Kellene találni valami szakkifejezést arra a nem ritka esetre, amikor a rendező – engedve a nyomasztásnak és a (tév)hitnek, hogy a közönséget minden pillanatban „etetni” kell – afféle hatás-tűzijátékot pakol a színpadra.

Ahhoz képest, hogy mennyire kelendő egy (szinte bármilyen) színdarab, ha a színházról vagy a színészekről szól, Jean Cocteau Szent szörnyetegek című darabja ritka vendég a színpadon. Pedig a kulisszák mögé mindenki szereti bedugni a fejét, és sokakat érdekel, mit csinál a színész, miután lemegy a függöny. Tényleg, mit csinál?

Fotók: Eöri Szabó Zsolt

Hát beül egy kádba, bordó tüllfüggönyt enged maga köré, bőrnyugtató maszkot vagy pakolást tesz az arcára, és szidja a nézőt, mint a bokrot, aki a látóterében ülve zavarta a játékát. Körülötte az öltöztető sertepertél, rendezgeti a virágcsokrokat, és óvatlanul beengedi a szentélybe az erőszakos rajongót.

Így képzeli Dér András, a Nemzeti Színház előadásának rendezője Cocteau darabjának kezdetét. Nem egészen függetlenül a szerzőtől; a sokoldalú Cocteau szívesen tobzódott a századelő Párizsának avantgárd világában, élte a Montparnasse művészeinek fantáziadús életét, írt regényt, festett, rajzolt, filmezett – ezt igyekezett fölidézni a rendező, amikor egyrészt a remek Bukta Imrével terveztette a díszletet, másrészt telitömte az előadást eklektikával.

A díszlet tetszetős és látványos; drapériák lógnak odaföntről, oszlopformában (vagy csőformában) hullik alá az áttetsző, színes tüll (?), és csak néha látni a hátul közlekedő embereket. Vetít Cocteau-rajzokat, fotókat a szereplőkről, civileket és más szerepeket, nyomja a mozgóképet, amit Mátyássy Bence készít a kezében lévő kamerával, szóval van mit nézni, pedig a színészek még egy szót sem szóltak. Igazi képzőművészeti installáció, amit látunk, noha a színházi típusú láthatóságra nincs igazán tekintettel.

Aztán kezdetét veszi egy bulvárlélektanba merített szalondráma, amelyben a klasszikus háromszögtörténet át van színezve egyrészt művészi elhivatottsággal, karriervággyal és fölkentséggel, másrészt némi külső-belső megzakkanással. Kicsit ugyanis mindenki zakkant itt: Esther, aki nemcsak a fiatal és ambiciózus Liane ágyába tuszkolja a férjét a saját házukban, hanem nyakig merül a kölcsönös és össznépi szeretet forszírozásába. Florent, a férj, aki kényelmi zónáját feledvén engedelmesen belebódul a fiatal lányba, és Liane, aki a fényes karriert és Hollywoodot látja lebegni lelki szemei előtt. Szórakoztató lehetne ez a ménage à trois, nyugodtan várhatnánk a kiszámítható végkifejletet, ha nem kavarnának be mindenféle – tán szürreálisnak szánt – zavaró elemek, például a kamera. A színpadi élő közvetítés divatos jelenség manapság, de szerencsés esetben profi operatőr kezeli a kamerát – Mátyássy Bence pedig érthető módon nem az. Kár, hogy színészi feladata nincsen, mert a képek rendre elcsúszkálnak a célpontról, és még csak szemrehányást sem érdemel, hiszen nem ez a szakmája.

Szóval megbillen itt egy stabilnak hitt házasság, egy feleség szeméről lehull a hályog, egy férj kénytelen rádöbbeni arra, micsoda kapitális marha, egy fiatal lány pedig arra a fölismerésre jut, hogy Hollywood nem őt várja. Közben a feleség egy bulvárszínház igazgatója és vezető színésze, a férj egy bizonyos nemzeti színház ünnepelt művésze, a lány kezdő színésznő ugyanott. Nem mintha ennek lenne bármi jelentése, a legkevésbé az, hogy ilyen ez a színésznépség, ez már a szakmával jár.

