Fekete Ernő hűséges típus: 22 éve a budapesti Katona József Színház társulatának tagja. Nem egy harsány alak – saját elmondása szerint –, de azért tud meglepetéseket okozni.

Fotó: Szarka Zoltán

– Emlékszik arra, hogy mire vágyott, hogyan képzelte a pályát az elején? Azt már mesélte korábban, hogy  meghatározó pillanat volt, amikor veszprémi segédszínészként az ügyelő először a színpadra hívta 19 évesen…

– Nem voltak konkrét dolgok a fejemben, szemben azokkal a férfi kollégáimmal, akik erre a kérdésre azt mondják, hogy azért lettek színészek, mert azt képzelték, majd mennyi pénzt fognak keresni, meg könnyebben csajoznak.

Fontos megerősítést jelentett, amikor meghallottam a nevemet azon az estén, a korábban felmerült kételyeim egy pillanat alatt eloszlottak: az volt bennem, hogy igenis ezt akarom, és újra elmegyek felvételizni az első sikertelen próbálkozás után. Iszonyú jó érzés volt, hogy a színpadon megy egy darab, amiben én most játszani fogok. A konkrét vágyak azután később jöttek, a főiskola idején. Hogy milyen jó lenne a Katona József Színházba kerülni, vagy előtte még az éppen alakuló Új Színházba, amit Székely Gábor akkor indított.  Jó szerepeket akartam játszani, semmi másra nem vágytam.

– A Ki mit tud? vetélkedővel kezdődött minden 16 évesen?

– Elöször az iskolában mondtam verset, azután bekerültem egy szombathelyi versmondó csapatba. Még pénzt is lehetett ezzel keresni esküvőkön például, de jól emlékszem arra is, amikor halottak napján a szombathelyi temető ravatalozója előtt szavaltunk. Ezzel a csapattal indultunk mindenféle versenyeken. A 80-as évek végén ez divat volt,  a Ki mit tud? is egy ilyen verseny volt, ahova a csapat nevezett be.

A versmondásosdi már Szombathelyen abbamaradt, utána egy amatőr színjátszó csoport következett, a Ferrum Színpad. Ott valahogy sokkal jobban éreztem magam, mint amikor egyedül,  remegő lábakkal mondtam fel egy költő versét úgy, ahogy betanították nekem.

– A csapatmunka miatt is jobb volt?

– Persze, számított, hogy a rengeteg közös munka végén ott volt a produktum, született egy előadás. Minden kamaszra jellemző, hogy kapcsolódni akar valahova, nekem a színjátszó csoport lett ez a hely.

A középiskola végére azután minden egyéb vonzódás –  hogy tanár legyek, meg a történelemmel  foglalkozzam – megszűnt, és csak a színészet maradt. Mindenki azt mondta, hogy a Ki mit tud? győzteseként  biztos azonnal felvesznek majd a Színművészetire, de szó sem volt erről.

– Másodszorra viszont már felvették, utána pedig rögtön teljesült a vágya, hiszen a Katonába került, és azóta is ott van, vagyis 22 éve. De az utóbbi időben egyre gyakrabban játszik külsős produkciókban…

– Igen, de nem azért, mert most már nagyon elegem van, hanem mert így jöttek a felkérések. Egy sokat játszó színészt nehezen hívnak máshova egy repertoárszínházból, mert biztos nagyon nehéz lesz egyeztetni. Ez mindig is így volt, de ennek ellenére voltak és vannak azért külsős munkáim. Jó élmény máshol lenni, új közegben, új emberekkel.

– Hiányoznak másfajta darabok? A legutolsó szerződtetéskor azt kérte Máté Gábortól, hogy ne csak „az önmarcangoló értelmiségi” szerepkörét osszák önre…

– Az tesz boldoggá egy színészt, ha sokféle arcát mutathatja meg. Az ember elkezdi unni a karaktert, amit játszani szokott. Nagyon jó mást játszani műfajilag is, meg karakterben is.

– Tudom, a szerep szempontjából nem fontos, hogy valójában milyen valaki, de ha már így előkerült, tényleg ilyen „önmarcangoló értelmiségi” a hétköznapi életben is?

–  Nem vagyok egy harsány alak, inkább a csöndesebbek közé tartozom, de azért amikor olyanok vesznek körül, akiket jól ismerek, és ők is jól ismernek, talán inkább hangadóként viselkedem, mondom  a magamét, viccelődöm. Ezek is szerepek tulajdonképpen. Elterjedt például, hogy nem lehet velem interjút készíteni vagy pódiumon beszélgetni, mert csak igennel és nemmel válaszolok a kérdésekre. Egyszer elhatároztam, hogy a következő ilyen „fellépésemen” be sem áll majd a szám, Máté Gábor azt mondta utána, hogy kész showman voltam. Szóval ez is elhatározás kérdése, veszel egy nagy levegőt, és sztorizgatsz, az emberek meg nevetgélnek, hogy jé, hát ez a fickó ilyet is tud!

De ez is egy szerep, csak nekem sokkal kényelmetlenebb, mint amikor mindössze egy-egy rövid igent vagy nemet suttogok magam elé.

– A Katonában évekig játszott egy Weöres Sándor-versekből összeállított estet is, amely 7 év után, 2017 márciusában került le a színház műsoráról. A Mennyekbe vágtató prolibusz Weöres miatt volt fontos?

