…a felnőttek gyakran gondolják, hogy nem nekik szól a bábelőadás (…) – de amikor az előadás során felnőttként is részévé válnak a játéknak és a végére kap valamit a szívük, akkor talán még nagyobb hatása lesz az élménynek. Ezért is gondolok úgy magamra, hogy régen színész voltam, most pedig álruhás színész vagyok, aki meglepetésszerűen támad.

2018. március 5-én a Katona József Színház előcsarnokában beszélgetett Fabók Mariann bábszínész, Ács Norbert bábszínész, a Budapest Bábszínház tagja és Kovács Géza rendező, a szombathelyi Mesebolt Bábszínház igazgatója. A beszélgetést Veiszer Alinda vezette.

Veiszer Alinda: Egy 1909-es idézet szerint „ma a bábjátékok már csak vásártereken őgyelgő alsó néposztálynak szolgálnak mulatságul, vagy a gyermekszoba naiv lakóinak szereznek örömet.” 2018-ban a Budapest Bábszínház logója szerint a báb nem korosztály. Kezdjük innen: valóban egy aktuális kérdés, hogy a báb korosztály-e, amikor sorra látjuk azokat a felnőtteknek szóló előadásokat, amelyekben bábtechnikákat is használnak az alkotók?

A mikrofonnal: Kovács Géza. Fotók: Éder Vera

Kovács Géza: Ez egy kicsit megtévesztő, mert a vágyainkat fejezi ki, hiszen az előadásaink 80-90 százalékát gyerekeknek játsszuk. Azt nem tudom, ma mit jelent az alsóbb népréteg – gyanús, hogy abban én is benne vagyok. Ahogy a Budapest Bábszínház, mi is kísérletezünk nagykamasz és felnőtt előadásokkal is, vért izzadva. A műfajnak van egy 1909-ből származó társadalmi beágyazódása, szocializációja, és a szemlélet, hogy gyerekeknek játsszunk, az 50-es évektől kezdve a Nagy Orosz Forradalommal együtt jött be hozzánk. Igaz, az Állami Bábszínháznak voltak olyan legendás előadási, hogy a Jókai téren lógott a jegyért várakozó sor vége. Ma nem hiszem, hogy bábszínházból utcára ér sor, ha felnőtt előadásra árulnak jegyet. Nálunk Jeles András rendezett József és testvéreit, mindösszesen négy előadást tudtunk tartani Szombathelyen.

Veiszer Alinda: Ezért nincs is felnőtt előadás – mert nem töltik meg a nézőteret a szombathelyiek?

Kovács Géza: Óriási rizikó, de évente, kétévente próbálkozunk – a passió játékunk (a Jorge Luis Borges novellája nyomán készült, Baltasar Espinosa utolsó üdülése és üdvözülése című előadás – a szerk.) több, mint harmincat élt meg, amit leginkább a Csokonai Színháznak köszönhetünk, mert belekerült egy debreceni bérletbe, illetve szabadtéren is tudtuk játszani. Ha a befektetett energiát nézem, felnőtt előadást létrehozni ellenkezik a józan ésszel.

Veiszer Alinda: Lássuk a viszonyítást: egy közepesen sikeres gyerekelőadás hányat tud menni?

Kovács Géza: Egy vidéki színháznál körülbelül negyvenet. Ehhez képest egy vidéki prózai színházban ez már nagyon szép szériát jelent. Ugyanez Budapest és Mancsi (Fabók Mariann – a szerk.) viszonylatában nyilván nem negyven, hanem jóval több.

Veiszer Alinda: Így van ez? Vágyálom a Budapest Bábszínházban, hogy nem korosztály a báb?

