„A nézők VR szemüvegen keresztül követik majd az előadást”, értesülök előzetesen. Nekem ez az eszköz annyira új, hogy azt sem tudom, ebben a szemüvegben az élő, színpadi előadást fogom-e követni vagy valamilyen más képet. Egyáltalán lesz-e élő előadás.

Megnyugtató, hogy a terembe lépve a nézőtértől finom, áttetsző függönnyel elválasztott színpadon színészeket látunk hétköznapi, pótcselekvésekhez hasonló elfoglaltságok közt egy lakásban; tehát van „színház” is. Az is megnyugtató, hogy a majd fejünkön viselendő szemüvegek működéséről alapos, ráérős bevezetőt és tesztelési lehetőséget is kapunk. Ezek szerint fontos lesz e szemüveg, tűnődöm, és tényleg próbálom megérteni, hogy hiba esetén mit csináljak majd, ha a kép elromlik, szétesik, elcsúszik. Bár sok mindent láttam már színházban, elképzelésem sincs arról, hogy miben lesz részem; mi az, ami egy élő színházi előadással tud versenyezni.

Fotók: Biró István

Ráállok hát az ajánlatra: ha szemüveg, legyen szemüveg. Bár van, aki kapásból elutasítja, a játék egyik tétje számomra épp ez – képes leszek-e megérteni, hogy mi volt az alkotói szándék (eddig ez az állítás bármilyen műre igaz kellene hogy legyen) ezzel a teljesen új eszközzel, s némi fájdalommal lemondok arról, hogy a színpadot kövessem.

Let’s go tehát. A szemüvegbe helyezett okostelefonon és fülhallgatón kapom tehát az élményt. Némi technikai ráhangolódás után – eleinte persze kicsit csalok és ki-ki lesek a szemüvegből, hogy lássam mi folyik a színpadon, mert hiszen szinkronban ugyanaz történik élőben és filmen – egyre izgalmasabbnak találom, amit látok, úgyhogy amellett döntök, hogy ezt fogom nézni. Nem pusztán a színészeket és az előttem lassan, rendkívül lassan, mégis eseménydúsan kibontakozó világot figyelem érdeklődve, hanem azt az esztétikát, amit a VR szemüvegen keresztül nézendő hozott létre az alkotó. Technikailag egy előre felvett filmet nézünk; a film hajszálra pontosan ugyanaz, mint a színpadon élőben. Mégis itt egy vastag paraszthajszálnyi különbség van a két médium között: a film nem akar úgy tenni, mintha tökéletes mása volna a színpadnak. A filmen vannak más terek (a szoba ablaka mögött hull a hó) és van egy kutya, aki (színészi rangra emelkedik, tehát aki) nem tudhatja ugyanazt a szabad mozgássort megismételni filmen és színpadon, amit a színészek akár tudhatnak is. A két játéksík tudatos szétválasztása tehát alkotói döntés.

De mit lehet látni?

Metaforikusan fogalmazva: a láthatatlant. Ahogy mindig a művészi alkotásban. Valamit, ami nem lát önmagára, nem tud referálni önmagáról, de fel tudja tárni magát egy szemlélő számára. Egy népes család vasárnapi ebéd körüli élete zajlik. Orvos apa, felnőtt, már pénzkereső vagy még egyetemista gyerekeivel. Hogy pontosan kik a gyerekek, nem tudjuk, de nem mind, vannak nem rokoni szálakkal kötődő szereplők is, talán barátok. Konyha, dívány, tágas „szalon”. Folyamatosan beszélnek, beszélgetnek, interakciókban vannak és különböző kapcsolatrendszerekben, vannak kütyük, ebéd, ital, az egyetemisták tanulmányaikról referálnak és vitatkoznak (főleg az apával). Szinte semmi drámaisága ennek az életnek, televényszerű. Van a szcenikának valami „szűk tér” jellege (ahogy Peter Szondi elemzi a 20. századi drámákat), amelynek összezártságában az emberek nem tudhatnak magukra maradni, magányosak lenni, hanem folyton az összezártság miatt kommunikálni kényszerülnek (tér és jelmez: Carmencita Brojboiu). Van egy felszín és egy rejtett réteg. A felszín egy kivételes játékmód (a kolozsvári színházban soha ehhez foghatót nem láttam), ami az egyszerűség, hétköznapiság („aluljátszás”, ahogy a szakirodalom nevezi), olyan természetesség és „kicsi” realizmus, teatralitás mentes jelenlét, ami kevés érzelmi kifejezésre, díszítésre ad lehetőséget. Mintha maga az élet volna. Persze nem az, mert a VR szemüveg az első elidegenítési mód, egyfajta esztétizálása ennek a hétköznapiságnak.

