A Hűség, ha az oktatáspolitika komolyan venné a színházi nevelés iskolai szerepét, kötelező előadás lehetne a gimnáziumokban, természetesen levezető beszélgetéssel egybekötve.

A Hűség egy fanatizált élet története. Azt mutatja be, hogyan lehet egy kisemberből, egy teljesen átlagos honpolgárból elvakult tömeggyilkos. Aki még így is megmarad láthatatlan, jellegtelen tucatembernek.

A gonosz banalitása rajzolódik ki az alakjában, melyet Hannah Arendt meggyőzően jellemzett sok vitát kiváltó könyve, az Eichmann Jeruzsálemben oldalain. A háborús bűnösök elleni perek középpontjában álló vádlottak nem nagyformátumú gazemberek (újabb III. Richárdok), sokkal inkább a hatalom gépezetének gondolattalan kiszolgálói voltak, akiket legfeljebb kivételes ügybuzgalmuk és szorgalmuk emelt a többiek fölé. Ahogy Arendt is elhatárolódik attól, hogy művét a gonosz természetrajzáról szóló értekezésként olvassák, úgy a darab sem erre törekszik. Ugyanis, szintén Arendt szavait idézve, „minden per középpontjában a vádlott személy áll, egy egyéni élettörténettel rendelkező hús-vér ember, a maga mindig egyedülálló tulajdonságaival, sajátságaival, magatartásmintáival és körülményeivel”. A Hűség tehát egy olyan nyílt tárgyalásként értelmezhető, ahol mi, nézők vagyunk a döntőbírók, nekünk kell megítélnünk, hogy mi vezethetett el a részletesen ismertetett, korábban példátlan bűncselekményekhez.

Boros Anna. Fotók: Szalai Sándor

A vádlott jelen esetben Rudolf Lang vagy valódi nevén Rudolf Höss. A nürnbergi per egyik főszereplője az auschwitzi koncentrációs tábor parancsnoka volt, aki tárgyalása során hidegvérrel elismerte bűnösségét, pontosan beszámolt a megsemmisítés műveletének technikai részleteiről. A jegyzőkönyveket 1951-ben a még pályakezdő Robert Merle rendelkezésére bocsátották, aki ezek nyomán írta meg 1952-ben Mesterségem a halál című, nagysikerű regényét. Höss emlékiratait először 1958-ban publikálták (magyar fordításban csak 2017-ben jelent meg, Auschwitz parancsnoka voltam címen). A Hűség alapja ez a két (voltaképpen egy) tanúságtétel, melyből egy harmadik mű születik.

Az előadás nagy erénye az a lényegretörő és precíz sűrítés, amellyel fel tudja villantani egy életút valamennyi lényeges állomását, anélkül, hogy elveszne a részletekben, vagy hogy túlzottan elidegenítene. Egy hétköznapi történetből indulunk ki, ahol egy vallási fanatizmusban szenvedő apa egész családját – fizikai és szellemi értelemben is – terrorizálja. Gyötrő bűntudatának oka ifjúkori, párizsi kicsapongása, melynek  fő áldozata a fia, akit emiatt papnak vagy hittérítőnek szán. Az érzéki vágyaktól való elrettentés és megfélemlítés egyik eszköze az a mellékhelységben elhelyezett, vigyorgó ördögarc, mely a gyermeki szorongás kiváltója lesz. A gyermekben az elfojtott, egyre fokozódó feszültség végül egy iskolai verekedésben kirobban. Iskolatársa súlyos sérülését (a bőrt átlyukasztó, eltört térdcsontot) látva szembesül először a korlátlan erőszak erejével és hatalmával. Ám hiába próbálná eltitkolni ezt a szerencsétlen balesetet, apja rájön, és büntetésként jéghideg szobában való térdeplésre, egész éjszakán át tartó imádkozásra kényszeríti. Rudolf az ekkor szerzett, hosszú lázrohammal járó betegségből felépülve veszti el végleg a hitét.