Ács Norbert: Ez a mából nézve tényleg nehezen értelmezhető – ugyanakkor szerencsésnek gondolom a pályámat ebben a tekintetben, hogy nem érzem valósnak ezt a kérdést. Ezzel a mondattal egyébként akkor találkoztam, amikor tíz évvel ezelőtt a kritikusok díjátadójának gáláját a Budapest Bábszínházban tartották, Tengely Gábor rendezésében, és alapvetés volt, hogy a műsornak legyen sok bábos eleme. Így kerültünk egymás mellé Schneider Jankó kollégámmal (aki akkor még a társulat tagja volt), mint a két öreg a Muppet Showban, és a nézőkkel incselkedve kommentáltuk a színpadon történteket. Kihisztiztem, hogy én lehessek a néni, mert azt nagyobb tejfölnek éreztem. Amikor pedig elérkeztünk a gyermek- és ifjúsági előadás kategóriába, amelyben több bábelőadás volt jelölt, világos lett, hogy ebbe a kategóriába kerültek azok az előadások is, amelyek nem elsősorban korosztályiak, de bábos elemekkel is dolgoztak. Részemről ez csak amolyan froclizás volt: ahogy Tasnádi István vázlatára improvizáltunk, azt mondtam: azért van a gyerekelőadás és a bábművészet egy kategóriában, mert az nem műfaj, hanem korosztály – a kritikusok egyébként remek öniróniával nevettek ezen. De azért még akkoriban is jókora zavar volt ezzel kapcsolatban. Balázs Zoltán rendezett egy előadást A Mikádó címmel, ami tulajdonképpen bábosok és zeneművészeti főiskolások koprodukciója volt, mivel lett rá pályázati pénz, többször, több helyen is játszották. Néhány kritikus szavazott is rá, a független kategóriában, ami nyilván nem is volt tévedés, néhányan zenés kategóriában szavazták, ami ugyancsak kézenfekvő volt, hiszen operaénekesek énekeltek benne, és voltak, akik a bábhasználat miatt a gyerek kategóriában szavaztak rá. Persze semmilyen díjat nem nyert az előadás, hiszen szétszóródtak a szavazatok – és ezt nem azért mondom, mert tudom, hogy mi lett volna a jó megoldás, de ilyen módon csak elveszett az egyértelmű szakmai siker. Ma már kevésbé történik ilyesmi: a Kabaré például tudott nyerni a legjobb zenés előadás kategóriájában. Ugyanakkor ennek a folyamatnak a legfontosabb eleme, hogy a főiskolán létrejöhetett a képzés. A következő emancipációs lépés a kritikusok figyelme volt, akik rengeteget segítettek azzal, hogy kezdték észrevenni, hogy írtak róla, méghozzá úgy, hogy alakításokat is elemeztek. A harmadik eleme ennek a folyamatnak a közönség – amivel azért még nem vagyunk meg.

Veiszer Alinda: Nem maradt ki ebből az, hogy neves prózai rendezők kezdenek el bábokkal is dolgozni a saját előadásaikban?

Ács Norbert: Persze, ez is a része – ami alighanem onnan ered, hogy komoly színházi szakemberek kezdtek el bábszakos hallgatókat tanítani a főiskolán. És ez biztosan a kritikusok figyelmét is jobban irányította.

Veiszer Alinda: És hogy látod, a tendencia, ahogy az imént mondta Géza, az, hogy azért a felnőtt előadások kevesebbet tudnak menni?

Ács Norbert

Ács Norbert: Nálunk nem. A Semmi című előadásunkra például még mindig nehéz jegyet kapni, pedig már száz fölött járunk.

Veiszer Alinda: Az nagykamaszoknak szóló előadás, nem?

Ács Norbert: Ezt nem tudom szétszálazni, hogy azok, akik jönnek, fiatal felnőttek-e vagy még nagy kamaszok. Ha kategorikusan azokat vesszük felnőttnek, akik 18 év felettiek, akkor lehet, hogy valóban kevesebben járnak hozzánk.

