Nincsenek hangsúlyok, nincs intimitás, nemhogy szerelem; mindent elhadarnak, eldühöngnek, kiszalad a vér a folyton imára kulcsolt, égnek emelt kezükből, és vége.

Eperjes Károly három éve a Veszprémi Színházban, majd szinte napra pontosan egy éve a Békéscsabai Jókai Színházban vitte színre az Ármány és szerelmet. Most pedig megtartották a premiert a Pesti Magyar Színházban is. A főszerepet, Ferdinánd őrnagy figuráját ezúttal is Tóth János Gergely játssza, és Szabolcs János díszletét is Békéscsabáról hozták a fővárosba. A kérdés csak az, mi végre?

Schiller műve „dermesztően érvényes ma is” – írja a színlap. De hogyan domborítja ki ezt a rendezői olvasat? Mi adja a mű érvényességét? A két ifjú szerelmes története, akiket a társadalmi különbségek végzetesen elválasztanak egymástól, talán kevésbé húsbavágó ma. Ám ettől függetlenül is munkál egy másik romlás a történetben, mégpedig a hatalom minden erkölcsi határt maga mögött hagyó hajszolása, a politikai ármány és intrika. „… azelőtt nem ismertünk ilyen rettenetes elnyomást, mint amilyen most nehezedik országunkra” – írja Schiller, és mondja Tóth János Gergely a színpadon, „… országunk legkegyelmesebb ura felvonultatta a regimentet a főtérre, és agyonlövette a szájaskodókat. Hallottuk a fegyverropogást, láttuk az agyvelejüket szétloccsanni a kövezeten. Akkor már az egész hadsereg lelkesen kiáltozta: Hurrá, megyünk Amerikába!” – írja Schiller, és mondja Tahi József megrendüléssel. Korának gyarmatosító háborúira utal a szerző és arra a hatalomra, amely életekkel játszik. Még a vak is láthatja, mi folyik ebben a tán soha sem volt hercegségben. A hercegségben, ahol a politika kegyetlenebb és pusztítóbb, mint ahogyan azt Schiller valaha is meg merte írni.

Fotó: Juhász Éva/Magyar Színház

A Pesti Magyar Színházban látható előadás végéhez még hozzáköltenek néhány sort, a bűn kérlelhetetlenebb és ördögibb lesz, fagyos racionalitása vígan túléli az elvakult erkölcs és vak szerelem önpusztító játszódásait. A vicc az, hogy így is lehetne olvasni Eperjes Károly rendezését. De nem lehet. Mert ez a játék: locsogás. Nincsenek hangsúlyok, nincs intimitás, nemhogy szerelem; mindent elhadarnak, eldühöngnek, kiszalad a vér a folyton imára kulcsolt, égnek emelt kezükből, és vége. Igaz, a Sturm und Drang hevülete Schiller sorait és instrukcióit olvasva túlzó gesztusokért kiált. „Jobb kezét az égre emeli”, „halálsápadtan remeg”, „borzadva rogy a pamlagra”, „észrevehetően dobog a szíve”. Ez mind szépen meg is mutatkozik a játékban. A Lujzát alakító Sziládi Hajna és leginkább a Ladyt játszó Gáspár Kata a preromantika ezer színében ágál a színen. Méltó társuk az erkölcs bokázó bajnokaként Tóth János Gergely. Felszegett fej, dacosan elfordulva elmondott mondatok, térdre rogyva elhadart imák, miközben csak pörög-pörög a szöveg-verkli. Az ármány két bajnoka, a kancellár és magántitkára pedig Jockey Ewing legszebb napjait idézve folyton töltögetnek.

Máskor meg épp az instrukciók be nem tartása teszi zavarossá vagy nevetségessé a játékot. Mikor Ferdinánd közli Lujzával, hogy feleségül kell vennie a Ladyt, Schiller szerint a lány rövid szünet után, halk akadozó hangon, szörnyű nyugalommal szólal meg. Felfogván a letaglózó, sorsát megpecsételő hírt tesz így. Az előadásban viszont Tóth János Gergely még  ki sem ejti az utolsó hangot kétszavas mondatában, Sziládi Hajna már vetődik is az apját alakító Haumann Péter nyakába: „Apám, visszatért hozzád a lányod – bocsáss meg, apám!” – a hirtelen gesztustól a néző szinte összerezzen székében, majd konstatálja, hogy ennyit az el nem múló ragaszkodásról, meg az elengedő szerelemről, amiről előtte monologizált a lány, a jelenet pedig tragikus helyett nevetségessé válik, a végzetes szerelem kamaszkori csapongás lesz.

Egyes jelenetek tehát elhangolódnak, mások azonban egyenesen értelmezhetetlenek lesznek. Mikor Ferdinand és Lujza meg a mérget rejtő citromos víz (amely méltán ösztönzi nyíltszíni nevetésre a közönséget) hármasban maradnak a darab végéhez közeledve, az eddigi borús hangulatot sutba vágva a lány viháncolni kezd: „Von Walter úr, ha volna kedves kísérni, játszanék valamit a fortepianon, mikor utoljára sakkoztunk, adósom maradt egy játszmával…” ­  teli mosollyal, könnyeden szaladgál az őrnagy körül, csipkedi, ölelgeti. Én meg a nézőtéren töprengek, hogy ezt most Ferdinánd álmodja, a méreg hallucinációkat von köré, vagy mit látunk? Miért változik az imént még síri hangulat ily vidámmá? A darab és az előadás szövege egyezik, de Schiller azt írja: „Lujza lassan jön vissza, a szoba másik oldalára megy, fejét lehajtja, csak időnként néz félénken. A jelenetet hosszú hallgatás előzi meg.” Így persze egész másként hangzanának ezek a kínos csendet megtörő még kínosabb helyzetet teremtő mondatok, hiszen a fiatal lány arról, amiről Ferdinánd hallani akar – hogy kényszerből írta a kompromittáló levelet, mely szétszakítja szerelmük –, nem beszélhet, így kínjában szólal meg és beszél butaságokat. A szünet, a csönd, a valós megrendülés, a hangsúlyok elhelyezése hiányzik a játékból.

