom, hogy bejöhet hozzánk egy művész, nem is feltétlenül kell táncművésznek vagy koreográfusnak lennie, bekopog az ajtón, és azt mondja, nézd, ez az ötletem, tudtok segíteni? És akkor leülünk, és megpróbálunk kitalálni valamit. Mégis azt próbálom képviselni lassan 18 éve, hogy ne egy-egy produkcióban gondolkodjunk. Sokkal inkább valamiféle partnerségben, együttműködésben, egymásra figyelésben, és mindezt hosszú távon. Azt próbáljuk figyelni, hogy egy-egy művész hol tart a karrierjében, hol vannak azok a pontok, ahol más szervezet nem tud segíteni, de mi talán igen. Mint Műhely Alapítvány nem szeretnék azzal foglalkozni, hogy tánciskolát vigyek, hiszen vannak erre szervezetek, és sokkal jobban tudják csinálni. Az a kérdés, hogy aki onnan kikerül, vele mi lesz. Mert utána, ha már bizonyított, akkor ott van a Trafó vagy a MU Színház, ami beválogatja a programjába. De a kettő között mi van? Ilyenkor tud belépni egy olyan szervezet, mint a Műhely Alapítvány. Sem az iskolának, sem a befogadó helynek nem feladata, hogy az elkészült produkciókat eljuttassa külföldre. Ha általánosságban veszem, akkor azt nézzük, arra próbálunk reagálni, hogy hol van probléma, hiányosság. Gyorsabban reagálni, mint az NKA, gyorsabban reagálni, mint egy iskola. Nagyon széles spektrumon dolgozunk, eleinte talán inkább a képzés volt a fókuszban, és hogy megpróbáljunk külföldi hatásokat Magyarországra hozni. Vagy külföldi tanárral, vagy a magyarokat eljuttatni külföldre, hogy tanuljanak, lássanak, nézzenek, ahogy Adrienn mondta. Szerencsére most több ilyen lehetőség van, és könnyebben is utaznak a művészek. Jelenleg azt tartom fontosnak, hogy minél kiszámíthatóbb, biztonságosabb, nyugodtabb alkotói körülményeket próbáljunk biztosítani. Erre nagyon jó lenne, ha a bérleti díjunk kifizetése kapcsán szervezett táncórák helyett mondjuk azt tudnánk mondani, hogy itt egy 200 négyzetméteres tér a Jurányi tetején, és egy hétre költözzetek be, és próbáljátok ki, amit a színpadra terveztek. Szerintem erre most nagyobb szükség lenne, de nem tudjuk az órák nélkül kifizetni a bérleti díjat, nincs annyi támogatás. Talán ez lehet egy következő lépés.

Sándor Tímea: Modern jazz

– Jellemzően ti kerestek meg művészeket, vagy ők keresnek meg benneteket?

Sz. A.: Az elején voltak, akiket megkerestünk, hogy nincs-e kedvük az Inspirációra koreográfiát készíteni, de aztán egyre terjedt a hírünk, és a kortárs tánc területén már mindenki tudott arról, hogy vannak támogatások, vannak táncórák, van próbaterem, illetve vannak az alkotókat segítő programok, amiket az alapítvány szervez. De volt olyan is, hogy más területről érkeztek érdeklődők, például pantomimes, néptáncos, vidéki amatőr művész keresett meg minket, és éltek egyik vagy másik támogatási lehetőséggel.

T. G.: Amikor elkezdtem az alapítványnál dolgozni, már volt egy olyan előtörténete, hogy nyugodtan mertem azt írni egy pályázatban, hogy közvetve vagy közvetlenül minden kortárs vagy független táncos, koreográfus kapcsolatba került már az alapítvánnyal, részesült valamilyen támogatásban. Most már ez egy kicsit szétszórtabb, több szervezet is van, nem merném ugyanezt kijelenteni. De az biztos, hogy van egy olyan híre az alapítványnak, hogy ha valaki komolyabban akar valamit, akkor el tud jutni hozzánk. Elég sok pályázati felhívásunk van, amiknek elterjed a híre. Most is hamarosan kiírunk egy pályázatot arra, hogy el lehet menni két hétre New Yorkba tanárként, és együtt lehet dolgozni másik három amerikaival, akik majd Budapestre is eljönnek. Vagy kint van a nemzetközi koprodukciós pályázatunk az EU-s projekten belül, tehát ezek mennek, és mindig hoznak új arcokat.

