…egyértelműen kiderült, hogy egy szakmán belüli párbeszéd elindítására kiváló lehetőséget nyújt a vitaszínházi forma: sokkal rövidebb időn belül tud eljutni a beszélgetés a probléma gyökereihez, másrészt több szempont és vélemény tud elhangozni, mint egy kerekasztal beszélgetés során.

Egy hónap leforgása alatt két színházi neveléshez fűződő szakmai napon is részt vehettek a műfaj gyakorlói és érdeklődői: a Káva Kulturális Műhely idén egy napba sűrített szakmai találkozója, a Fórum’18- délelőttjén a társulat tagjai és meghívott vendégei konferencia-előadásokat, délután pedig workshopokat tartottak. Sajnos az idő szűkössége miatt a prezentációk részletes megvitatására nem volt lehetőség, a Budapest Bábszínházban harmadik alkalommal megrendezett szakmai napon azonban nagy örömömre több idő adódott az eszmecserére.

Fotók: Éder Vera

Egy szakmai nap és egy színházi nevelési előadás sikere szerintem ugyanazon: egy jól megválasztott fókuszponton múlik. Utóbbi esetében ez két kérdés feltevését jelenti: egyrészt, hogy kinek szól a rendezvény, másrészt mi az a központi téma, ami meghatározza a programtípusok kiválasztását, majd azok tartalmát. A bábszínházi szakmai nap szervezői ebben remekeltek: a résztvevők széles rétegének a megszólítása korántsem az érdeklődés hiányának elkerülésére irányult, hanem egy átgondolt és tudatos döntést tükrözött, melynek létjogosultságát az egyes programok is igazolták. A vitaszínház, a bábos és drámás műhelymunka, illetve a részvételi bábszínházi előadás révén a színházi nevelés és a bábszínház területéről érkező alkotók, színházpedagógusok, szakírók és nézők egyaránt tudtak a témához kapcsolódni és a diskurzushoz érdemben hozzászólni. Két központi irány rajzolódott ki a nap során: a délelőtti vitaszínház kérdései a (báb)színház nézőjére vonatkoztak, a délutáni műhelymunkák a két műfaj, a báb és a színházi nevelés kapcsolódási pontjait keresték, az esti előadás során pedig kiderült, hogy nézhet ki mindaz a gyakorlatban, amiről a nap folyamán a beszélgetés folyt.

A vitaszínház ma már bevett módszernek, sőt különálló műfajnak számít a Kerekasztal Színháznak köszönhetően. A műfajjal kapcsolatban általában problémaként merül fel számomra a színházi jelenet és azt követő vitaindító kérdés közötti űr: míg a felvázolt szituáció az esetek többségében egy nagyon konkrét esetet tár elénk, addig a kérdés általánosít, így újra és újra felmerül, hogy a nézők a jelenet alapján foglaljanak állást, vagy tekintsenek el attól. Bethlenfalvy Ádám és Végvári Viktória – a vitaszínház moderátorai – megelőzve a kérdést kijelentették, hogy a jelenetek egyik – nem titkolt – célja nem a szórakoztatás, ezért sarkított példákat láthatunk, másrészt arra törekedtek, hogy megágyazzanak az eldöntendő kérdéseknek, melyek általánosságban kívánják megvizsgálni az adott problémát.

