Vidám kis estnek ígérkezett a Szabadság: a legdrágább kapitalista szó című előadás, Maja Pelević és Olga Dimitrijević 2016-ban Belgrádban bemutatott „two women show”-ja, amelyet a szerző marosvásárhelyi vendégelőadásként 2017 végén láthatott. Az egykori Jugoszlávia művészei látogattak az egykori Ceaușescu-rezsim országába, hogy a közönséget bevonó színházi előadás, performansz keretében a diktatúrában felnőtt vagy született nézők számára hátborzongató részleteket és kis színes érdekességeket meséljenek a „világ legzártabb” országáról, Észak-Koreáról.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház stúdiótermében vagyunk, tekinthetjük az előadást színházi előadásnak, de tulajdonképpen ugyanolyan beszámolás-mesélés folyik, amilyet ma külpolitikai újságírás címén gyakorlatilag a világmédiában bárhol látni lehet. Két embert látunk hátuk mögött egy vetítővászonnal, azon megjelenő szemléltető eszközökkel, térképekkel, képekkel, filmekkel: mesélnek, gesztikulálnak, időnként „eljátsszák”, ami velük történt. Hol adatokat, tényeket (vagy adatoknak és tényeknek látszó kijelentéseket) sorolnak, hol legszemélyesebb benyomásaikról mesélnek, hol közönségüket kérdezik, hozzák helyzetbe. Ebből kellene összeállnia annak, ami Észak-Koreáról (valamint az exjugoszlávokról és exceaușescurezsimesekről) tudható.

Mi a jelentősége annak, hogy ki melyik önkényuralmi rendszerből, a szabadságmegvonás melyik térségéből tekint a másik önkényuralmi rendszerre vagy szabadsághiányos térségre? Hogyan érnek össze a korlátok, akadályok, mennyire lehetséges a ki- és betekintés, a reflexió, de leginkább a szabadságvesztés globális rendszerére való rálátás? Maja Pelević és Olga Dimitrijević előadása is fontos jele annak, hogy van igény az ilyen típusú globális értelmezésre. Kérdés, hogy rendelkezésünkre állnak-e ehhez a megfelelő fogalmak, és az is, hogy mit tehet hozzá ehhez a perspektívakereséshez a színház.

Fotó: Cristina Gânj

Egyelőre úgy tűnik, hogy a megközelítés, a percepció és a reprezentáció nagyon hasonlóan, mondhatni sematikusan épül fel, legyen szó a szíriai polgárháborúról, az európai menekültútvonal válságövezeteiről, a líbiai rabszolgavásárról: valakik útnak indulnak, hogy nehézségek és kalandok árán elmesélhessék (előfeltevéseik, előítéleteik alapján) az otthon maradottak számára, mi történik messze.

Mi az indíttatása az „odamenésnek”? Nehezen meghatározható. Lehet akár a leleplezés, a szembesítés, a másik helyzetébe való belehelyezkedés, vagy (ahogyan az a globális karitatív akciók esetében gyakran kiderül) a kalandvágynak egy sajátos formája. Az „odamenés”, „megtapasztalás” rítusa felszínre hoz számtalan korábban nem tudott, vagy korábban rosszul tudott információt, megváltoztatja az emberi viszonyokat, a percepciót (közelebb hozza, emberarcúvá teszi a krízist – szokták mondani). Végül kiderül: semmi sem úgy van, ahogy korábban hittük, ők, a messzik, nem azok, akiknek gondoltuk őket, és mi, akik a messzikről gondolkodunk, szintén nem azok vagyunk, akiknek korábban hinni szerettük volna magunkat.

Körülbelül ez az általános következtetés, amelyre a globális percepció átrendeződése eljut az utóbbi években, nagyjából a menekültválságnak nevezett krízis szélesebbé válása óta. Azóta, amióta Európa kénytelen tudomásul venni, hogy a határain kívül is van élet, és ez nem pusztán vadság, kellemetlenség, távol tartható és távol tartandó egzotikum.

Maja Pelević és Olga Dimitrijević vállalkozása annyiban tér el a hasonló kísérletektől, hogy ők a háborús zónáknál is nehezebben elérhető területre merészkednek, Észak-Koreába. Ez az ország az őt körülvevő világban totális diktatúrájáról, atomrobbantásairól, humanitárius válságairól, munkatáborairól, politikai gyilkosságairól és kínzásairól ismert. Nem turistáknak való világ. Pelević és Dimitrijević mégis virtigli turistakirándulásra szánja el magát, és arról akként is számol be közönségének.

Viccelődnek a diktatúrában élő észak-koreaiakon, akik reggel köztereken sugárzott munkadalra sietnek dolgozni, az ország turisták számára mutatott előnyös és hamis arcán, a szállodai szobán, amelyből csak egy adott perspektívából látható a környező világ, a helyi kísérőkön, akik nélkül egy tapodtat sem lehet mozdulni a szigorúan ellenőrzött körzetekben. Tényleg viccesek, tényleg nevetséges az egész, de ez a humor kényelmetlen dilemmával szembesít. Mit teszünk, ha egy zárt világ preparált részleteivel szembesülünk? Ha csak azt látjuk, láthatjuk, amit mutatni akarnak nekünk? Lehetünk-e vendégei egy diktatúrának, és köthetünk-e alkut kényelmünk, kíváncsiságunk, egzotikumigényünk javára? Tegyünk-e úgy, mintha nem tudnánk, hogy hazudnak nekünk? Gyávaság-e, ha a hazugságokat nem leplezzük le, vagy önvédelem? Kiröhöghetjük-e a védett turistaövezetek vendégeiként (vagy a vendégek elmeséléseinek közönségeként) azokat, akik a védett övezeteken túl, a zárt övezetekben élnek?