Sz. A.: Nagyon jó, hogy ma már van Facebook, e-mail, interneten és mindenkit könnyen el lehet érni. Azért 25 éve egyik sem volt, szórólapokon, plakátokon keresztül hirdettük a tevékenységünket. Ma pedig, ha az emberek beírják a keresőbe, hogy kortárs tánc, az alapítványt előbb-utóbb nem tudják megkerülni.

– A hazai alkotók mennyire részei a nemzetközi körforgásnak, mennyire vannak szinkronban az aktuális trendekkel?

T. G.: Van egy elismertsége külföldön a magyar munkáknak, ami szerintem hosszú ideig nem nagyon volt jellemző. 1989 után volt egy intenzívebb érdeklődés, sokan keresték külföldről a kortárs táncban a „magyar”, a néptánc elemeket, az addig elzárt, ismeretlen művészeket. De azt gondolom, most a művek abszolút a saját jogukon kerülnek be bizonyos válogatásokba, kapcsolatokba és rendszerekbe. De ehhez az is kellett, hogy a művészek másképp gondolkodjanak.

– A mai fiatal művészeket felkészítik itthon az önállóságra, saját projektek létrehozására, pályázatok felkutatására, írására? Ezzel kapcsolatban az alapítvány miben tud segíteni?

T. G.: Az, hogy az Angelus Iván-féle Budapest Kortárstánc Főiskola átalakul abba az irányba, hogy nemzetközi diákokat is fogad, nyilván azt is hozza magával, hogy a magyar diákok nyitottabbak lesznek. A másik, hogy Iván is nyitott abban, hogy meghívjon külföldi tanárokat. A Magyar Táncművészeti Egyetemmel kapcsolatban olyan nagyon sok tapasztalatom nincs, azt tudom, hogy vannak emberek, akik önmaguktól megtalálnak minket. Volt olyan, hogy Fekete Hedvig elhívott a végzős osztályához, hogy meséljek nekik, mert el vannak keseredve, hogy mi lesz velük. Szerintem van ott is egy nyitás. A művészek pedig meg-megtalálnak minket, ebben előrébb is jutottunk. Most a SÍN és Rácz Anikó, aki aktívabb. Mi régebben szerveztünk egy Kiút programot, havonta egyszer összehívtuk az embereket, és elmondtuk, hogy milyen lehetőségek vannak most éppen aktuálisan külföldön. A SÍN-nek van a KRAFT programja, ahol olyan praktikus tudást próbálnak adni a táncművészeknek, amivel elindulhatnak, vagy továbbléphetnek. Most indul az Imre Zoltán Program, oda ebben a témában adtunk be egy közös pályázatot a Katlan Egyesülettel, a MU Színházzal, a SÍN-nel és az L1-gyel.

Táncmaraton

– Vannak-e megfelelő menedzserek, producerek, akik szakértői ennek a területnek?

Sz. A.: Valahogy úgy tűnik, hogy mindig kevés az ilyen ember, aki társulatokat profin tudna menedzselni, akár szolgáltató szervezeteket jól tudna működtetni. Közben meg azt is hallom, hogy nagyon sokan szeretnének ezen a területen dolgozni. Kifelé ez mindig egy izgalmasnak tűnő szakma, az is, de azt, hogy ebben mennyi munka van, nem mindenki látja. A gyakornokok is egy ideig lelkesek, aztán a többség valahogy mindig eltűnik.

T. G.: Ha azt nézem, hogy társulatmenedzser van-e elég, szerintem nincs. Azt gondolom, hogy vannak jó szakemberek, de inkább az a kérdés, hogy ki lesz a következő generáció, ki tudja őket megfizetni, és mi is lesz pontosan a feladatuk. Olyan érzésem van, hogy kezd eltűnni az emberek fejéből, hogy társulatban gondolkodjanak, inkább közösségek vannak, ahol nem csak koreográfusok és nem csak táncosok, hanem mindenféle művész mint egy amőba létezik. Egyszer többen vannak, egyszer kevesebben, és ha valakinek van egy ötlete, akkor húzza magával a többit, akik ahhoz tudnak kapcsolódni. De a következő projekt esetleg már más embertől jön, vagy ugyanannak az embernek a következő projektje már más embereket kíván. Már egyre kevesebben mondják, hogy „megpróbálok létrehozni egy társulatot, fizetni állandóra hat-nyolc táncost”. Ez kiveszőben van, és ha eltűnik, az a kérdés, legyen-e kortárs táncmenedzser, vagy annak mi is lesz a feladata. Egyre inkább úgy érzem, hogy kvázi ügynökségként működő emberekre lesz szükség, akik azt mondják, dolgozom ezzel is, dolgozom azzal is, akár csak egy-egy projektet képviselve.