Kovács Géza: Van egy budapesti közeg és van egy vidéki – és nem az ellentéteket igyekszem most élezni, hiszen dolgoztam is a Budapest Bábszínházban –, de két külön világról beszélünk. Norbi említette a kritikusok jelenlétét, és ez is egy különbség: vidéki bábszínházba kritikus nem jár, illetve nagyon ritkán jut el. Ha megnézzük a megjelent kritikákat, ez jól látható. De ez egyre kevésbé is fontos. A kritikusdíj jelöléseknél ugyancsak látható ez a fajta különbség. Kaposvárra vagy a Marczibányi téri találkozókra is kevesen jutnak el, innentől fogva nekünk ez a kapu bezárult – nem panaszként mondanom, ez a realitás. Továbbá számunkra azok a rendező személyiségek, akikről Norbi beszél, elsősorban anyagi lehetőségek híján és egyeztetési nehézségek okán ugyancsak nem hozzáférhetők. A hetvenezres Szombathelyen, de még a kétszázhúszezres Debrecenben is problémát jelent ez – azért látom másképp ezt, mint ahogy Budapesten látjátok. De nekünk ezzel semmi bajunk, mert azokban a keretekben, korosztályban, amelyekben vagyunk, próbáljuk a magunk munkáját magas minőséggel végezni.

Veiszer Alinda: Te hova tartozol?

Fabók Mariann: Én törvényen kívüli vagyok, és szerencsés azáltal, hogy vándorlok – így nem vagyok kötve sehova. Ezért az előadásaim többet is tudnak menni: a napokban volt például A székely menyecske… 480. előadása, amit 2011-ben mutattuk be. Ugyanígy lehet felnőtt előadásokkal is kísérletezni, de nekem is az a tapasztalom, mint Gézáé, hogy a mai felnőtt közönség, ha színházba szeretne menni, akkor a legkevésbé fog bábszínházi műsorfüzeteket nyitogatni. Ez a gondolkodás országosan általános. Nekünk is van egy balladás estünk, négy előadáson vagyunk túl a tavalyi bemutató óta.

Veiszer Alinda: Közben próbáltam gyorsan utánaszámolni, ha hét éve megy A székely menyecske és a 480-nál tart, akkor mondjuk, négy-ötnaponta játszod az előadást.

Fabók Mariann: Mi alantas közönség előtt játszó csepűrágók másképp számolunk: inkább a nyári hónapok az erősebbek, de valóban sokat tudott menni. Ehhez a mottóhoz, hogy a báb ne korosztály legyen, hanem műfaj, az lenne a mi válaszunk, a tervünk, hogy a felnőtt előadásainkkal olyan színházakat keresnénk meg akár Pesten, akár vidéken, amelyeknek már meglévő felnőtt közönségbázisa van, hiszen hiába jó színvonalú egy bábos előadás, ha nem jut el a felnőtt közönséghez – eltekintve a néhány örömteli kivételtől. Így lehet, hogy egy idő után a köztudatba is bejutunk.

Veiszer Alinda: Izgalmas, hogy a felvázolt helyzetre milyen megoldásokat vehetünk számba, de mielőtt ebbe jobban belemegyünk, mondd el, miért választottál ilyen egyedi utat.

Fabók Mariann: Nem egyedi az én utam. Az egyetem után egy nagy létszámú társulatba, a Miskolci Nemzeti Színházhoz kerültem, ahol hat évig voltam tag. Ebben a hat évben kikeltek a magok, amelyeket a báb műfaj vetett el a szívemben előtte – a Kolibri stúdiósaként és a főiskolán –, és nem találtam nyugtot anélkül, hogy ez ne kapjon szárba. Életre hívtam ezt a színházat, és borzasztó felelőtlenül fogtam neki előadásokat készíteni. Engem egyébként a társulati védőháló segített abban, hogy elkezdhessem, így nem nyomott semmiféle határidő. Akkor dolgoztam eleinte, amikor belülről azt éreztem, hogy muszáj. Így váltam lassan törvényen kívülivé, mert a magánbábszínház keretei egy idő után ütköztek a társulati munkával. A hatodik évad végén meghoztam a döntést, amihez egyébként magánéleti okok is hozzájárultak.

Fabók Mariann

Veiszer Alinda: Akkor térjünk vissza oda, ahol félbeszakítottalak. A te válaszod tehát arra a helyzetre, hogy a felnőtt nem megy be a bábszínházba, az, hogy a bábos előadás menjen be oda, ahova a felnőtt néző jár. Milyen megoldás van még, ha az embernek nem áll módjában vándorolni kőszínházról kőszínházra? Szombathelyen van ilyen lehetőség?

