A Budapest Kortárstánc Főiskola ismét egész estés műsorral készült karácsony előtt pár nappal, ahol a kisebb produkciókat – az ismertető még kicsit félve, de a diákok igenis bátran – úgy nyújtották át a közönségnek, mint ajándékokat. Idén, vagyis „már” tavaly, nagyon jó gyerekek lehettünk.

Míg az est beharangozója a „nagyérdeműt” előzékenyen arra kérte, hogy a látottakban a szerethetőt fedezze fel – ezzel a gesztussal pedig egyfajta útmutatót adott a nézőnek –, addig a leírásban úgy fogalmazott, hogy nem létezik lépésről-lépésre összeszerelési útmutató műalkotások készítéséhez – ahogy nézéséhez sem. De amiről megfeledkezett, vagy épp összekacsintva nem árult el, az az, hogy habár útmutató nincs egyikhez sem, az utak megmutatásához nem is feltétlen szükséges.

Fotó: Budapest Kortárstánc Főiskola

Az este során a Trafó mindhárom tánctermét bejárhattuk, „pincétől a padlásig” alapon a klubtól a nagytermen át a stúdióig, vagy éppen fordított sorrendben. Az érdeklődés ugyanis akkora volt, hogy a kisebb helyszíneken végül dupláztak az előadók, így a közönség senkiről és semmiről nem maradt le, ahogy Angelus Iván bravúros improvizatív konferanszié fellépéséről sem. A műsor során tizenhárom táncetűdöt vagy „lépést” láthattunk, és bizton állíthatjuk, hogy mindegyiket előre tették meg a diákok.

Az iskolában, mint kiderült, tizenöt nemzet nyelvét beszélik. És bár a társalgás, a produkciók nyelve az angol, fordítás nélkül is tökéletesen érthető volt a tánc nyelve – legfeljebb akcentusban tértek el egymástól, de ezzel is csak színesítették a színpad és nézőtér között zajló „beszélgetést”. Ez a kortárstánc-generáció ugyanis valódi párbeszédet folytatott a közönséggel, ami a megismerkedéstől a megbarátkozás felé tartott. Ahol mi, nézők is pontosan lépésről-lépésre, a táncosokkal együtt, általuk vezetve jutottunk el oda, hogy ha nem is beszéljük ugyanazt a nyelvet, de megért(het)jük egymást.

Kifejezetten élvezetes volt megtapasztalni, hogy a szervezők érezhetően és tudatosan mindegyik műsorszámnak a legmegfelelőbb teret próbálták kiválasztani, és ezzel más-más hatást értek el anélkül, hogy az egyes produkciók kategorizálódtak vagy műhelybemutató-jelleget kaptak volna a nagyszínpadi fellépőkhöz képest.

Az emeleti stúdióban természetesen jobban dominált az intimitás, amit a szigorúan vett technika hiánya is erősített. Szász Zsófi zene nélküli Zenebonája három percével, pont mint egy lemezindító szám hangzott el elsőként, csendben, örömtánca és sugárzó mosolya idilli harmóniát idézett, amit legfeljebb ugrásai, csapásai törtek meg. A Piramisjáték, ami jog szerint bűncselekmény, Dániel Attila esetében egy olyan koreográfiát szervező, majd lebontó, ismétlő(dő) elem volt, amivel megkérdőjelezte az egységesség és (újra)olvashatóság fogalmát, ugyanakkor a próba és tanulás folyamatába is beavatott minket. Alejandra Rosas Facetas című munkája egy közel azonos mozgássort oltott különböző technikákba – pl. Limónba vagy a klasszikus balett tökéletes és görcsös végpontjába –, mellyel egyszerre mutatott rá, mennyire is válik olvashatóvá egy test a különböző metodikák során, illetve azok mennyire „illenek” az egyes táncos karakterekhez.

Alja Branc: Manufakture of immoral people. Fotó: Cseszlai Hanna

Az Alja Branc koreografálta Manufacture of Immoral People a leghosszabb, és egyben az egyetlen többszereplős darab volt a stúdióban. A Jacsó Annával és Gaja Carusóval alkotott trió három szólóként is felfogható, ugyanis szó szerint beszédes előadásukban az egymás iránti moralitást rendre felülírták az egyéni sérülések közbevetett monotonizálásával. Így váltak sebbé a többiek és saját miniközösségük testén, amikor pedig már a pofont is maguknak adták, az nekünk, nézőknek fájt jobban.