– Igen, az egész egy nagy szerelem volt akkoriban, amikor készült. A Szent György és a Sárkánnyal foglalkoztunk a színházban, amikor elkezdett érdekelni Weöres. Sokat olvastam a verseit, és valamiért nagyon megérintett: azt éreztem, hogy ezeket a sorokat én is mondhatnám, csak nem tudnám ilyen jól megfogalmazni. Weöres egyébként sokakra tud így hatni. Később, amikor csináltuk A kétfejű fenevadot, láttam a társulaton, hogy mindenkire furcsa, misztikus hatással van, szépen lassan mindenki a  rajongója lett. Weöres mindig valamit elvarázsol az emberben, egy másik dimenzióba helyez.

– Készül már az új est? Megismétlődhet ez az „egymásratalálás” egy másik költővel?

– Én kértem, hogy vegyék le a műsorról A Mennyekbe vágtató prolibuszt részben azért, mert azt hittem, hogy könnyebben gondolkodom valami újról, ha ezt már nem játszom. De egyelőre nincs ötletem, és ez csak akkor működik, ha tényleg megérint valami.

– Legutóbbi bemutatója a Pintér Béla által rendezett Ascher Tamás Háromszéken, amelyben Máté Gábort alakítja. El tudna képzelni egy olyan előadást, amely önről szólna, és Máté Gábor játszaná Fekete Ernőt?

– A kutyát se érdekelné szerintem az a verzió, az Ascher Tamás Háromszékenről pedig még korai beszélni: kevéssel a bemutató után nem tudom igazán, hogy mi is ez. Ugye Béla mindig úgy dolgozik, hogy nincs meg a darab az elején, először kaptunk 10 oldalt, azután még húszat, majd sokáig semmit. Hét előadás volt eddig belőle, még nagyon a szövegemre koncentrálok. Nincs meg a fejemben a saját alakításom se, az egész előadásról való tudás meg pláne. Egyelőre csak belülről látok részfeladatokat. Fogalmam sincs arról, hogy mennyire belterjes, nem tudom biztosan, hogy a konkrét sztorin túl szól-e bármiről, de azért úgy sejtem, hogy igen: megfogalmaz valami lényegit a színházról, miközben egyszerű rímekben vicceskedünk nem annyira köztudott és nem is annyira pozitív dolgokról.  Megmutatja a nagy akarásokat, azt, hogy minden egyes alkalommal a világ legnagyszerűbb előadását akarjuk létrehozni, és közben hogyan mennek tönkre életek, amit észre se veszünk, vagy ha igen, akkor már későn.

– Úgy általában a színházi próbafolyamatról mondta valamikor, hogy az elején a  színésznek vakon kell követnie a rendezőt. Ez tényleg mindig igaz?

– Igen, mert az elején ő a felkészültebb, akkor jársz jól, ha nem kezdesz azonnal kételkedni, hanem elfogadod, hogy a rendező már elmélyült az anyagban. A próbaidőszak közepére azután ez megfordul, mert ha nem is az egész darabról, de a te karakteredről, a részletekről már több tudásod van, és akkor már előállhatsz olyan megoldásokkal, amelyekre a rendező se gondolt.

– Akkor is rá kell bíznia magát a rendezőre, ha egy olyan darabról van szó, amit jól ismer, és nagyon másképp gondolkodik róla

– Igen, alá kell magam rendelnem a rendező akaratának, mert egyébként nem lesz előadás. Puffoghatsz magadban, hogy én ezt a figurát teljesen máshogy látom, de egy színháznak, egy társulatnak vagy a tagja, aláírtál egy szerződést, tehát nem tehetsz mást.

– Került már ilyen helyzetbe?

– Nagyon drámai szituáció sose alakult ki.  Az ember ilyenkor megpróbálja átszűrni magán, elfogadni a rendezői koncepciót, mert létkérdés, hogy a színész ne érezze rosszul magát. Lehet kinn mérgelődni, de hogyha belépsz a színpadra, és nincs kedved hozzá, rossznak érzed az egészet, akkor nemcsak magaddal szúrsz ki, hanem a kollégákkal is. Tehát kötelességed ezt magaddal elintézni valahogy, a saját érdekedben kell valami örömöt találni a játékban.

A Katonában az is jó, hogy az ember nyugodtan megmondhatja a véleményét, nem kell magába fojtania, és a kimondással a feszültségek nagy része levezetődik. És azért arra is rájön az ember ilyenkor, hogy bár véresen komoly, sokszabályos, bonyolult, de mégiscsak játék a színház.

– Olyan volt, hogy meggyőzte a rendező?

– Most nem jut eszembe egy példa se, de biztos volt ilyen. Egészen apró dolgokon is lehet vitatkozni – hogy az asztal melyik oldalán legyen mondjuk egy kávéscsésze –, de fontos elemzéseken is. Ez egy napi „harc”, de alkotói konfliktus. Az előadás megszületésének folyamatát nem úgy kell elképzelni, hogy a legteljesebb harmóniában, egymást dicsérve születnek meg a jelenetek. Ennek a munkának természetes része, hogy konfliktusok vannak, viták. Nincs ezzel semmi gond.

– Egyébként ezt az időszakot is szereti? Amíg létrejön az előadás?

– Abszolút. Amikor megszületik valami, az mindig izgalmasabb, mint amikor estéről estére újra és újra reprodukálódik. Azt hiszem, nekem az esti előadás is akkor jó, ha valójában az is egy próba, jelmezzel, díszlettel, világítással, nézők előtt: egy friss, akár eddig soha nem próbált megoldásokat tartogató összpróba, nem egy bejáratott valami ismétlése.