Kovács Géza: Bennem egyre inkább érik az a fajta színházi ideál, ami valamiféle visszatérés a népszínházi eszméhez, de nem a mai értelemben, ahogy a vidéki társulatok többsége vígjátékokkal szórakoztat, hanem a ’40-es, ’50-es évek francia népszínházi eszményéhez, ami értékeket közvetített, vitt el tömegekhez. Nem várunk arra, hogy eljöjjenek hozzánk, hanem megteremtjük a befogadó helyzetet. Az én szupernaiv elképzelésem a következő pár esztendőre, hogy megkeressük azokat a falu- és lakóközösségeket, ahova értelme van komplex programokat elvinni, ahol délelőtt gyerekelőadást játszunk, délután meg kamaszoknak, este pedig felnőtteknek. Látni lehet falunapokat, ahol sokszázezer forintért az Irigy Hónaljmirigy egyik fele játszik egyik évben, a másik fele a másik évben – és azért mondom, hogy szupernaiv az elképzelés, mert persze meg kell valahogy győzni a közösségek vezetőit erről, hogy az ünnep legyen színház. Nekünk nincs normális életterünk, mi egy rossz állapotú művelődési házban játsszunk, és igazán azt látom, az elkövetkezendő években ez nem is fog változni, úgyhogy ki kell lépnünk ebből a csapdahelyzetből, amit a mennyiségi mutatók kényszere határoz meg – hiszen semmi más nem számít ma a magyar színházi világban, csak a termelékenység.

Veiszer Alinda: És konkrétan: a helyi színházzal össze lehetne-e fogni, hogy szoktassák a közönséget a bábhoz is?

Kovács Géza: Volt a Weöres Sándor Színházzal egy közös előadásunk, A holdbéli csónakos, amit csak nálunk játszottuk, kamasz- és ifjúsági bérletben – a nagyszínházba nem jutottunk be vele, sőt, nem is nézték meg sokan a partneri intézményből. Ezt nem panaszként mondom, de aligha ez a járható út. Már más a szemléletem, közelebb állok a Mancsi-féle szabadságeszményhez. Sokkal inkább érzem fontosnak a színház közösségteremtő képességét, ami ránk hárul, mint bármi mást.

Veiszer Alinda: Nem lehet olyan bérletpolitikát folytatni, hogy a kedves szülő megveszi a gyermekének a 4-5 előadást, és ebben benne van egy felnőtt is?

Kovács Géza: Szuperjó ötlet, ha bevezetjük, ne kérj szabadalmi-díjat! Bár bogarat ültettél a fülembe, én az imént a nehéz utat emlegettem, mert az utóbbi időben engem az a fajta kérdés, az a színház érdekel, amelyek azokkal az ideákkal foglalkozik, ami éppen kivezet a jegyeladások és bérletrendszerek útvesztőjéből. Nehéz út, mert közösségeket kell meggyőzni, de lehet, hogy eredményre lehet jutni.

Veiszer Alinda: A Budapest Bábszínházban mindez nem játszik.

Ács Norbert: Mostanra én egy Andrássy úti úrifiú lettem. Nekünk valóban más jellegű problémák vannak. Slágereladásokkal és sokféle bérlettel dolgozunk, és persze reklámozzuk is magunkat, és igyekszünk minél inkább eljuttatni a nézőkhöz az állítást, hogy felnőtteknek is választható a bábszínház. Mi gyakran veszünk részt koprodukciókban is, amelyek hol sikerülnek, hol nem – és például a Trafó tere kevésbé determinál, és jobban bejön egy olyan réteg oda, akik a BB-be nem jönnének be. A bábbal egyébként nincs komoly problémája a kortárs művészetnek, a Nemzeti Színházban ezer éve bemutatott előadásnak például éppen Géza rendezte a bábos részét, a Valló Péter a normális… a többi részét, és senki nem kérte vissza a jegy árát, hogy zavarták volna a bábok. De tudnék mondani további példákat is.

Veiszer Alinda: Te, aki játszol gyerek és felnőtt előadásban is, mit mondasz, milyen képességek kellenek egyikhez, másikhoz? Megvan-e az a képzettsége a színésznek s rendezőnek is, hogy mindkét igényt kielégítsék?