De nem csak részleteiben, hanem a teljes alakítások terén is hullámzó a teljesítmény. Tóth János Gergely Ferdinándja a becsületes embert mint bolondot mutatja be. Mentségére legyen szólva, Schiller drámájából magam sem olvastam ki mást, mint a becsület esztelen oltalmazását és vak féltékenységet. Sziládi Hajna alakításából fel-fel sejlik az ártatlan szűz, a lelkes szerelmes, és képes a becsületes nő erős tartását is megjeleníteni egy-egy jelenetében, máskor azonban túlzó gesztusokra ragadtatja magát kizökkenve a finom nő szerepéből. Tóth Sándor erős orgánumát, tekintélyt parancsoló termetét jól kamatoztatja Von Walter kancellár szerepében, határozottsága azonban elfedi karaktere Schiller által megírt esendőségét, kételyeit. Takács Géza Wurm magántitkár sündörgését jól hozza, de valahogy nem ér nyomába Tóth Sándor energiáinak, pedig a drámában mintha ez a figura lenne az ármány valódi mozgatórugója, nem pedig a kancellár. Gáspár Kata Lady Milford alakításáról nehezen hihető el, hogy ez a kegyencnő saját sorsának kovácsa, és sakkban tartja az egész hercegséget, sokszor kifejezetten irritáló, inkább ágyas, mint nemes asszony. Haumann Máté elemében van Von Kalb udvarnagy szerepében. A pojáca figuráját észrevehető műgonddal dolgozta ki, mozgása, beszéde is ötletes, amilyen jelentéktelen alak a drámában, olyan üdítő színfolt a színpadon. Haumann Pétert fáradtnak láttam. De meg-megcsillogtatta a jellegzetes komikusi színeket, amit hálásan fogadott a közönség. Játéka ebben a nagy Sturm und Drang tobzódásban is kellemesen visszafogott volt, az idős apa aggodalmait, kiszolgáltatottságát jól láttatta megtörtsége, ám a kapzsiság, a fösvénység jól ismert haumanni gesztusai is megjelentek játékában. Tóth Éva igazán szép az idősödő anya, Millerné szerepében, rá nézve elhiszi az ember, hogy Miller, a városi muzsikus még most is szívesen csíp a fenekébe. Az anyai aggódásban nem túl hangsúlyos, bár a szerep sem enged neki teret. Aztán itt vannak még a csak a folytonos szaladgálásért és röhögcsélésért foglalkoztatott fiatal lányok, Taba Dorottya Lucia és Heizer Georgina meg a szolga, Alex szerepében látható, törpetermetű, Köleséri Sándor és egy beöltöztetett drótszőrű tacskó. A biodíszlet figurák talán kínosak az ember jóérzésének, de valóban megteremtik a dekadens, extravagáns hangulatot. Sokkal jobban működik a jelenlétük, mint az anakronisztikus szivarozgatás meg folyamatos konyakozás az ármányos oldalon.

Kárpáti Enikő jelmezei Schiller korát idézik. A díszlet pedig amolyan papírmasé barokk. A díszítők madárcsicsergés, lódobogás, szekércsikorgás és némi korabeli muzsika alatt, a korabeli táj és városképeket láttató tüllfüggöny mögött serénykednek, hogy hol a jókora kandallót, íróasztalt vagy a gerendás polgári otthont tolják be a színre, négyszer, ötször az előadás alatt. A díszlet érdeme a nagy belmagasságot kihasználó grandiózus hatás.

Ismét elérkeztünk tehát az összképhez és a kérdéshez, hogy van-e valamiféle rendezői olvasat, gondolat? Eperjes Károly és Deres Péter dramaturg Wurmnak, a kancellár magántitkárának adnak még néhány mondatot az előadás végén. A két szerelmes a nagy ónémet étkezőasztalon egymásba roskadva, halva fekszenek, Ferdinand apja, a kancellár megtörve áll a fia holteste fölött, magát hibáztatja. Schillernél így ér véget a darab: „Most már vihettek!” – mondja a kancellár a törvényszolgáknak, azt sejtetve, hogy végül az ármány, a bűn is elnyeri méltó büntetését: a valódi bűnös önön magára mond ítéletet. Nem így az előadásban, itt Wurm közbelép, néhány racionális mondattal helyrezökkenti a kancellár lelki egyensúlyát, vázolja, hogy szerelmi tragédiának állítják majd be a gyilkosságot, majd felgyújtja a holtesteket és Millerék otthonát. A bűnösök távoznak. A bűn diadalmaskodik Eperjes Károly rendezésében, ez az ami az előadásból kiolvasható[1].

Hol? Pesti Magyar Színház
Mi? Ármány és szerelem
Kik? Fordító: Vas István, Rendező: Eperjes Károly, Játsszák: Tóth Sándor, Tóth János Gergely, Haumann Máté, Gáspár Kata, Takács Géza, Haumann Péter, Tóth Éva, Sziládi Hajna, Kádas Petra, Tahi József, Köleséri Sándor, Heizer Georgina, Taba Dorottya Luca, Mihályfi Ákos Dramaturg: Deres Péter, Díszlettervező: Szabolcs János, Jelmeztervező: Kárpáti Enikő

[1] Eperjes Károly rendezői szándékairól bővebben lásd: Eperjes Károly Békéscsabán rendez.