Ács Norbert és Ellinger Edina jelenetei valóban karikatúrába illően humorosak voltak és fel is vezették a moderátorok kérdéseit. Elsőként egy igazgató és rendező között zajló párbeszédet láthattunk, melyben az Ács Norbert által alakított szereplő kifejti, hogy az óvódásoknak szánt Jancsi és Juliska előadásba negyedórás, sötétben zajló jelenetet és varjúvért szeretne belecsempészni, a második szituációban egy nagyszülő által írt panaszlevelet tolmácsolt Ellinger Edina, a harmadik körben egy „ifjúsági” Bánk bán-előadást eladni akaró közönségszervező és pedagógus telefonbeszélgetésébe hallgathattunk bele, végül pedig egy előadáson unatkozó apát és fiút láttunk. Az elsőként felmerülő kérdéssel kapcsolatban – egy gyerekszínházi előadás esetében szükséges-e az alkotói szándékot pszichológiai és pedagógiai elveknek alávetni – a résztvevők véleménye szinte teljesen megegyezett: alávetésről szó sincs, de jó esetben a gyerekszínházi alkotók számolnak a fejlődéslélektannal, hogy például mely korosztály esetében alkalmazható jól az állat-, a csali- és a tündérmese műfaja.

A második kérdés, hogy a színháznak felelősséget kell-e vállalnia a hatásáért, már megosztóbbra sikeredett: a hatás eredendően egy következmény, melyért az egyik meghívott szakértő, Gyurkó Szilvia (jogász, gyerekjogi aktivista) szerint nem lehet felelősséget vállalni, már csak azért sem, mivel az szubjektum- és nem közösségfüggő. Abban azonban mindkét fél megegyezett – leszűkítve a kérdést a gyerekszínházra – hogy szem előtt kell tartani a feldolgozás lehetséges formáit, segítve ezzel a pedagógusokat és szülőket. A kérdés tágabb kontextusban megpendíti az utánkövetés problematikáját, például, hogy egy több hónapos közös munka eredményeképp megszülető, egy elszigetelt közösség hátrányos helyzetű tagjainak részvételére alapuló közösségi színházi előadás esetében, mikor és hogyan engedheti el az alkotói gárda a résztvevők kezét, mikor hagyhatják őket újra magukra.

A harmadik kérdés az ifjúsági színház műfajára irányult, arra, hogy létezik-e ilyen egyáltalán. (Részemről a válasz egyértelműen nem, hiszen míg meg tudnám határozni az osztályterem színház műfaji kritériumait, az ifjúsági színházéval gondban lennék, annak ellenére, hogy lehetnek olyan témák és kérdések, melyek kifejezetten ennek a korosztálynak érdekesek.) A többség megegyezett abban, hogy az ifjúsági színház nem rendelkezik formanyelvi sajátosságokkal, így inkább kategóriaként válik értelmezhetővé, ami viszont további kérdéseket vet fel, hogy például ez a kategória mi alapján – életkor vagy generáció? – határozható meg. Utolsóként azzal kapcsolatban kellett állást foglalnia a közönségnek, hogy a gyereknéző meg tudja-e ítélni, hogy jó-e egy előadás: a többség igennel felelt, s itt megint Gyurkó Szilvia véleményét idézném, aki szerint mindenkinek, így a gyereknek is joga van a gagyihoz; el tudja dönteni, hogy jó-e az neki.

A délelőtt folyamán egyértelműen kiderült, hogy egy szakmán belüli párbeszéd elindítására kiváló lehetőséget nyújt a vitaszínházi forma: sokkal rövidebb időn belül tud eljutni a beszélgetés a probléma gyökereihez, másrészt több szempont és vélemény tud elhangozni, mint egy kerekasztal beszélgetés során. A meghívott szakértők, Golden Dániel (drámatanár), Gyurkó Szilvia (jogász), Kuthy Ágnes (rendező) és Stuber Andrea (kritikus) is több érvet tudtak elmondani egy-egy kérdés és jelenet kapcsán, mint a vitaszínházat követő beszélgetés során. S mivel a műfaj rendeltetésszerűen működött, sokszor parázs viták alakultak ki.

