A báb olyan műfaj, amelyben fokozott mértékben igaz, hogy tervező és rendező munkája szimbiotikus: a rendező gondolkodása elválaszthatatlan a báb tervezői kivitelezésétől, képességeitől. Hogy mi az, amit csak képi formában, tehát szöveg nélkül érdemes elmondani, és mi ennek a leghatékonyabb módja. Talán ezért adja végül rendezésre a fejét sok tervező. Rendezőket kérdeztünk kedves tervezőikről, arról, hogy miért fontos számukra a közös munka.

 BORÁROS SZILÁRDRÓL MARKÓ RÓBERT

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy tervező. (Ez a történet látszólag népmese. E műfaj évezredekig a felnőtteké volt, nem pedig a gyerekeké. Azzal együtt történetünk főhőse, ez a bizonyos tervező pályafutásának zömében mesékkel dolgozik: azok igen erősen szimbolikus belső képiségét alkotja külső képiséggé. Ha tetszik: materializálja. Nagyobb feladatot nehezen tudnék elképzelni.)

Egy mesebeli országban született, amit úgy hívtak: Csehszlovákia; annak is egy mesés tájékán, a Csallóközben. Persze ekkor még mit sem tudott arról ez a tervező, hogy egyszer tervező lesz – szegénylegény volt csak. Viszont már ekkor is úgy hívták: Boráros Szilárd. (E kettős identitás, a szláv és a magyar, Boráros művészetének is megkérdőjelezhetetlen sajátja. Azonban – számomra megdöbbentő módon – szó nincsen arról, hogy a tervezői világ valamiféle kisebbségiséget képviselne akár itt, akár ott: ehelyett igen magabiztosan szintetizálja a két kultúrából azokat az elemeket, amelyeket arra érdemesnek tart.)

Semmi (Budapest Bábszínház). Fotó: Éder Vera

Egyszer csak egy forgószél fölkapta ezt a Boráros Szilárdot, és nem tette le máshol, mint annak a mesebeli országnak, Csehszlovákiának a fővárosában, amit úgy hívtak: Prága. Élt, éldegélt ez a Boráros Szilárd ebben a Prágában, mígnem egyszer csak találkozott egy óriással, akit úgy hívtak: Alois Tománek. Volt ennek az óriásnak egy akadémiája, ahol bábokat tervezni és készíteni tanított szegénylegényeket – kellett neki egy éppen olyanforma, mint ez a Boráros Szilárd, fogta, maga mellé vette. (A prágai akadémia, a DAMU Európa egyik legjelentékenyebb művészképző intézménye, a bábművészképzés terén feltétlenül – arról meg, hogy a cseh bábszínház szerepe kiemelkedő jelentőségű az európai bábművészetben, talán felesleges is szólni. Alois Tománek Podoby loutky [A báb formái] című könyve pedig az egész kontinens báboktatásának egyik alapműve. Magyarul nem olvasható.)

A Boráros Szilárd az inasévek alatt kitanulta az óriástól meg a társaitól – mert laktak más óriások is azon az akadémián – a szakma csínját meg bínját. Volt aztán játékkészítő, tanár, bábjátékos, gólyalábas, színházigazgató – mikor hogy. (Boráros szerteágazó tehetsége a színház számos szegmensében próbált utat törni magának: előadói vénája a színészetben, szervezői és vezetői vénája a színházigazgatásban, képzőművészi vénája a tervezésben és a kivitelezésben. Mindeme képességek együttállása előbb-utóbb színházalapításhoz vezet…)

Egy szép, habár fölöttébb esős napon ennek a mesebeli Csehszlovákiának a mesebeli fővárosában egy bőrig ázott tündérkirálylányra lett figyelmes ez a Boráros Szilárd, azt a tündérkirálylányt meg úgy hívták: Milada. Volt neki vezetékneve is, mi tagadás, furcsa egy vezetéknév volt az, de ez nem is csoda: ez a Milada ugyanis egy olmützi tündérkirálynak volt a lánya. A Boráros Szilárd nem teketóriázott, feleségül kérte a tündérkirálylányt, az meg hozzá is ment haladéktalan, és ettől egyszeriben szegénylegényből tündérkirállyá változott a Boráros Szilárd maga is. (Talán furcsának tűnik egy szaklapban Boráros családi életének felemlegetése. Ugyanakkor biztosan állítom: a nyugodt családi háttér teszi komplex világegésszé Boráros alkotóművészetét. Mindenkinek az alkotóművészetét. A színház legalább olyan fontos, mint az élet; de az élet mindig fontosabb, mint a színház.)