– Az alkotókat és a közönséget tekintve milyen, prosperáló vagy hanyatló helyzetben van a kortárs tánc?

T. G.: Lehet arról beszélni, hogy van egy új generáció, akik másképp gondolkodnak az alkotásról, az együtt alkotásról és együttműködésről, arról, hogy most akkor én Magyarországon hogy akarok, tudok megélni ebből. Amint kiszakadnak az alkotók abból, hogy az NKA éves pályázati pénzére és a működési támogatásra koncentráljanak, felszabadulnak. Jó példa Fülöp László, aki elment a dán Granhoj Dans-hez táncolni, nem kell neki egész évben ott lennie, de keres annyi pénzt, hogy itthon tudja csinálni a saját munkáját. Vagy Hód Adrienn, aki azt mondja, jó, akkor megteszem, hogy egy adott évben nem pályázom működési támogatásra, mert ez káoszos, terhelt, nem illik bele abba az állapotba, amiben éppen vagyok. De meg tudja teremteni reklámfilm-koreografálással a betevőjét. Amikor le tudunk szakadni arról a frusztrációról, hogy most van pályázat, most kell beadnom, 3-500 ezerből hogy oldom meg az ötletem, akkor van mindig egy minőségi váltás. Ami a közönséget illeti, szerintem egyre kevesebb, és egyre távolabb kerülnek az alkotók is, meg a szervezők is a közönségtől, meg ők is tőlük. Nem tudom, mennyire vigasztal vagy nem vigasztal minket, de ez külföldön is tendencia. Kicsit ebben látom a magyarázatát annak, hogy visszanyúlunk nagyobb nevekhez, bevált előadásokhoz. Talán ezért is gondolnak újra alkotók régebbi darabokat, akár Wim Vandekeybus, akár a Rosas vagy Stephen Petronio. Egy kicsit keresik újra a helyüket és a kapcsolatukat a közönséggel. Szerintem nagyon nagy baj van ezen a területen.

– Ennek mi az oka? Ez egy globális, az élet minden területére kiterjedő tendencia, vagy csak a művészetre vonatkozik?

T. G.: Rengeteg oka van. Például az egyik az az, hogy elment Magyarországról több százezer ember, az a mondjuk középkorú, 25-40 éves réteg, akik kreatívan gondolkodnak, nyitottak, és még pénzt is tudnak arra fordítani, hogy a kultúrafogyasztási szokásaikat kielégítsék. A Trafó 1998-ban indult, előtte volt a Petőfi Csarnok, a MU Színház és a Szkéné, de kifejezetten táncra csak a Petőfi Csarnok – azóta viszont nagyon kinyílt a kínálat. Az a kínálat meg végképp, hogy hány kulturális programot tudok elérni, és ezek közül hány ingyeneset. És amikor az emberek májusban azon gondolkodnak, hogy beüljenek-e egy black box színházba és nézzenek kortárs táncot, vagy megigyanak egy sört az Akváriumnál, ahol akár még egy előadást megnézhetnek, akkor valószínűleg az utóbbit fogják választani. Természetesen a társadalom maga is felelős ebben. Sokkal nagyobb problémák vannak. És nem sikerült még azt megmutatnunk, bár a közösségi színház ebbe az irányba mutat, hogy sokkal közvetlenebbül tudunk a művészettel, művészként reflektálni az emberek gondjaira. Megmutatni, hogy az az eszközkészlet, amivel mi rendelkezünk, az hogyan tud segíteni akár hétköznapi kérdésekben is. Amikor mindenféle bajod van, legszívesebben hazamennél, magadra csuknád az ajtót, és még akkor is azt látod, hogy Soros-migránsokkal riogatnak, akkor mennyi kedved van kortárs táncot nézni?

– Előfordult olyan, hogy kritikus helyzetbe vagy a megszűnés szélére kerültetek?

