Bulyovszky Lilla, Fedák Sári és Karády Katalin ízig-vérig modern nőként jelenik meg a színpadon, s nem csak azért, mert maníroktól mentesen, a régi színpadi stílus és dikció teljes mellőzésével keltik életre alakjukat. A színpadi játék a három művésznő életének azokat a kérdéseit taglalja, melyek a magyar színjátszás kezdetei óta meghatározóak.

A Magvető kávéház színháznak is ideális helyszín. Még úgy is, hogy az ablakon kipillantva egy sztriptíz bár hirdetését látni. Megnyugtatásul: 1904-ben a Thália Társaság is hasonló környezetben, egy pikáns jeleneteiről elhíresült mulatóban kezdte meg működését. De nincs sok idő a múlton merengeni, mert a kirakatok redőnyét lebocsátják – ugyanolyan szertartásosan, ahogyan a színpadi vasfüggöny emelkedik fel az előadás megkezdése előtt. A pódiumon három névre szóló, Bulyovszky, Fedák, Karády feliratú, a hollywoodi filmforgatásokat idéző szék várja az előadókat, akik helyet foglalnak, s megkezdődik a másfél órás játék.

A három színésznő: Dobra Mara, Bíró Kriszta és Kerekes Viktória három színpadi legenda: Bulyovszky Lilla, Fedák Sári és Karády Katalin bőrére bújik. Azaz csak félig, mert deréktól felfelé fekete próbaruhát viselnek. Nem átéléssel jelenítik meg a hús-vér figurákat – az előadás Máthé Zsolt rendezésében mégis szellemes, lebilincselő, felkavaró. Különösen annak, aki azt gondolta, hogy már mindent tud a tragikákról, a primadonnákról és a dívákról. Olvasta leveleiket, vallomásaikat. Ismeri a kort, melyben éltek. Fel tudja sorolni színpadi partnereik nevét. Sőt, ha úgy hozza az élet, a szeretőikét is. Tudja, kik, mikor, miket írtak róluk.

A Bulyovszky Lillát alakító Dobra Mara

Az előadás megálmodóját, a szövegkönyvet jegyző Bíró Krisztát azonban nem az ismeretterjesztés, a színháztörténeti múlt legendás pillanatainak bemutatása és elfeledett színésznők alakjának felidézése érdekli elsősorban. Az est játékos címének – Teher alatt nő – értelmezése talán közelebb visz szándékához. Nem kétséges, hogy a régi latin szállóige ihlette, melynek az a jelentése, hogy az ifjakat bátran megterhelhetjük nehéz feladatokkal, mert személyiségük így válik igazán acélossá. Hiszen minél nagyobbak és nehezebbek a pálma levelei, annál vastagabb törzset növeszt – s így dúsabb lesz a koronája is. Nem nehéz belátni, hogy a színész pályája is csak úgy teljesedhet ki, ha egyre nagyobb és nagyobb feladatokkal bízzák meg, s a sok apró szerep tapasztalataiból végül jelentős alakítások születhetnek. Arról már nem beszélve, hogy a művészt életének valamennyi „terhe”: öröme, bánata, fájdalma, csalódása segíti az elmélyült jellemábrázolásban. Mégsem csupán erről van szó: az alkotók inkább a címben hangsúlyos nő szó két eltérő jelentésével játszanak, s ennek szellemében tanulmányoznak küzdelmes (színész)női életutakat.

Az előadást nem lengi át a nosztalgia, Bíró Kriszta csupa ma is időszerű dilemmával szembesíti a nézőket és játszótársait. Bulyovszky Lilla, Fedák Sári és Karády Katalin ízig-vérig modern nőként jelenik meg a színpadon, s nem csak azért, mert maníroktól mentesen, a régi színpadi stílus és dikció teljes mellőzésével keltik életre alakjukat. A színpadi játék a három művésznő életének azokat a kérdéseit taglalja, melyek a magyar színjátszás kezdetei óta meghatározóak. Hogyan lehet azt elviselni, hogy a feltétlen hívek és hűséges rajongók mellett legalább annyian tekintenek utálattal a színpadon szereplőre? Mi a helyes magatartás: megfelelni a társadalmi elvárásoknak – vagy bátran önálló művészi utat járni? Bele kell-e törődni a kudarcokba, vagy lehet merészen visszavágni?