Domokos Zsolt

Az Isten lesz az első lerombolt bálvány, őt követi hamarosan az Apa alakja. A despota halála után, immár minden béklyótól megszabadulva, a még kamasz fiú katonának áll, és csak a harcban, az öldöklésben, a fékevesztett agresszióban érzi kiteljesedettnek magát. A századdal egyidős Rudolf az első világháború után még fiatal, de már kiégett. A harctéren kívül nem találja a helyét. Fizikai munkákat vállal, segédmunkásnak áll, de túlbuzgó szorgalmával csak ellenségeket szerez. Élete egyetlen értelmét ekkor egy új hit: a hazába vetett, töretlen bizalom jelenti. Életcélja így maradhat a haza ellenségektől való megóvása, és ebben az elvakult politikai fanatizmusban az ellenségkép hamarosan démonizálódik. Antiszemitizmusa akkor ölt végleges formát, amikor egy demagóg propagandakiáltványban, a „Németországot fojtogató nemzetközi zsidó” karikatúrájában  felismerni véli gyermekkora rettegett rémét, ősellenségét, az apja által lefestett ördögöt.

Kreált és hamis képre kivetített gyűlölete ettől kezdve engesztelhetetlenné és féktelenné válik, és ez alapozza meg náci tisztként kibontakozó karrierjét. Az SS szolgálatába álló,  munkájában elhivatott és lelkiismeretes, szürke hivatalnok mindenhol küldetést teljesít, akkor is, amikor az újonnan létrehozott koncentrációs táborok élére nevezik ki: előbb Dachauban, majd Auschwitzban (ahol az ő javaslatára vetik be a Zyclon-B gázt és építik fel a krematóriumokat). Az itt véghezvitt, felfoghatatlan borzalmakat elkövetőjük tökéletes szenvtelenséggel ismerteti, hiszen neki, nézete szerint, fő feladata csupán a teljesítmény hatékony fokozása, vagyis a megsemmisítés műveletének üzembiztos és gyors kivitelezése volt. Ez hibátlanul teljesítette is, egészen a végső és elkerülhetetlen bukásig, melynek előképe Himmler öngyilkossága, amit hamarosan Rudolf pere és 1947-es kivégzése követ. Immár a nürnbergi per vádlottjaként, mintegy az utolsó szó jogán, önmagát mentegetve, így fogalmaz: „Öntudatlanul lettem a Harmadik Birodalom nagy megsemmisítő gépezetének egyik fogaskereke. A gépezetet szétverték, a motor tönkrement, én velük bukom”.

Adódik a kérdés, hogy az önreflexió teljes hiánya, a fel nem ismert bűnösség hogyan ábrázolható hitelesen a színpadon? Hogyan jeleníthető meg egy olyan ember, akiből hiányzik minden szenvedély, valódi érzés vagy bűntudat, aki nem más, mint egy maszk? A színészi játékban (Domokos Zsolt nagyszerű alakításában) ebben az esetben a visszafogottság, az érzelemmentesség ereje hat. A hevesebb érzések, valódi indulat-, fájdalom- és dühkitörések a másik két színész (Boros Anna, Horváth Szabolcs) játékát jellemzik, akik számos karaktert alakítanak. De ezt valamennyien a legtermészetesebb és legeszköztelenebb módon teszik.

Horváth Szabolcs

A tantermi előadásban nincsenek díszletek, kellékek is alig. A közönség körbeüli az üres játékteret, ahol a színészek csak néhány székkel, játékvödörrel, krétával és krétaporral, valamint a terem végén elhelyezett táblával játszanak. A palatáblára írt dátumok (1913 és 1947 között) jelzik az idő múlását, de ide rajzolja fel az apa az ördög portréját, és itt végeznek az SS tisztek – akár egy iskolai feladat megoldásaként –  teljesítménykalkulációkat.

Minden történelmi esemény láthatatlan marad, tiszteletben tartva azt az elvet, hogy Auschwitz a színpadon reprezentálhatatlan (vagy csak olyan radikálisan más eszközökkel felidézhető, mint a Hotel Modern Kamp bábszínháza, Romeo Castellucci fehér Auschwitz-víziója a Genesis egyik fejezeteként vagy Jeles András elidegenítő nyelve az Auschwitz működikben).