T. G.: Én 2000 májusában egy nagyon jó állapotban lévő alapítványt vettem át Adrienntől, éppen akkor volt lecsengőben, hogy a külföldi intézetek és támogatók szervezeteket ne csak programokat támogassanak. Volt egy kis vagyona az alapítványnak, de, hogy egy picit tudjunk fejlődni, vagy azt a fejlődési ívet, ami volt, tartani tudjuk, apránként elkezdtük felélni ezt a vagyont. Nem kaptunk annyi működési támogatást, hogy például a külföldi kapcsolatainkat életben tartsuk. Sajnos ezt a tartalékot a mai napig nem tudtuk visszahozni, részben a Jurányiba való költözés miatt sem, ami egy jókora beruházás volt. Volt egy nagyon nagy krízis 2014-ben, amikor az NKA-ban egyszer csak úgy döntöttek, hogy mégsem ítélik meg az önrész támogatást az uniós projektekhez. Tizennégy szervezet pályázott, és ebből négy kapott, ilyen korábban soha nem fordult elő, rajtunk kívül nyolc-kilenc szervezet szinte a csőd szélére került. Volt egy nap, emlékszem, 2014. december 17-e, hogy kimondtuk, bezárjuk a Jurányiban a termeket, nem bírjuk tovább vinni, mert nincs pénz. Akkor nekem bő egy évem azzal telt, hogy lobbi, lobbi, lobbi, mindenkit megkerestem, és győzködtem arról, hogy higgye el, az alapítvány nem egy a saját kedvünkért létrehozott kezdeményezés, hanem egy egész területet érint, ha velünk baj lesz. Konkrét számokkal mutattuk meg, hogy hány színházat, fesztivált érint, ha nem tudnak nálunk elkészülni a produkciók, hány alkotót, hány nézőt érint a háttérmunkánk. Ennek köszönhetően elindult egy kommunikáció a területen, elkezdtünk máshogy gondolkodni arról, hogy mi az a produkciós ház, mi az, hogy valaki próbatermet, infrastruktúrát tart fent, és nem kell ezt külön, alkotónként biztosítani.

Talló Gergely. Fotó: Gordon Eszter

– Profiknak és amatőröknek is szerveztek tréningeket, workshopokat. Miért tartottátok fontosnak, hogy az amatőrök felé is nyissatok? Ez a közönségépítés része.

T. G.: Több oka van. Amikor a Trafóban 1998-ban elkezdődtek az órák, annak két fő indítéka volt. Az egyik, hogy rásegítsen egy kicsit a közönségre, de ez ábrándnak bizonyult, mert ilyen direkt átjárás a kettő között sajnos a mai napig nincs. Volt tehát egy közösség- és közönségépítő szerepe, másrészt azt is fontosnak tartottuk volt, hogy első körben olyan tanárokat hívjunk, akik egyben alkotók is, akiknek ez a heti egy-két alkalom, amikor órát tartanak, jól jöhet mint bevétel, és több energiájuk marad arra, hogy alkotóként működjenek. Most ott tartunk, hogy van heti 60 óránk négy teremben. Az egyik fő cél sajnos, hogy ki tudjuk fizetni az üzemeltetési hozzájárulást a FÜGÉ-nek. De ha kapnánk annyi működési támogatást, akkor is szerveznénk órákat, biztos, hogy nem ennyit, és biztos, hogy felszabadítanánk úgy stúdiót, hogy 24 órában lehessen benne próbálni, ez nagyon hiányzik a területnek.

– Mi történik most a Műhely Alapítvány életében?

T. G.: A területnek most egy kicsit jó, mert választások lesznek, viszonylag nyugalom van. Meglátjuk, hogy mi lesz a választások után, én pesszimista vagyok, hogy a kortárs, független kultúra mennyire lesz fontos az új kormánynak. Ami az alapítványt illeti, az ominózus 2014-es év után az NKA-ban belátták, hogy tényleg nem baj, ha valaki hoz egy forintot az Unióból, és ha még egyet hozzáteszünk, akkor az milyen jó, hiszen így megduplázzuk a saját forrásainkat. Lehet pályázni újra önrészekre, mi is nyertünk, 2018. június 30-ig van egy futó 5 éves programunk. Hogy utána mi lesz? Nem nagyon tudom. Megint beadunk egy 4 éves EU-s pályázatot, az kiderül április vagy május környékén, hátha tudjuk folytatni. De szerintem nagyobb gond van a terület, mint az alapítvány jövőjével. Nekem mindig volt vízióm, hogy üljünk le páran szakemberek, művészek, beszélgessünk, és 3-5 évre ki tudunk találni olyan dolgokat, hogy hol tud az alapítvány fejleszteni, támogatni, hol kéne segítség, annak milyen eredménye lesz. Én ezt most egy jó ideje nem látom. Csak ötletek vannak, biztos irány még nincs. Kevesebb közönség, állandó bizonytalanság, újra és újra átpolitizált támogatási rendszer. Hogy ma egy táncos mit tud karrierként látni maga előtt, az nagyon nehéz kérdés.

^[1] Lásd Halász Tamás: Elágazások: Az inspiráció kora – a hazai kortárs táncról, Színház, 2007 augusztus, 28-43. o.