Most már hol alapítson saját tündérkirályságot ez a Boráros Szilárd a tündérkirálynő feleségével, a Miladával? Fogta, elutazott egy másik mesebeli országba, amit úgy hívtak: Magyarország. Itt találkozott egy táltos paripával, azt úgy hívták: Kovács Géza. Nosza, a maguk ízlésére formáltak egy királyságot ezek ketten (meg még néhányan) Kecskeméten. Aztán – hogy miért, az másik mese – továbbmentek, új királyságot alapítani, ezúttal Zalaegerszegre. Aztán – hogy miért, az megint másik mese – továbbmentek, egy másik királyságot a maguk ízlésére formálni, ezúttal Szombathelyre. Aztán azt mondta a Boráros Szilárd a táltos paripának: én eddig jöhettem veled, kicsi lovam, most már a magam ura leszek. És saját királyságot alapított, azt pedig úgy nevezte el: Magamura. (Ugye, hogy megmondtam!)

Ez a Magamura mindig ott volt, ahol a Boráros Szilárd. Meg a tündérkirálynő felesége, a Milada. Meg a három tündérkirálykisasszonyuk, akik időközben születtek erre a világra, és akiket úgy neveztek: Laura, Emma, Júlia. De főleg egy mesebeli falucskában volt ez a Magamura tündérkirályság, azt meg úgy hívták: Hottó. Annak a Hottónak a legeslegszélén állt a Boráros Szilárdnak a palotája, és annak a palotának az ajtaja mindig nyitva volt hívott és hívatlan vendégnek egyformán, és abban a palotában mindig kapott egy karika kolbászt, egy falás kenyeret meg egy pohár bort mindenki, aki arra tévedt. (Megint nem tűnik lényegesnek, és megint az: a hely. A ház, benne a műhely, előtte a diófa, mögötte a pince. Az alkotás ideális és személyes tere. És a faluban az évente, tulajdonképpen költségvetés nélkül megrendezett Bábparádé – amelynek létrehozásában a szintén hottói illetékességű Ziránó Színház jelentőségét sem kell letagadni –, amely Bábparádé hazánk egyik legizgalmasabb bábműhelye. Független színházi fesztiválja.)

Eddigre már a szegénylegényből lett tündérkirályról tudta mindenki, hogy tervező. Vagy három tucat mesebeli városban dolgozott Pécstől Győrig, Miskolctól Debrecenig, Varsótól Zágrábig. Tervezői világát sokszínűnek mondták. Ez a világ népinek kortárs volt, kortársnak népi. Magyarosnak szlávos, szlávosnak magyaros. Nagyvonalúnak minuciózus, minuciózusnak nagyvonalú; ösztönösnek spekulatív, spekulatívnak ösztönös. Éppen ezért ismerte föl mindenki, aki csak egyszer is látta.

Rendíthetetlen munkabírással, soha nem sietve teremtgette ezt a sokszínű világot ez a Boráros Szilárd. Közben pedig maga mellé vett szegénylegényeket, hogy segítse, tanítsa, pallérozza őket, egyengesse az útjukat. Hogy esetleg szegénylegényből tündérkirályok, táltos paripák, óriások lehessenek majd egyszer.

És hogy el-elmeséljék olykor ennek a tervezőnek, a Boráros Szilárdnak a hiteles történetét. (Bárhová is születik egy fiatal élet, ugyanazok a próbák várnak rá az életében a születéstől a felnőtté válásig: útnak indulás, elválás a szülőktől, barátok és közösségek megtalálása, saját egyéni mintázatok kialakítása, az intimitás megtapasztalása, végül az elköteleződés. Nem magamtól tudom: Boldizsár Ildikótól. Ő se [csak] magától tudja: a népmeséktől. És akkor ugyanoda jutottunk vissza, ahonnan elindultunk. Itt a vége, fuss el véle!)

Vadon Judit, Czéh Dániel a Szélkötő Kalamonában (Bóbita Színház)

HOFFER KÁROLYRÓL CSIZMADIA TIBOR

Előre is elnézést kell kérnem az olvasóktól, mert a következő sorok végtelenül szubjektívek, személyesek, ilyen módon legalább annyira szólnak az írás szerzőjéről, mint írása tárgyáról.