Ács Norbert: Ez egy nehéz kérdés, erre biztos, hogy színháztörténetileg nagyon fel kellene készülnöm, úgyhogy most csak azt tudom mondani, amit én gondolok: a felnőtt közönség eggyel jobban igényli színészi jelenlétet, ami nem jelenti azt, hogy kevésbé tud absztrahálni, és ne lenne nyitott az animáció irányába. A mai képzésben már alapelvárás, hogy a bábszínész is meg tudjon oldani színészi feladatokat, ami azért is érdekes, mert a színészi munka az ego életben tartásáról is szól – félve mondom, de a báb korábban sokszor ennek éppen az ellenkezőjét követelte. A mai technikák mögé már kevésbé lehet elbújni. Ennek a kettősségnek a harca néha nem egyszerű. Nem azt mondom, hogy ezek különböző szakmák, de egy nagyon izgalmas határmezsgye. A Pettson és Findusz gyerekelőadás, de íve lehet az alakításnak, és olyan teljes dolgot élek meg benne, ami által a végére más ember leszek. Van bennem egy kisördög, aki azt mondja, ha csak gyerekelőadásokban játszanék, akkor lehet, hogy több manír kerülne rám.

Kovács Géza: Én egyszerűbben látom ezt: számomra a hitelesség fontos. Nekem ugyanolyan izgalmas és lenyűgöző egy bábjáték, amiből nincs kilépés, mint egy rafinált helyzet, amikor kint is vagyunk, bent is vagyunk. Vagy ha meggondoljuk, Heni bácsi (Kemény Henrik – a szerk.) Vitéz László-játéka milyen fajta emocionális élményt ad felnőttnek, gyereknek, akkor nem is olyan komplikált kérdés ez. Az előadás önmaga hitelesíti az eszközt, hiába hat a felnőtt tudatállapotára a kilépek-belépek játék, ha nincs meg a hitele és forrpontja. Vagy mondhatom, Tatán láttam legutóbb Mancsi Vitéz László játékát, amelyet ugyanúgy lenyűgözve követtek a gyerekké vált felnőtt és gyereknézők is.

Fabók Mariann: Az ego és alázat kérdését én is így látom. Hat évadon át játszottam a miskolci színház türelmes, jól nevelt felnőtt közönségének, és immár hat éve játszom szertelen gyermekeknek, az ifjúságnak, és néha az aggastyánoknak is, de én azt szeretem legjobban, ha minden korosztály jelen van. A színészi jelenlét és a bábos feladat egyaránt fontos, de az ego és alázat aránya állandó kell, legyen, mert ha elbillen, akkor ez az élő színházi munka során is nézhetetlenné válik.

Veiszer Alinda: Ha kinézel és a nézőtér 90 százaléka 2-3 éves, vagy éppen ellenkezőleg, mondjuk a nézőtér 60 százaléka felnőtt, hangolod-e az előadást?

Fabók Mariann: Persze, éppen attól fordulnak elő egy azonos előadás esetében hatalmas különbségek: játszottam óvodásoknak vagy olyan közönségnek, ahol kizárólag nyugdíjasok ültek. Nem szeretem kihúzni az előadásomból a mesemondás felét, ezért a történeteimben is megszakítja a bábjátékot ez az exhibicionista mesemondó lány, aki improvizálni tud, aki megszólítja a közönséget. Ez a vásári játék jellege: az utcán bármi megtörténhet, ott például sörösüveg kerülhet a díszletre, amit az előadás javára lehet fordítani, mert belekeveredik a mesébe, és ennek az itt és most élményszerűségnek a közönség örvendezve tapsol. Annak a színháznak a híve vagyok, ahol katarzis történik: ismerem a színházból kiáramló ványadt közönséget, úgyhogy nagyon megrendítő, amikor az előadás végén zokogás után odajönnek hozzám gratulálni. Ezt azért említem, mert a felnőttek gyakran gondolják, hogy nem nekik szól a bábelőadás, csak elkísérik a gyermeküket, és úgy készülnek, hogy a háromnegyed óra után majd tovább ballagnak – de amikor az előadás során felnőttként is részévé válnak a játéknak és a végére kap valamit a szívük, akkor talán még nagyobb hatása lesz az élménynek. Ezért is gondolok úgy magamra, hogy régen színész voltam, most pedig álruhás színész vagyok, aki meglepetésszerűen támad.