Bíró Kriszta mint Fedák Sári

Elgondolkodtató, hogy színháztörténetünkben azoknak emléke él a legelevenebben, akik elutasították az öröknek hitt íratlan törvényt, mely szerint a színésznők sorsát az igazgatók, a rendezők, a gazdag pártfogók és a befolyásos tisztelők határozzák meg. Talán Bulyovszky Lilla az első, aki nem fogadta el a mellőztetést, s külföldön próbált szerencsét: berlini tanulmányai után Breslauban, Hamburgban, Weimarban, Meiningenben, Drezdában szerepelt; 1867-ben a müncheni udvari színház tagja lett. Példáját később mások is követték, de babérokat csak kevesen arattak. Vajon minden kis nemzetre jellemző, hogy csakis azoknak a teljesítményét fogadják el, akik külföldön is bizonyítottak? S a legtöbb esetben mégis lebecsülik, megkérdőjelezik az idegenben aratott sikert.

Bulyovszky Lilla művészi becsvágya miatt hagyta el átmeneti időre hazáját – míg Fedák Sári és Karády Katalin politikai okokból menekült el. Fedák 1919. április 6-án még lelkesen részt vett a toborzónapon, ám látva a világpolitikai helyzet kedvezőtlen alakulását, augusztusban Bécsbe szökött. Az osztrák fővárosban azonban – egykori sikerei ellenére – nem fogadták tárt karokkal, sőt „kommunista múltja” miatt letartóztatták. A színésznő tisztázta magát a vádak alól, s a kalandos közjáték után hazatért. Ezután „Éljen a nemzeti hadsereg!” felirattal árulták nevezetes fényképét, mely a János vitéz című Kacsóh Pongrác-operett címszerepében ábrázolta.

Karády Katalin 1951. február 19-én szökött át a határon, s két nap múlva érkezett Bécsbe. Abban bízott, hogy a második világháború után folytatódik kivételes színészi és énekesnői pályája, ám a művelődéspolitika irányítói hadat üzentek a sztárkultusznak, s ez megpecsételte sorsát. Az 1940-es években készült filmjeit indexre tették, újakat nem forgattak vele, színházi szerepeket nem kapott. Az ünnepelt filmcsillag, a zsidókat mentő igaz ember egyszerre a nép ellensége lett.

Kerekes Viktória mint Karády

A Magvető kávéházban színre vitt előadás nem vállalkozhatott a három művésznő életpályájának bemutatására, de nem is csupán egy-egy jellemző epizód felvillantása volt a célja. A menni vagy maradni kérdést, mely ma is oly sokakat foglalkoztat, az elmúlt évszázadban jó néhány színházi ember feltette magának, pedig tisztában volt vele, hogy idegenben nem lesz könnyű boldogulnia. Egy idő után megkopik anyanyelve, és fel kell adnia nemzeti identitását. S egyáltalán nem biztos, hogy folytatódik színészi karrierje. Sokan mégis úgy érezték, ahogyan a produkció alcímében olvasható: „itt nem lehet megmaradni”. Bár ez a mondat talán túlságosan is jelszószerűre sikeredett, szó sincs üzengetős, politikai színházról. Azt ugyan nem lehet tagadni, hogy Bíró Kriszta a mai magyar társadalmi mozgások megértéséhez és elemzéséhez keresett történeti előzményeket – a színháztörténeti eseményekből mégsem példázat született. A produkció létrehozói találóan így határozták meg a bemutató műfaját: „szerkesztett kétely, némi humorral”. Éppen ez az írói és előadói attitűd: a személyes múlt-értelmezés tette különlegessé az estét. A néző pedig, ha hagyta magát, s nem ragaszkodott minden áron a makacs közhelyekhez, beidegződésekhez, új szempontokkal gazdagodva töprenghetett színházi örökségünkről és jelenünkről.