Hoffer Károllyal a felvételin találkoztam először, 2008-ban. Érettebbnek tűnt a többieknél, életkoránál fogva is, ugyanakkor látszott nyitottsága, tanulni vágyása. Korábbi, rajztanári végzettsége szinte ideális volt ahhoz a döntéshez, hogy a bábszakmát válassza. Direkt írok bábszakmát, és nem bábszínészetet, mert első pillanattól kezdve látszott, hogy bár színész szakra jelentkezett, őt a bábműfaj egésze, a színészet, egy előadás látványvilágának kialakítása és a rendezés is érdekelte.

„Előélete” és gondolkodása az osztály egyik meghatározó tagjává tette, azzal együtt, hogy az akkor induló bábrendezőképzés egyik fő szempontja volt, hogy a rendező és a színész szak, különösen az első két évben, minél több felületen találkozzon. A vizsgák közül az egyik legemlékezetesebb volt homokrajza az írásvetítőn: ahogy egy teljes emberéletet futtatott végig pár percben, az a bábműfaj változatosságáról, a csodáról is szólt, amelyet a gyerek és a felnőtt is átélhet. Nem véletlen, hogy amikor az osztály vizsgaelőadásaként Huxley Szép új világát mutattuk be, ő a nagyhatalmú, mindenki fölött álló Mustapha Mond világellenőr szerepét kapta. De a színészi feladatok ellenére – és azokkal együtt – mégsem a színészet volt a fő tevékenysége, hanem maga a műfaj.

Az sem véletlen, hogy amikor a Budapest Bábszínházhoz szerződtette Meczner János, aki az egyetemen is osztályvezető tanára volt, nemcsak színészként jelent meg a színlapon, hanem tervezőként is, majd rendezőként olyan előadással robbant be 2013-ban a bábos és – nyugodtan mondhatom – az általános színházi köztudatba, mint a Semmi. Ahogy Janne Teller regénye fontos a kamaszok gondolkodására gyakorolt hatása miatt, ugyanúgy fontossá vált ez az előadás a műfaj gazdagságát bemutató eszköztára okán. Olyan előadás született, amelyet a kritikusok az év gyerek- és ifjúsági előadásának választottak. A produkciót nemcsak rendezőként, de tervezőként is jegyezte, és nagyrészt azzal a csapattal vitte sikerre, akikkel együtt tanult az egyetemen. Abban is áttörést jelentett ez az előadás, hogy megmutatta ennek a generációnak az alkotó erejét, azt a potenciált, amely az egyetemi képzés során, az egymásra épülő bábszínészosztályok tapasztalataiban sűrűsödött meg. Hogy nem egyszeri sikerről volt szó, azt olyan előadások létrehozása bizonyította, mint a kritikusok által szintén díjjal jutalmazott Az időnk rövid története.

Ennek a generációnak a művészi erejét hívtam segítségül én is a Márton László által írt Trisztán és Izolda történet bábszínpadra állításakor. Károly tervezte a bábokat, de más, a szcenikára vonatkozó ötletei is segítettek nekem abban, hogy egy ilyen nagy formátumú művet színpadon, bábszínpadon valósíthassak meg.

Hoffer Károly szakmai története nincs befejezve, inkább most kezdődik. A következő lényeges, oktatói állomása az lesz, amikor az általa, általunk felnőni segített következő művészi generáció a pályára kerül. Akkor lehet igazán lemérni, hogy az a tudás, amely folyamatosan fejlődik benne és alakul, hogyan ölt testet a tanítványokban.