Veiszer Alinda: A te pályád azért nehezített, mert sok előítélet társul a műfajhoz – neked meg kell találnod, hogy elérjen a nézőkhöz, amit szeretnéd, de ne legyen sok.

Fabók Mariann: Igen.

Veiszer Alinda: Olvastam egy írást arról, hogy át lehetne nevezni ezt a területet, a szerző azt ajánlotta, legyen animációs előadás művészete. Ez megoldana bármit?

Ács Norbert: Ez nagyon vonzóvá tenné, alighanem.

Kovács Géza: Most ledobok egy bombát a társadalompolitikai beágyazódásról költségvetés tekintetében. A szolnoki színház állami támogatása 318, 8 millió forint, ehhez képest a Bóbita, a Kövér Béla, a Mesebolt, a Kabóca, a Grimm bábszínházak állami támogatása 239, 4 millió forint, vagy a nyíregyházi színház 345, 6 milliójával szemben a Vojtina, a Harlekin, a Vaskakas, a Ciróka és a Csodamalom összesen kap 330 millió forintot. Beszélhetünk ezután megbecsülésről, amikor öt-öt bábszínház támogatása nem éri el egy-egy vidéki színházét. A bábszínházak éves támogatása 41 és 73 millió forint között van, nagyátlagban 50 millió alatt, ami kevés fizetésre elég, miközben évi öt-hat-hét bemutatót teljesítenek a társulatok, mi 310-360-as előadásszámmal, de a Vojtina az 500 előadást közelíti meg. Az éves felnőtt színházi támogatások nézőként 6 és 15 ezer forint között vannak, a gyerekszínháziak 2000 és 3500 forint között. Igaz, a futballt nézőket fejenként 22 ezer forinttal támogatta az állam. De nem kiélezni akarom az ellentéteket a műfajok közt, csak szeretném jelezni, hogy a kérdés nem az, hogy a felnőtt nézőt be tudjuk-e hozni, hanem az, hogy a felnőtt döntéshozót érdekeltté tudjuk-e tenni a gyerekeknek szóló kultúra iránt.

Veiszer Alinda: Volt jobb korszak valaha is? Az állam ezeket a dolgokat a legkevésbé sem tartja fontosnak – de például ott a gyerekkönyvpiac, ami egyszer csak – ugyanolyan állami érdektelenség mellett – felélénkült.

Kovács Géza: Volt jobb, ha álságos módon is, voltak az önkormányzati támogatásokhoz kapcsolt állami támogatások, ami mára megszűnt, azóta pedig jellemző, hogy a helyi önkormányzatok is aránytalanul kevéssé támogatja a bábszínházukat. A könyvkiadásban pedig jobban tudnak érvényesülni az üzleti szempontok, mint egy bábszínházi társulat fenntartásában. Mancsiék ugyan ki tudják használni a pályázati támogatásokat, úgy alighanem finanszírozható, de tudom, hogy egy hozzájuk hasonló családi vállalkozás 360-at játszik egy évben – ezzel szemben mi állami és önkormányzati támogatásra kényszerülünk.

Veiszer Alinda: Ez egy óriási feladat, tehát. Most lépjünk tovább: mi tudja megtermékenyíteni a bábszínházat úgy, hogy az érdekes legyen? Művészeti ágak találkozása? Helyszínek találkozása? Mitől lehet izgalmas ez a műfaj, amitől mondjuk a nézők lobbizzák ki a támogatást?