Branc munkája erős csattanó volt a nagyszínpadi blokk előtt, ahol már az első darabnál érzékelni lehetett, miért pont ezek kerültek ide: zene, illetve hangtechnika, fénytervezés és főleg a térrel való játék, mely a koreográfia egyik sarkalatos – és sokszor elfeledett – pontja. Ez a sorozat a már látott, Jacsó Anna által színpadra vitt Shy-jal vette kezdetét. A lila ruhakollekcióban fellépő lánybanda különböző mikroszituációkon keresztül mutatta be a félénkség igenis építő jellegét kiváló helyzet- és jellemkomikummal – sőt komikákkal. E regiszter megjelenése olyan üdítően hatott, hogy azonnal Donald Huterának, a The Times tánckritikusának kifakadását juttatta eszembe, aki nem is olyan rég azért könyörgött, hogy jelenjen már meg végre a humor a táncszínpadon, az se baj, ha nem tökéletes. A Shy-hoz képest Virva Torkko duója Justine Copette-tel egy pillanatra mintha a grey boxra jellemző konceptuálisabb világot idézte volna meg szürke ruháival, éles fényeivel és nagy árnyékaival, de a lírai megszólalás és személyesség ezt azonnal felülírta. Az etűd címe, Issue sokféleképp fordítható, kezdve a kérdéstől a témán át a vitapontig, és ezeket a jelentéseket és jelentésmódosulásokat szépen körbe is járta a két táncos az értelem és érzelem között finoman lavírozva.

Vágner Orsolya az ismét színre lépő Jacsó Annával kiegészülve mutatta be a Szösszeneteket, ami első blikkre talán komolytalankodásnak tűnhetett, de végül ebből a sok kis semmiségből, ezekből a mindennapjainkat végigkísérő és sokszor észre sem vett kedves apróságokból egy költemény jött létre. Mi minden megihletheti az alkotót – csupán megfigyelés kérdése! –, csodálkozhattunk rá, meg hát arra is, a báj ilyen tiszta megjelenése talán még ritkább, mint a fent említett humor. Éles váltást jelentett Franziska Doffin Kockája, az est legcsendesebb produkciója. A beszédes, susogós melegítők erős kontrasztot képeztek a szögletes, minden narratívát vagy jelentésességet nélkülöző mozgásvilággal, mely olyan képzetet keltett, mintha programozott színes halak úszkálnának meghatározott módon egy fura akváriumban.

A szünet után egy személyes „önútmutatót” láthattunk Ivona Medić előadásában, aki Self Manual című táncával kész önmegvalósító showt produkált. Divatos sportöltözékében először szabályosan bemelegített, majd olyan fokozatba kapcsolt, amiről a futók tudnának legjobban beszélni, mikor bizonyos fáradtsági szint és kilométer után végül elérik azt a pontot, amikor beindul a dopamin-termelés és a tényleges hajráérzés. Ez az élmény modern rituáléként került elénk színes fényekkel és sok basszussal, mint mikor a diszkóban azért táncol az ember, hogy teljesen megfeledkezzen magáról. Ezt követően Vágner Orsolya Nancy Sinatra Bang Bang című slágerére kísértetiesen hasonlító Vampire átiratával lépett (újra) elénk, egy háromperces, eredetileg Chanson retikülként debütált szólóval. Az eredetet itt azért firtatom, mert ötletesen szemlélteti a cím és a darab játékosságát, a retikül (ami most is fejre került) és a francia ridicule (nevetségesség) közti áthallást. A rövid etűd popkulturális, film noiros „szösz” lett – a lehető legjobb értelemben.

Szintén visszatérő alkotó volt Gaja Caruso, aki Till Jenewein és Julija Pečnikar társaságában mutatta be Pigeons (Galambok) című játékát. A játék itt szó szerint értendő, ugyanis a három táncos, ahogy a koreográfus is fogalmazott, mint gyerekek merültek el a munkafolyamatban, melyben a groteszk humor lett a fő szervező elem – nem biztos, hogy minden poént értünk pontosan, de mindenképp mosolygunk az abszurditáson és találékonyságon. Ahogy a játék folyamata összemosódott a valósággal és a tánccal, az megint csak a gyerekeket juttatja eszünkbe, hiszen az előadók sajátos szabályrendszert alakítottak ki, aminek először behódoltak, követték, majd fellázadtak ellene, míg végül elfelejtették az egészet és újraalkottak egy másikat.

Yrsa Heijkenskjöld: LOL. Fotó: Budapest Kortárstánc Főiskola

Az este zárásaként a Trafó Klubban először Yrsa Heijkenskjöld igyekezett megnevettetni a nézőket LOL című etűdjével, amiben ha nem is a tánc, de a nevetés koreográfiáját és működését demonstrálta. Utolsó fellépőként pedig Julia Pečnikar Yugo machinája indított el nosztalgiahullámot és adott érdekes visszajelzést arról, amikor olyat érzünk magunkénak, olyanra emlékezünk, amire nem is lehet, mert nem is voltunk ott, hiszen akkor még nem is éltünk (értsd: a hajdani Jugoszláviában), valamilyen módon mégis a testi tapasztalatunkká, közös élményünkké válik.

Akár ez az este.

Mi? Budapest Kortárstánc Főiskola: Lépésről-lépésre
Hol? Trafó
Kik? Alkotók: Szász Zsófia, Dániel Attila, Alejandra Rosas, Alja Branc, Jacsó Anna, Virva Torkko, Vágner Orsolya, Franziska Doffin, Ivona Medić, Gaja Caruso, Yrsa Heijkenskjöld, Julija Pecnikar. Szerkesztő, rendező: Angelus Iván.