Horváth Csaba rendezéseinek az utóbbi években tapasztalható változása, az elvontabb mozdulatokból a szemléletesen nyomatékosító vagy éppen ellenpontozó gesztusnyelvre váltó mozgásvilág kifejezetten jól áll a darabnak.  A Forte Társulat előadása ezáltal egy csendesebb sodrású burleszk és egy elemelt szatíra egynemű elegyévé válik.

Horváth Csaba rendezéseit, különösképpen a Forte Társulattal színpadra állított előadásait nem a humora miatt szeretjük. Eleve nem ingerel kacagásra az irodalmi anyag, amikből kiindul, legyen az Agota Kristof, Dosztojevszkij vagy éppen Tar Sándor, akinek pusztulástörténeteihez előszeretettel nyúlnak újra és újra. De lássuk be, nem is azért járunk a Forte előadásaira, mert aznap nem kaptunk jegyet a Vidám Színpadra. Persze éppen Tar Sándor esetében (A mi utcánk, A te országod) arról is tanúbizonyságot tett a rendező-koreográfus, hogy nem áll távol tőle a humornak az a bizonyos szénnél is feketébb fajtája. Nyikolaj Erdman Az öngyilkos című abszurdja azonban nem ilyen. Sajátos humora legfeljebb halvány szürkésfekete, a többi fortés alapanyaggal összevetve akár közéleti bohózatnak is nevezhetnénk.

Fotók: Mészáros Csaba

A munkanélküli orosz (szovjet) kisember saját értéktelenségének érzése egy kenőmájassal kapcsolatos, a párjával lefolytatott éjféli vita után odáig fajul, hogy a feleségnek eszébe jut, nem akar-e a férje öngyilkos lenni Olyannyira, hogy nemsokára főhősünk fejében is megfordul a megoldás, ráadásul lassan arra is rá kell ébredjen, hogy az öngyilkossága önmagán kívül szinte mindenkinek – beleértve az akkor még ropogós frissességű Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségét is – csak hasznára válna. Ám meghalni nem olyan könnyű, még ha van is egy pisztolyunk és megannyian támogatnak minket az elképzelésünkben.

Erdman 1928-ban írta meg Az öngyilkost, amelynek alapötletéből Tasnádi István 2006-ban egy kifejezetten Magyarországra honosított darabot szült Finito (Magyar zombi) címmel. Tasnádi nem csupán magyarította a történetet, hanem a benne rejlő abszurditást is a szórakoztató komikum felé oldotta verses nyelvezetével és a korabeli kereskedelmi televíziózás szellemes kipellengérezésével. Ez a könnyed korszerűség az Örkény Színház 2007-es, Mácsai Pál által rendezett bemutatójában még meg is állta a helyét, ám nem egész egy évvel ezelőtt a Pinceszínházban, Tasnádi Csaba színpadra állításában már idejétmúltnak érződött. Túl azon, hogy az örkényes előadás színészi játékban és rendezésben is sokkal erősebb volt, és a kisember helyzete lényegében mit sem változott (nem számítva, hogy időközben az állami propaganda megfelelő gyűlölnivalót és ezzel új értelmet adott a kiszolgáltatott kisemberek számára), 2017-re a nagy kereskedelmi televíziók agyamentsége egyszerűen túlhaladta Tasnádi István játékos vízióját. Erdman darabja nem véletlenül bizonyult időt állóbbnak: helytől és időtől független, borotvaéles társadalomkritika.

Horváth Csaba rendezéseinek az utóbbi években tapasztalható változása, az elvontabb mozdulatokból a szemléletesen nyomatékosító vagy éppen ellenpontozó gesztusnyelvre váltó mozgásvilág kifejezetten jól áll a darabnak.  A Forte Társulat előadása ezáltal egy csendesebb sodrású burleszk és egy elemelt szatíra egynemű elegyévé válik. A horizontálisan, vertikálisan és érzelmileg egyszerre nyeklő-nyakló Földeáki Nóra mint a főhős felesége, Pallag Márton idegileg kiegyensúlyozatlan anyósként, ám annál kiegyensúlyozottabb hentesként, Blaskó Borbála problémagyártásban és problémamegoldásban egyaránt otthonos szomszédasszonyként és Kádas József a főhősünk halálával kufárkodó, segítőkész szomszédjaként (miként a többiek is) egyaránt egy valószerűtlen és valóságos világ bennszülötteit formázzák. Nem attól abszurd ez a világ, hogy lehetetlen dolgok történnek meg benne természetes módon, hanem attól, hogy ezeket a dolgokat ráadásul önmagában is kissé elrajzolt, noha találó alakok hajtják végre. Ez az abszurdra rárajzolt abszurd jót tesz a humorfaktornak, ám kevésbé kedvez a drámai súlynak. Nem véletlen, hogy a legerősebb mellékszereplő Andrássy Máté, aki szinte semmivel sem színezi a játékát, figurájának szürkésfeketéje és a színész színpadi súlya éppen elég „szín”.