Délután kétféle műhelymunka közül lehetett választani – én arra voltam kíváncsi, hogy mikor és hogyan alkalmazható a báb a színházi nevelésben, ezért Hoffer Károly (színész, rendező, tervező) és Bethlenfalvy Ádám (színházi nevelési szakember) workshopján vettem részt. Egyelőre kevés olyan színházi nevelési előadást látni, melyben átütő szerep jutna a bábnak, miközben rengeteget profitálhatna belőle a műfaj. A Kerekasztal és az InSite Drama koprodukciója, Az óriás ölelése jó példa erre: a báb rögtön a fantázia világába repít, ami a gyerekek játékát is szervezi, másrészt a báb bármit életre kelthet, segíti az absztrakciót és egyes témák színpadra állítását is (pl. az erőszak megjelenítését a Radnóti Színház A párnaember c. előadásában). Emellett rögtön létrehozza a „mintha-állapotot”, elemeli a történetet, védettséget és biztonságot teremtve pedig növelheti a résztvevők magabiztosságát a szerepbe lépést illetően. A bábtechnika kipróbálása közben saját magunk is megtapasztalhattuk, hogy valójában mennyire összetett a legegyszerűbbnek tűnő mozgás is, mint amilyen a leülés vagy a felállás. Ennek kapcsán felmerült, hogy a táncszínházi nevelési előadás is kamatoztathatná a bábot a fiatalok testtudatának és gesztusnyelvének a fejlesztésében. A gyakorlati feladatok során többek között megtapasztalhattuk, hogy a mozgatók tekintete színházi reflektorként irányítják a nézők figyelmét, hogy minden mozdulatot a fej indít el, illetve hogy milyen plusz játékot ad, ha báb a résztvevők szeme előtt születik meg.

A szakmai napot Végvári Viktória és Hoffer Károly Beckett-játék c. részvételi bábszínházi előadása zárta. Direkt hagytam el a kísérleti jelzőt, melyet az alkotók a műfaji elnevezés elé illesztettek, mert nincs szükség semmilyen szabadkozásra: a produkció úgy, ahogy van, megállja a helyét. A kiindulópont Beckett Némajáték I. című pantomimjátéka, mely műfajilag meghatározza a bábozást és a látványt is: Hoffer Károly fekete ruhában, kezén fehér kesztyűt viselve lép színpadra, a báb testét egyik fehér kesztyűs kézfeje adja, másik kezével a báb fehérre mázolt golyófejét mozgatja. Egy miniatűr színházat látunk, melynek zsinórpadlásáról víz feliratú palackot ereszt le a szereplőnknek egy fehér köpenyes alak (Végvári Viktória). Az Istenként vagy kísérletet folytató tudósként értelmezhető karakter különböző kockákat és szabóollót helyez el egymás után a térben: szereplőnknek pedig (úgy tűnik, hogy) egy homokórányi idő alatt kell megszereznie a vizes palackot. Miután az első kísérlet kudarcba fullad, a köpenyes alak ránk bízza a segítő tárgyak elhelyezését, és az adott résztvevő döntheti el – persze némán, társaival verbális kommunikációt nem folytatva –, mikor és hova helyezi a tárgyat. Ha valami szabályszegőt, az élet urának nem tetsző cselekedetet hajtanánk végre – például megfordítjuk a homokórát, megpróbáljuk elvágni a vizes palackot tartó zsinórt –, akkor rögtön szembe kerülünk vele. Az előadás során újra és  újra lehetőséget kapunk, hogy segítsünk, ám az egymás utáni kísérletek egy sor kérdést vetnek fel: meddig megyünk el egy, a cselekedetünket ellenző hatalommal szemben? Biztos, hogy azzal segítünk, amire elsőként gondolunk? Ki az, akin egyáltalán segíteni kell és segíteni lehet? Szép lassan kitágul a miniatűr színház és a kísérleti doboz, a mozgató és mozgatott közti szerepleosztás új síkon is értelmezhető válik, s a végén eldönthetetlen, hogy valójában kivel is folyik a kísérlet. Ily módon visszailleszthetjük a kísérleti jelzőt az előadás műfaji terminusa el – a produkció a részvételünkkel kísérletezik. Végezetül csak annyit tudnék mondani: több bábo(zás)t a részvételi színházba!