Fabók Mariann: Fordítanék a beszélgetés hangulatán. Bár lehet, hogy túl fiatal vagyok, de én nem látom ezt a műfajt megfeneklett hajónak, inkább kikötőből indulónak. Jelenleg sok megtermékenyítő dolog történik, ami nyit is egy új közönségréteg felé – szerte az országban láthatók azok a folyamatok, amelyek során a báb meg fogja találni a felnőtt közönségét. Lehet, hogy túl optimista vagyok, de tudjuk, fantasztikus felnőtteknek szóló bábelőadások születtek több színházban is, és ez alapvető. Ha az lenne a helyzet, hogy az alacsony művészi színvonalú munkák jelentenék a műfajban a veszélyt, akkor nem lehetnénk optimisták, de nem az a helyzet. A pénz hiánya nem lehet akadály – a szándék, a muníció mindennél fontosabb, és az van.

Veiszer Alinda: Mi az, ami szakmailag nagyon fontos jelenleg?

Fabók Mariann: Ahogy már elhangzott, neves prózai rendezőket invitálnak a műfajba, vagy ami Gézáéknál is nyilvánvaló: mernek hagyatkozni a szakralitásra, az ősiségre, ami hatalmas energiákat képes megmozdítani. Ha egy színész átváltozik, akkor egy élő minőség átvesz egy másikat: ez egy misztikum. Ha pedig egy élettelen anyag kap szellemet, az a teremtés, egy fokkal nagyobb misztérium.

Kovács Géza: Egyéni utakat alakítanak ki a vidéki bábszínházak – ha a Vaskakasra gondolok például, már elválasztani sem tudom, hol kezdődik a gyerek és hol a felnőtt előadás. A minőség az alapvető kérdés.

Veiszer Alinda: Nincs tehát egy válasz arra, mitől lesz modern, szárnyaló és innovatív. Most idézek egy közelmúltbéli szövegből: „A magyarországi bábművészet még kétségkívül gyerekcipőben jár, nemcsak előadásainak célközönsége vagy a köztudatban elfoglalt helye miatt, hanem azért is, mert nem beszélhetünk karakteres, egyéni előadásmódokról, stílusirányzatokról, iskolákról.”

Kovács Géza: Én ebben nem hiszek, sőt ez nem így van. Sorolhatnám szinte az összes színházat, mennyi utat épít. De nem hiszek az ilyen állításokban sem, mint korszerűség és innováció – én inkább hagyományt mondok és korszerűséget. De őszintén nem tudom, mi a korszerűség. Azt tudom, milyen, ha hat egy előadás.

Ács Norbert: Ahogy a Budapest Bábszínház, a többi társulat, de minden generáció is próbál erre választ adni. Amikor például Márkus Sanyi kimegy a Szigetre és nyilvánvalóvá teszi, hogy a bábszínház szexi vagy cool, akkor az is egy válasz – ahogy nem is kérdés már, hogy az animáció sem csak gyerekműfaj, elég, ha csak a South Parkot említem.

Veiszer Alinda: Igen, és ahogy említetted korábban a Pettson és Finduszt vagy a Semmit, ezek nemzetközi bestsellerek, amelyek színpadra vihetők…

Ács Norbert: … azért ezt árnyalnám. Ezek valóban sikeres szerzők, de én megkockáztatom, hogy nálunk még a prózai műfajnál is fontosabb az adaptáció kérdése. A BB egyébként az esetek többségében kortárs magyar darabokat játszik, de a munka lényegi és hatalmas része az adaptáció mikéntje. Gondold el, mi minden történik, amire egy másfél oldalas mese, mint mondjuk egy Csipkerózsika, színpadra kerül. És ez a hivatkozott nemzetközi szerzők munkáival sincs másképp. Az, hogy kortárs legyen és reflektáljon a mára, alapvető.

Kovács Géza: Én továbbra is zavarban vagyok, mert bár a kortárs szerzők szövegeire összességében nagyobb felvevő piac a báb, mint a prózai színházak, de attól még nem kortárs valami, ha kortárs szövegeket választ alapanyagnak – azonban továbbra sem tudom megmondani, mi a kortárs. Nekem van egy érdeklődésem, és én olyan rossz igazgató vagyok, aki ebből indul ki. Ha nem érzem magamban az érdeklődést, akkor lehet az hagyományos, innovatív vagy korszerű, egész egyszerűen nem vagyok képes foglalkozni vele.