Főhősünk ebben a világban próbál menekülni a külső kényszerből és belső meggyőződésből rá mért öngyilkosság elől. Ő az egyetlen valódi ember a finom kézzel elrajzolt, hétköznapi módon embertelen figurák között. Fehér László rémült és esetlen menekülőembere a játékban helyettünk próbál dűlőre jutni, miközben éppen eldűlni nem nagyon akaródzik neki. Igazi drámai pillanatokat nem ad számára az előadás komótosan zakatoló burleszk jellege, kissé chaplini Podszekalnyikovja mégis végig súlyos marad. Éppen annyira, hogy még ne zavarja, sőt, mélyítse az előadás könnyedebb vágtáját. Horváth Csaba rendezésében amúgy nem Tar Sándort hiányoljuk, mint inkább a komédia markánsabb hullámhegyeit és hullámvölgyeit. Ráadásul nem is nagyon, de azért egy kicsit igen. Azt gyanítjuk, hogy ebben a sajátos atmoszférában fontos szerepe lehetett Rácz Attila dramaturgnak is, aki például a (méltatlanul elfeledett) Hólyagcirkusz Társulat előadásaiban többször is bebizonyította, hogy valódi mestere az egy hangulatban megfogalmazott, nyomottsága és valószerűtlensége mellett is megrázó erejű előadásoknak.

Benedek Mari polgári miliőből kikopott vagy éppen arra ácsingózó, ízléstelen szocreál jelmezei önmagukban karakterképzőek: egy egykor jobb napokat megélt és/vagy jobb napokra vágyó világot öltöztet igénytelenségbe. Ökrös Csaba nem csupán környezetazonos zenészként van jelen ebben a világban, de egyben a helyzeten nyerészkedni akarók egyikeként. A többi résztvevővel együtt, akik a játszók közül még be-beszállnak a zenélésbe, zenészként tényleges aktora a történéseknek. Nem véletlen, hogy Podszekalnyikov legéletszerűbb kitörési kísérlete az egyre jobban rászoruló helyzetből, hogy magát fúvós zenészként képezze ki. A Forte előadásaiban mindig szerepel egy-egy meghatározó színpadi tárgy, pontosabban egy tárgy nagy mennyiségben. Ez most az újságpapír, amely itt az eredeti funkción túl bábos játékként, alternatív jelmezként és szokás szerint metaforikus jelentésként is játszik. Újságként egyszerre idéz egy elmúló félben lévő kulturális formát és a körülöttünk burjánzó, óhatatlanul is ránk tapadó fake news világát.

Az utóbbi évek lelket és szellemet facsaró fortés remekléseinél lehet kevésbé szeretni, ám a Vaterland pusztán csak nyomasztó és a szöveggel mozgásanyagban sem bíró, kevéssé sikerült legutóbbi előadása után Az öngyilkos egy igazán jóleső lélegzetvétel. Ráadásul könnyedsége mellett is van egy súlyos és kényelmetlen tanulsága: nem a pisztoly öl, hanem a társadalom. Márpedig az én vagyok és te vagy.

Hol? Szkéné Színház
Mi? Nyikolaj Erdmann: Az öngyilkos
Kik? Forte Társulat
Szereplők: Andrássy Máté, Blaskó Borbála, Fehér László, Földeáki Nóra, Hevesi László E.H., Kádas József, Krisztik Csaba, Nagy Norbert, Ökrös Csaba, Pallag Márton.
Jelmeztervező: Benedek Mari
Dramaturg: Rácz Attila. Zene: Ökrös Csaba. Fény: Payer Ferenc. Rendezőasszisztens: Stangl Franciska. Produkciós Vezető: Kudron Anna. Rendező: Horváth Csaba