Ugyanakkor az előadás nem zár be minket a halál(tábor) terébe. A jól megírt, gyorsan pörgő dialógusok (író és dramaturg: Benkó Bence, Sándor Júlia) hiteles emberi viszonyrendszereket vázolnak fel. Jó ütemű, kiszámított és feszes a ritmus, az egyéni és a kórus-jelenetekben egyaránt. A szereplők kis térben való mozgatása is izgalmas, többnyire egymástól távolabb helyezkednek el, így a nézői figyelem megoszlik az elkülönülő beszédpozíciók között. Ilyenkor legalább olyan érdekes a beszélő arcát, mint a hallgató reakcióját figyelni. Továbbá ebben az előadásban a szereplők valóban figyelnek egymásra. Ami abból is adódik, hogy nem hagyhatják el a játékteret, végig jelen vannak. Még ha nem is beszélnek, akkor is köztünk ülnek, a nézőtér első sorában. Néma szemtanúkként követik a történéseket.

Minden elhangzó rémtett ellenére az előadás képes megőrizni a játékosságát. Humorral oldja a szöveg gyakran elviselhetetlen súlyát. A színészeknek szinte észrevétlen kell váltaniuk a letaglózó és a feloldó jelenetek között. Ez viszont abban segíti őket, hogy elkerüljék a túljátszás vagy a patetikusság buktatóit. Megfelelve ennek a szinte lehetetlen követelménynek, hitelesek maradnak. Nem hangsúlyoznak vagy dramatizálnak túl semmit, egész egyszerűen csak szembesítenek. Ám éppen ez az egyszerűség és tárgyilagosság a leghátborzongatóbb és legkísértetiesebb.

A Hűség, ha az oktatáspolitika komolyan venné a színházi nevelés iskolai szerepét, kötelező előadás lehetne a gimnáziumokban, természetesen levezető beszélgetéssel egybekötve. Sokat segítene a múltfeldolgozásban és a jövőről való felelősségteljes gondolkodásban, valamint abban, hogy a diákok időben felismerjék az ismétlődő, fenyegető, rossz előjeleket, és ellen tudjanak állni minden ideológiai befolyásolásnak vagy uszító gyűlöletbeszédnek.

A k2 társulat munkásságát a (nem is olyan régre visszanyúló) kezdetektől fogva jellemzi az erős és kritikus társadalomvizsgálat, melyben az egyén és a közösség sorsa nem választható el egymástól. Mernek politikai színházat csinálni, a kifejezés valódi – a direkt politizálástól elhatárolódó – értelmében. Nem véletlen, hogy egyik első, átütő erejű előadásuk egy Brecht-adaptáció volt (a Stúdió K-ban még látható Mielőtt az éj leszáll!).

Mint ahogy az is tudatos és következetes gondolkodást jelez, hogy következő bemutatójuk (szintén a Stúdió K-ban) a Rettegés és ínség a harmadik birodalomban. Erre is érdemes lesz odafigyelnünk.

Hol? MU Színház
Mi? Hűség – Robert Merle Mesterségem a halál c. regénye nyomán
Kik? A k2 Színház fél csapata: három színésze és egy rendezője, valamint Kovács Zsuzsi, a k2 egyik állandó asszisztense. Vendégeink, alkotótársaink: Sándor Júlia, fiatal dramaturg, Zewde Eszter, fiatal drámainstruktor és Radnai Fruzsina, fiatal pszichológus.
Játsszák: Boros Anna, Domokos Zsolt, Horváth Szabolcs. Dramaturg: Sándor Júlia. Drámainstruktor: Zewde Eszter. Munkatárs: Radnai Fruzsina. Rendezőasszsztens: Kovács Zsuzsi. Rendező: Benkó Bence
Támogatók: K2 Színház, Nka, Emmi, Mu Színház