A Szabadság: a legdrágább kapitalista szó első jelenetei ezeket a paradoxonokat teszik hangsúlyossá. Vannak ellentmondások, amelyekre reflektál az előadás, vannak, amelyekre nem reflektál. Az észak-koreai diktatúrát „kutató” két turista be is tartja, és nem is a szabályokat, szórakozik is rajtuk, és szórakoztat is általuk. Időről időre árverésre bocsátanak turistaútjuk alatt elcsent tárgyakat, amelyekre a közönség nevetve licitál. Közben persze marad a kérdés: lehet-e nyerészkedni, bevételt szerezni egy piacgazdaságon kívüli ország tárgyaival-termékeivel? Mit vásárol meg szuvenírként a néző, amikor egy diktatúra relikviáiért (?) ad pénzt: a szabályok megszegését, a zárt világ határokon átlopott egy darabját, az odalátogatók merészségét, színházi estén, luxuskörülmények között eladásra kínált horrort? Gyűjtő, érdeklődő, hős vagy cinkos az eladó, a vásárló?

Ennek a típusú szabályszegésnek és az észak-koreai diktatúrával való szembenézésnek pontos határa van. Nem loptunk ki akármit, például a nyugati turisták számára fenntartott szálloda törölközőit – mondják az előadás szereplői –, mert nem akartunk úgy járni, mint „az az amerikai”. Ez az a pillanat, amitől kezdve az előadás hitelét veszti, megtörik, és az egyébként lendületes, jó ritmusú, időnként felemelő, időnként üdítően jó humorú játékot nehéz tovább nézni.

Az „az az amerikaiként” emlegetett ember nem kap nevet, de aki egyetlen másodpercig is odafigyelt az Észak-Koreából érkező hírekre az utóbbi években, az tudja, hogy a névtelen amerikai fiú, akiről szó van, az a huszonegy éves amerikai egyetemista, Otto Warmbier, aki nagyjából az előadókkal egy időben járhatott az országban. Ő tényleg nem papír poháralátétet, még csak nem is törölközőt, hanem valódi propagandaplakátot akart elhozni. Ezért kényszermunkára ítélték, és tizennyolc hónap börtön után süketen és vakon hazaküldték. Mire családja visszakapta, magán kívül üvöltöző, rángatózó roncs volt, és nem sokkal hazatérése (hazaküldése) után meghalt. Alsó fogsorát valószínűleg fogóval szedték ki, végtagjain vágás- és sérülésnyomok voltak. Minderről ezen az előadáson nem esik szó, utalás sincs rá.

Az észak-koreai munkatáborok témája felmerül ugyan, de az ezekről szerzett információkról, dokumentumokról az előadás végén kiderül, hogy hamisítványok. Maguk a beszámoló készítői hamisították, hogy igazolják: milyen könnyű kívülről befeketíteni egy rendszert, és milyen nehéz hiteles információkhoz jutni. Messziről jött (messzire ment) ember – vonhatjuk le a következtetést – azt mond és mutat, amit akar. Ennyit a globális tisztánlátásról. Illene Észak-Koreáról elmondani, teszi hozzá az előadás során felsorakoztatott hamisítványok kapcsán az önleleplező színészpáros, hogy Észak-Koreában mindenki számára elérhető a közegészségügy és közoktatás – nem úgy, mint a világ másik, szabadságjogokra oly büszke felében. Kinek van igaza? Melyik propaganda a hamisabb? Az észak-koreai, vagy az észak-koreai rendszer erényeit elhallgató, csak a diktatúra rémségeit részletező? Lehet-e dönteni a propagandaversenyek résztvevői között? Az előadás nézőjeként nem lehet a rosszul feltett kérdésre válaszolni.

De el kell ismerni a színházi bravúrt, ahogy egyetlen mozdulatsorral bebizonyítják, bárki bármikor bármilyen diktatúra alázatos szolgájává válhat. Igazi színházi siker ez. Egy adott pillanatban a közönségből önkéntesek jelentkezését kérik, hogy megtanítsák nekik, hogyan kell a halott, bebalzsamozott diktátor holtteste előtt tisztelegni. Le is vonulnak az önkéntesek, köztük egy terhessége utolsó harmadában járó nő. Kérésre azonnal felsorakoznak, ritmusra lépnek, kellő szögben, derékig meghajolnak a kellékasztalon fekvő színész-diktátor előtt. Ha kell, nagy hassal is. „Érezniük kell, hogy feszül tisztelgés közben a farpofa!” – hangzik az utasítás. És érzik! A nézőtéren ülve, 27 évvel a Ceaușescu-rendszer bukása után is érezni.

Mi? Szabadság: a legdrágább kapitalista szó
Hol? Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, a belgrádi BITEF produkciója
Kik? Szöveg és előadás: Maja Pelević, Olga Dimitrijević / Koreográfus: Igor Koruga / Zene: Anja Đorđević / Jelmez: Ljiljana Dragović / Video: Deana Petrović / Dramaturg: Jasna Jasna Žmak