Kontextuson kívül: bizonyos értelemben lehetetlennek érzem a helyzetet, hogy cikket írok Tarján Tamás halála alkalmából. Órára nem jártam hozzá, életművének terjedelmét tekintve akkor vagyok pontos, ha azt mondom, egyikét-másikát olvastam írásainak. Nem tartom a szó megszokott értelmében mesteremnek. De épp ez a periférikus rátekintés gondoltatott velem végig néhány összefüggést, amely a közvetlen érintettek számára másképp merül fel, esetleg mégis segíthet az emlékezésben.

Gondolataimat csak azért teszem közzé, mert első változatban a Facebook-falamon számomra is váratlanul nagy elismerést váltottak ki. Igyekszem megőrizni ottani soraim esetlegességét, hátha megértőbb lesz, aki elkerülhetetlen tévedéseimet leleplezi.

Az utóbbi időben irodalmi és irodalomtudományi területen sok olyan személyiség hunyt el, akinek a halála nem megrendülést, sokkal inkább a számvetés késztetését hívta elő belőlem. Így voltam Ecóval, Esterházyval, Kertésszel, Szegedy-Maszák Mihállyal. Nem álltam személyükhöz közel, nem kötődtem hozzájuk érzelmileg, mégis jól körülhatárolható veszteségérzetem támadt. Egy pozíciót éreztem betöltetlennek az említettek helyén, intellektuális értelemben, mégis konkrétan. Most is ezt élem meg. Tarján Tamás egész egyszerűen feladatot rótt rám azzal, hogy meghalt.

Az elsődleges reakciókban mindenki vagy a tanárt, vagy a kritikust emlegette és emlegeti, míg a hivatalos regiszterben titulusként mindenhol irodalomtudós vagy -történész áll. Ez szerintem nem intézményi, külsődleges ellentmondás. Ez az a tudományszociológiai, történeti rés, amely egyfolytában foglalkoztat a halálhír óta.

Adott egy magyar szakos pályakezdő, aki a diplomája átvételének a pillanatában tanítani kezd az ELTE-n. Élete végéig, évtizedekig oktat és publikál, szakmai berkekben mindenki ismeri a nevét. Alig van olyan fórum, ahol ne jelent volna meg. Ez idáig sikertörténet. Amikor azonban erre a teljesítményre már emlékezni kell, furcsa zavar támad. Mi az, amit specifikusan Tarján Tamás nevéhez kötünk? Lehet mindenféle szép általánosságot mondani erre, de én úgy értem a kérdést, ahogy erre Szegedy-Maszáknál a modern magyar próza és a komparatisztika alapproblémáinak felvázolásával válaszolnánk, vagy MGP esetében a magyar színházi élet átvilágításával. Gondolkodás nélkül. Nem tudom, érthető-e, mire gondolok. Egy címkére, amely jól-rosszul, de körülbelül jelzi az identitást.

S akkor adódik a kérdés, miért alakult ez így, miért ilyen nehéz erre a kérdésre válaszolni. S ebben támadt számomra valódi felismerése ennek a veszteségnek.

Arra jöttem rá, hogy van a magyar irodalomértőknek egy csoportja, amelynek már csak néhány tagja él. Tarján Tamás közülük való volt.

Az a gyanúm, hogy a diktatúra ideológiai szigorának puhulása és a vasfüggöny léte együttesen az egyéni kísérletezések korát hozta el a hivatásos magyar irodalomértelmezésben. (A rövid hazai strukturalista fellángolás messzire vezető mellékhatásait most megkerülöm.) Az a csoport, amely sejtésem szerint körülbelül Barta Jánossal kezdődött, s ahova Tarjánt sorolom, ezt tette: a strukturalista és egyéb teóriákhoz alig fért hozzá, az impresszionizmust kevesellte, a marxizmust nem állhatta. Főzött tehát saját anyagból.

Jellemzőnek tartom, hogy egy irodalomtörténeti tanszéknek arculatadó figurája tudott lenni egy olyan szakember, aki szívesebben adott elő, mint publikált, s ha írt, ritkán nagy ívű okfejtésekben tette. Monográfiája, ha nem csalódom, egy jelent meg, pályája nyitányán, Nagy Lajosról. Történeti összefoglaló munkákban tudtommal nem vett részt. Szorosabban elméleti munkájáról nincs tudomásom. Kötetei esettanulmányokból, esszékből, napi kritikákból állnak össze. Ennek a hatása is kettős: egyrészt ez biztosította számára a folyamatos jelenlétet a kulturális nyilvánosságban, másrészt olyan munkásságot termelt ki, amely szinte minden oldalról ellenáll az összegző áttekintésnek, és így az emlékezésnek is. Témái partikularizálódnak, iskolához, műfajhoz nem köthető, a korpusz hagyományozódása első ránézésre könnyebbnek tűnik számomra szóban, mint írásban. S ha ehhez hozzávesszük, hogy mindez szinte kizárólag magyar kontextushoz kötődik – a témák, a szemléleti keretek és az írások nyelve felől is –, akkor lassan kirajzolódik, miért féltem a kulturális zárvány sorsától ezt az életművet.

Ha valamiben, talán kritikai magatartásban tudott sajátszerűen maradandót létrehozni. Érdemes és fontos lenne írásait retorikailag elemezni. Amennyire látom, fogalmazása mindig egyensúlykeresés volt a különböző szemléleti formák között. Valószínűleg ezért volt remek tanár. Én, aki már bejáratott teorémákon iskolázódtam, egészében szinte soha nem értettem vele egyet. Egyes részletekben viszont mindig tudott revelációt okozni. Példaadó számomra az a türelem, szívósság, részletek iránti szüntelen figyelem, ahogy dolgozott. Írásai olvastán nekem az a váltás tűnik fel visszatérően, amikor az általános szemléltető mondatok egymásutánjából egyszerre kiugrik egy-egy szövegrész vagy színházi jelenet leltárszerűen pontos jellemzése.

A részletek összerendezése, most már nélküle, nem lesz könnyebb feladat. De csak pontos olvasástól remélhető a siker, olyantól, amilyenre ő törekedett, fáradhatatlanul.