A színészek kivételesen beszélik ezt a játéknyelvet, különösen meglepő Bács Miklós az orvos apa szerepében, akinek pályáján még csak hasonlót sem láttam. Sinkó Ferenc, Pethő Anikó, Györgyjakab Enikő, Marosán Csaba, Imre Éva és a ritkán látható Tordai Tekla – nagyszerűek. Együttlétük magától értetődő, könnyű. Olykor az improvizáció benyomását keltik, holott nincs erre lehetőség, ha filmnek és színpadnak szinkronban kell lennie. Annyira életszerű, hogy nem lehet megunni.

A szemüveg rendkívül közel hozza ezt a világot, anélkül, hogy változtatna a fix színházi fókuszon (vagyis nincsenek közeliek, vágások, csak totál van), mégis olyan, mintha mikroszkópba néznénk és közelről tanulmányoznánk egy fantasztikusan eleven, tevékeny és intenzív életet élő hangyabolyt. Hiszen szó szerint a szemünk előtt zajlik mindez. A Kolozsváron látható remek Születésnappal (a Vinterberg-film adaptációjával) annyiban rokon ez a mostani produkció, hogy itt is családtörténetet látunk, a nézői „belekerülés” ott térben, itt egy technikai eszközön keresztül valósul meg (egyébként pedig a rendező, ahogy egy filmkritikában olvashatjuk, közel áll a Dogma-stílushoz.). A cselekményt illetően rokon az itt játszott Dragomán György-féle kevésbé sikerült Kalucsnival, ami szintén családtörténet ugyan, de amibe a néző sem fizikailag, sem érzelmileg nem tud belekerülni.

Mitől tud érdekes lenni egy ilyen hangyaboly? Aki volt már kisgyerek és figyelt hosszú ideig tevékeny állatokat, tudja: a „mások élete”, a megfigyelés, a kukkolás élmény, a várakozás a történésre, a kapcsolatok fejtegetése (vajon ki kicsoda, mik a viszonyok), mind képes feszültséget teremteni.

Az előadás azonban nem azt a kockázatos és radikális utat választja, hogy nem történik semmi drámai, hanem hagyományosabb dramaturgiát, azaz tartogat drámai fordulatot: valaki megérkezik. És lesz egy „kiderülés”, titok, előkerül a múlt, a kommunista múlt, a hatalommal való együttműködés bonyodalmai. Ekkor némi dramaturgiai hiányérzetem támad: az előadás nem indokolja meg, hogy miért éppen most, vasárnap ebéd tájt toppan be valaki, hogy számonkérje a nőgyógyász édesapa árulását, összejátszását a hatalommal. Mindenesetre Románia 1966-os abortusztörvényének kétféle áldozata viszi tovább a történetet. Történetesen nem az elkapart, meg nem született gyermekek és meggyötört édesanyjuk sztorija ez, hanem a kötelezően megszületendőké és a törvény betűjét betartó orvosé. Ez új történeti perspektíva, ezért is tud izgalmas lenni. És történelmi teher, ha szabad így fogalmazni: hiszen akiknek kötelezően meg kellett születni, azoknak egyszer csak a fejükhöz vágják, hogy „téged nem akart anyád”.