Jó lett volna megfejtést találni arra, hogy a színészeken kívüli világban mi miért történik, kezdődik és marad abba a színpadon. Mikor és miért van helye a kivetített civil fotóknak, máskor a helyszíni közvetítésnek, megint máskor a különféle járásoknak… A zene, a dalok nyilván a szórakoztatás mennyiségét hivatottak emelni; előbb-utóbb mindenki hangszert vagy mikrofont ragad, akár ért hozzá, akár nem. És akkor a rúdtáncról még egy szót sem szóltam. Dér András rendezésének ez a lényege: ami a csövön kifér…

Kellene találni valami szakkifejezést arra a nem ritka esetre, amikor a rendező – engedve a nyomasztásnak és a (tév)hitnek, hogy a közönséget minden pillanatban „etetni” kell – afféle hatás-tűzijátékot pakol a színpadra. Tűz, víz, füst, forgó, mozgó díszlet, vetítés (lehetőleg több helyen, több felől), erős zene – és biztos kifelejtettem valamit. Ja igen, a színészt, aki többnyire ott áll a forgatag közepén, és legfőbb erőfeszítése arra irányul, hogy magára, a játékára terelje a közönség figyelmét. S ha marad csöppnyi energiája, akkor a szerepet is eljátssza.

Nagy-Kálózy Eszter játssza Esthert, az ünnepelt színésznőt, a bulvárszínház igazgatóját, a stabilnak hitt magánéletében boldog feleséget. A kiegyensúlyozott, magabiztos asszonyt persze megbillenti az öltözőjébe betoppanó fiatal pályatárs vallomása – miszerint a férje szeretője, amiről gyorsan kiderül, hogy hazugság, de ilyen kérdésekben a puszta lehetőség is fájdalmas, ugyebár -, de nagyvonalúnak, elegánsnak és célravezetőnek gondolt megoldásban bízik, no meg az össznépi szeretet erejében. Nagy-Kálózy bámulatos váltásokra képes, a darabba tűzdelt, gazdagítónak szánt vendégszövegek, idézetek eljátszásában egyenesen fantasztikus (mennyire megnéznék vele egy Hermiát a Szentivánéjiből!), ráadásul ő az, aki ebben a közepesnél gyöngébb darabban nemcsak figurát teremt, hanem mozgatni, szervesen építeni is tudja. Nem tudom, mennyire az én hibám, hogy Nagy-Kálózy pályáját szórványos szerepemlékekből, ritka találkozásokból, filmekből, előadásokból próbálom rekonstruálni magamban, és nem értem, miért nem kapkodtak utána a legjobb társulatok, miért nem játszotta végig a neki való repertoárt…

Rátóti Zoltán alakítása akkor erősebb, amikor nem a nagy nemzeti színházi bölényt, hanem az ironikus-önironikus színészt játssza, illetve inkább kommentálja. Ugyanígy: nem a nagy elszánásokra, új kihívásokra éhes férj, hanem a rezignált, belátó és ugyancsak önironikus férfi jeleneteiben jó. Nagy nekifeszülésre van szüksége ahhoz, hogy a fiatal kolleginával (és szeretővel) játszott Pygmalion-jelenetre hitelesen tudja mondani, hogy „ez az”…

Merthogy az Ács Eszter játszotta Liane nemcsak az emberi, hanem a színészi karakter minőségében is alatta marad partnereinek, vagyis azt nem tudja elhitetni a közönségével és partnereivel, de tán még önmagával sem, hogy tehetsége Hollywoodot érdemel. A szerepjátszásban – mind a privát, mind a színészi helyzetben – egyelőre túl direkt, mondhatni, sablonos eszközökkel dolgozik.

Kádból kettő is van ebben az előadásban. Az egyik – amolyan jacuzzis fajta – színültig van savanyúcukorral, ezt aztán a megfelelőnek ítélt pillanatban vízként spriccelik a színészek. Kifelé jövet fölvettem egyet a padlóról. Finom.

Hol? Nemzeti Színház
Mi? Jean Cocteau: Szent szörnyetegek
Kik? Szereplők: Nagy-Kálózy Eszter, Rátóti Zoltán, Ács Eszter, Tóth Auguszta, Nagy Mari, Mátyássy Bence
Fordította: Rideg Zsófia. Díszlettervező: Bukta Imre. Jelmeztervező: Szűcs Edit. Zene: Pegazusok Nem Léteznek, Sziámi. Dramaturg: Verebes Ernő. Rendező: Dér András