Hókirálynő (Budapest Bábszínház). Fotó: Éder Vera

MICHAC GÁBORRÓL ELLINGER EDINA 

Gábor vizuális világával először nem mindennapi, mi több, nem is színházi körülmények között találkoztam. Néhány éve a Nagykörúton hazafelé tartva, az autóból megláttam egy plakátot, rajta egy gyönyörű bábbal. Tengely Gábor akkor rendezte a Csongor és Tündét a Nemzeti Színházban, a plakát pedig ezé az előadásé volt. Azonnal megírtam egy SMS-ben Tengely Gábornak, mennyire szépnek, kifejezőnek tartom a bábot, és érdeklődtem, ki tervezte. Emlékezetes maradt az előadás, csakúgy, mint egy másik Tengely-rendezés, a győri Vas Laci!. Ott csillant fel a szemem arra, amiben Michac Gábor egyedülálló: a folk XXI. századi használatára, múlt és jelen, tradíció és mainstream ötvözésére, a népi motívumok megőrzésére és hiteles újragondolására, futurisztikus, a mangák világát is idéző figurákkal egy XXI. századi furcsa tündérvilág megteremtésére. Nem állítom, hogy a figuráiról először a bájos jelző jut eszembe, mert a karakterei erősek, van bennük egyfajta sötétség vagy szomorúság, de ha a rendező tudatosan választja a történethez az ő világát, tökéletes lesz a színpadi harmónia.

Évekig követtem a pályáját, láttam részletes, művészi módon kidolgozott bábterveit, díszletmakettjeit, jelmezrajzait, és egy nagyon izgalmasan gondolkodó látványtervezőt ismertem meg munkái által. Mielőtt együtt dolgoztunk, a Budapest Bábszínházban két nagyszínpadi produkcióban dolgozott. A Hókirálynőben, ahol a bábokban tökéletesen sűrítette a szereplők tulajdonságait, és A csillagszemű juhászban, ahol a nem sztereotip gyerekszínházi jelmezek akár kifutón is megjelenhetnének, hiszen a népi motívumokat, összhangban a rendezői koncepcióval, úgy gondolta újra, hogy az az előadást meg- és elemeli, a ruhák részletgazdagsága pedig a színészt segíti a szerepformálásban.

Közvetlen kapcsolatba azonban csak két éve kerültem vele: először színészként, aztán rendezőként. Érdekes, hogy alapvetően egyik produkció sem jellemző rá, de mindkét előadás remek példa arra, milyen nagyszerűen működik alkalmazott művészként és alkotótársként, hogyan képes – félretéve a művészi egót – egyetlen pillanat alatt ráhangolódni a rendezőre.

Amikor felmerült számomra egy szólóelőadás létrehozása, egyrészt biztos voltam abban, hogy Tengely Gábor rendezi, másrészt nagyon szerettem volna, ha a látványt Michac Gábor tervezi. A csomótündérben ugyanis van tündér, Gábor világáról pedig, ahogy említettem, egy furcsa tündérvilág jut eszembe, és a történet a hétköznapisága ellenére elemelt. Kezdetben még nem alakult ki a technika, a tárgyjáték, ezért az első tervek egyike a jelmezem volt, ami nekem sok kapaszkodót adott a karakterhez. Amikor kialakult az előadás rendszere, és elkészült a pop up iroda, több órás körültekintő, színekre, méretekre, egymáshoz való arányokra koncentráló válogatás után lettek meg a báb tornacipők, amelyekkel játszom. Ám a csomótündérnek pontosan tucatnyi díja is van, ez pedig 12 karakteres, részletgazdag, játékos, szellemes fricskákkal teli díj. A néző valószínűleg nem látja teljesen ezek kidolgozottságát, de számomra nagy öröm a velük való játék.

Rendezőként, azt hiszem, élete legnehezebb feladatát adtam neki a Gingallónál. Az Igazgyöngy Alapítvány tanulóinak munkáiból, kétszáz gyerekrajz motívumaiból kellett kiválogatnia az előadás témáihoz illő részleteket, azokat a figurákat, amelyek bábbá konvertálhatók, miközben a kiválogatott karakterekhez nem nyúlhatott hozzá. A cél ugyanis az volt, hogy Szalóki Ági tiszta zeneisége találkozzon a gyerekek naiv világával. Gábor pontosan megértette, miről van szó, ebben az esetben mit jelent a koherens világ, és alkalmazott művészként a produkció érdekében feladta a saját elképzeléseit.

És néhány praktikus faktort sem felejthetünk el. Mivel több mint 100 báb van a Gingallóban, és ezeket rövid idő alatt kellett legyártani a műhelyekben, a tervezésnél és a munka irányításánál figyelembe kellett vennie a színház működését, a megvalósíthatóságot. Jelmezeiben egyre öltöztetőbarátabb, azok tartósak, minőségiek, kompromisszumok és olcsóság nélküliek.

L. még Nagy Viktóra Éva a lapban meg nem jelent cikkét Mátravölgyi Ákosról.