Erre utal a cím is, az Illegitim. Egyrészt a törvény ereje kényszeríti születésre ezeket a gyermekeket. Másrészt a mi valóban kukkoló tekintetünkre vonatkozik, amivel az előadást nézzük: hiszen nem legitim belesni mások életébe, talán még a hangyák is kikérnék maguknak, ha tudnák; ezt csak egy műalkotás tudja megengedni. Harmadrészt utal a szép családi ház törvénytelen úton való megszerzésérére.

Az apáról megtudhatjuk, hogy harcos életpárti, bár nem vallási elvek alapján az. Nem csak hogy nem hajtott végre abortuszokat, de jelentette is, ha valaki ilyet szándékozott tenni. Mindenkinek meg kell születnie, állítja. Egy hajszál azért hiányzik ahhoz, hogy elhiggyem, amit Bács Miklós ebben a szerepben mond; hiányérzetem marad. Ezt a (számomra ultrakonzervatív) nézőpontot nagyobb (írói? színészi?) erőfeszítések árán lehet hitelesíteni.

De a történetnek ezt a részét már élő színházban látom. Az egyébként nehéz szemüveget az előadás két harmadánál letéve (egy darabig furcsa, kontúros kép rajzolódik ki előttem) egyszer csak a színpad tart fogva, ez a jóféle, igaz, természetes, egyre drámaibb játék a maga dilemmáival, vitáival. A gyermekek lassan beavatást nyernek a titokba (ennyiben analitikus drámamodellt alkalmaz ez a szövegkönyv, vagyis a múltbeli események előjönnek és történetté változnak a jelenben, mint Ibsennél): az illegitim úton megszerzett ház történetébe, a (hiányzó) édesanya szerepébe a gyerekek születésében, az apa fiatalkori abortusz-tapasztalatába.

A vasárnapi ebédek dramaturgiája ez. A szép polgári, családi élet feltárja illegitim arcát, halálos sebeit. Ezután már csak máshogy lehet lenni családnak. (Hová lett az édesanya? Nincs szó róla, és jó, hogy ebben a homályban hagyásban az előadás kitart.)

És még hátra van a dupla/tripla fenekű vég. Egy bizonyos: a két „előadás”, az élő színházi és a szemüvegben látható szétválik, más-más történet nyílik ki benne; olykor belesek a szemüvegbe és ott más adás van. Csak egyikről tudok beszámolni. A színpadon az idő kereke mintha visszaforogna. Ez is illegitim – vagyis az élet logikája szerint nincs ilyen: mintha mi sem történt volna, visszahullunk a tét nélküli, laza kezdet hangvételébe. Mintha azt sugallaná: próbáljuk meg újra. Mit? A történelmet? Ez a különös vég sok asszociációt tud megnyitni.

Adrian Sitaru rendező első színpadi műve ez az előadás. A filmrendező több nagyjátékfilmet és sok kisfilmet rendezett; az Illegitim című, nagyjából azonos történeten nyugvó filmje pár éve készült. Rendezőként szinte eltűnik, felszívódik a történetben és ebben a sajátos, finom, életszerű színészi játékban; ez is a Dogma-filmekhez rokonítja. Mégis friss, erőteljes, kortárs színpadi világa van.

Hol? Kolozsvári Állami Magyar Színház
Mi? Adrian Sitaru és Alina Grigore szövegkönyve alapján színpadra alkalmazta Adrian Sitaru.
Kik? Bács Miklós, Sinkó Ferenc, Pethő Anikó, Buzási András, Jerovszky Tímea, Imre Éva, Kali Andrea, Tordai Tekla, Györgyjakab Enikő, Marosán Csaba.
Rendezte: Adrian Sitaru. Magyar fordítás: Horváth Andor. Díszlet- és jelemztervező: Carmencita Brojboiu. Operatőr: Adrian Silişteanu. VFX: Digital Apes. VR support: Oroblade. 3D modell: Horia Spirescu. Dramaturg: Csép Zoltán. Rendezőasszisztens: Molnár Levente. Ügyelő: Tatár Ágota.