Úgy szurkoltam valamilyen feloldó végért, hogy ne csak a perspektívátlanul összekapaszkodó párra boruljon a sötét. Remélem, a mai vasalónők nem halnak olyan korán (jelenleg Magyarországon hetente hal meg volt vagy jelenlegi párja által bántalmazott nő), és mégis lehet a deszkán túl saját, értelmes élete Alisonnak.

Értetlenkedéssel, a szöveg aktualitását keresve, de az Orlai Produkció biztos ízlésében bízva ültem be az előadásra. A rendező a karaktereket biztos kézzel irányította: valóban sikerült Kovács Patríciának egy bármikor elnyomható cigarettacsikk odaadását, Szabó Kimmel Tamásnak a nyomokban szerethető taplót hoznia. Ötvös András az ölelgetnivaló mackó képében szingli lányokkal töltheti meg a nézőteret, Járó Zsuzsa pedig az este motorja a moralizáló-megmentő barátnőből áldozattá foszló nő megformálásával.

Fotó: Pénzes Kristóf

Értem, fontos dráma volt. Aztán jött a Judi Dench rendezte Emma Thompson–Kenneth Brannagh páros (1989), és Alison Eszenyi Enikő emblematikus szerepe lett (Pesti Színház, 1992). No de miért nézzük a dühös, a társadalmi konvencióknak nekifeszülő ifjakat az ötvenes évek Angliájából 2018 tavaszán? Értem, valószínűleg legkésőbb a nyári Orlai-bemutató, Szép Ernő Vőlegénye kapcsán felmerült, milyen szépen mutat együtt Kovács Patrícia és Szabó Kimmel Tamás. Helyesen civódnak. Az új Nádasdy-fordítás poénos mondatai szépen gördülnek. Znamenák pedig üzembiztosan vezeti a színészeit, akik a szerepeik adta lehetőségekkel maradéktalanul élnek.

Dzsessztrombitaszóló, fogasokon lógó ingek-ruhák a gerendák szabdalta padlásszobában, maga a szögre akasztott trombita, egy sminkes tükrös szekrényke, szegényes étkezőasztal, két fotel, hátul összebújásra alkalmas kanapé. Szűkös játszmaterep, a hibátlanul eltaposható másik és a tökéletesen megfőzhetetlen tea sanyarú szobája.

A kortalan jelmezek egyaránt megidézik a szöveg és az ősbemutató korát, de a leértékelt mai gyorsdivatot, a körúti turkálókat is: pólóruhában, vasalva eped Alison az ő megkeseredett Jimmyjéért, akinek befuccsolt dzsessztrombitás-karrierje helyett marad a barátja anyukájától lepottyant cukorkás stand. Már csak a kedves lúzer lakótárs, Ötvös András villámhárítása és egy keserűbb-megfontoltabb ellenpont, Járó Zsuzsa kell e páros köré, hogy kikerekedjék a minimalista sakk, majd a háríthatatlan macsó matt.

Értem, a húszas éveikben járó fiatalok nem akarnak a társadalmi konvenciók szerint élni, derogál nekik a szülők templomba járó, kitaposott-lapos élete. Ezért idegesíti Jimmyt a harangzúgás, biztosan irigyli az íróként Ázsiába lelécelt barátját. Frusztrációját közvetlen környezetén tudja levezetni, tettvágya nem csap konstruktív cselekvésbe, csak szó szerint vagdalkozik épp az általa két legszeretettebb lény: felesége és lakótársuk, egyetlen barátja felé.

Szabó Kimmel Jimmyje egyensúlyozni igyekszik: hiába tenyérbemászóan szemét, néha kisfiúsan megkapó rosszfiú, akinek pillanatokra akár megbocsátható az összes üres önzőség, verbális és fizikai bántalmazás. Ezek a pillanatok ragadják el a valóban megkapóan bájos Alisont (Kovács Patrícia) is, akit csak a férjének be nem vallható terhessége zökkenthet ki jelenlegi élete öngyilkos futamából, és menekíti vissza a szülői házba. A házaspár rút társfüggését, acsarkodását rengeteg játékossággal oldja Ötvös András igazán szeretnivalóan, bumfordisága sok nevetést csempész az estébe. Járó Zsuzsa plasztikusan adja a talán vallásos, érthetetlen módon színészi ambíciókat is dédelgető, barátnője férjét levadászó nőstényt, Helenát, aki a harmadik felvonás fő poénjaként copy-paste ott terem, és mire kettőt pislantunk, ugyanolyan dekoltált-mini neglizsében vasal, talán még a gondos homlokráncait is elődjéről másolva, mint ahogyan Alisont láttuk az előadás nyitóképében. Aki pedig a fináléra épp visszatér: a várt babával elvetélt, s hiába szakította ki apja (a zengzetesen érvelő Papp János) kilátástalan házasságából, újfent, önként beáll boxzsáknak. Poszttraumás stressz, Alison visszasüpped az önsorsrontó kapcsolatba.

Nehezen megragadható, miért is unalmas végül a hosszú agónia – hiszen ha néha kellemetlen is  a színészeket nézni, kidolgozott, okos alakításokat látunk. Viszont megúszás a kortalan jelmez-díszlet-interpretáció, és egy Családi kör-epizód anno több morállal szolgált, már ha azért is jöttünk. Értem, az expozénál nem jutott tovább a rendezői olvasat, maga a mű pedig nem viszi el mai markáns állásfoglalás nélkül a hátán a show-t.

Úgy szurkoltam valamilyen feloldó végért, hogy ne csak a perspektívátlanul összekapaszkodó párra boruljon a sötét. Remélem, a mai vasalónők nem halnak olyan korán (jelenleg Magyarországon hetente hal meg volt vagy jelenlegi párja által bántalmazott nő), és mégis lehet a deszkán túl saját, értelmes élete Alisonnak. Ahová nemcsak a bántalmazója által tökéletesre csiszolt teafőzési technikát viheti tovább, de feldolgozva a miérteket, már a saját életéről dönthet felelősen.

Ezért is néztem valamelyest haraggal s értetlenül vissza, hova lett a péntek estémből az a száz perc. Morál: az előadás nem hoz katarzist, legfeljebb némi megütközést kelt a hímsoviniszta bunkóskodás, mely ráadásul súlytalan az azt követő romantikus összeborulás fényében. Aztán fények ki, indul az üzembiztos vastaps.

Hol? Belvárosi Színház
Mi? John Osborne: Dühöngő ifjúság, fordította: Nádasdy Ádám
Kik? Szereplők: Kovács Patrícia, Szabó Kimmel Tamás, Járó Zsuzsa, Ötvös András, Papp János
Rendező: Znamenák István. Díszlet: Znamenák István. Fordító: Nádasdy Ádám. Jelmez: Cselényi Nóra. Dramaturg: Zöldi Gergely. Grafika: Csáfordi László. Rendező munkatársa: Kovács Henrietta. Rendező: Znamenák István. Producer: Orlai Tibor. Trombita szóló: Sebestyén Patrik