…vizsgáljuk meg Odüsszeusz történetét a nők szemszögéből, egyszerre demonstrálva és karikírozva azt a maszkulin-hegemón világképet, melyet az antik görög eposz és a leleményes, sokfelebolygott, isteni hős története közvetít.

A dráma letölthető INNEN

A szövegről

Föl lehet-e dolgozni egy eposzt színpadi előadásként? Meg lehet-e jeleníteni a terjedelmes, epizódokban gazdag elbeszélést színházi eszközökkel? Ezek a kérdések merültek föl bennünk, mikor Székely Krisztával és Szabó-Székely Árminnal elkezdtünk dolgozni az Ithakán. Arisztotelész a Poétikában határozottan állítja: „epikus alkotást nem szabad tragédiának feldolgozni; epikusnak itt a többszörös cselekményt nevezem, mintha például valaki az egész Íliászból egy dráma cselekményét írná meg. Az eposzban ugyanis az egész terjedelme által kapják meg az egyes részek a megfelelő nagyságot, a drámákban viszont épp ez távolítana el a céltól.” Tehát mikor úgy döntöttünk, hogy nem az egyes alakok kiragadott történetét, hanem magát az eposzt állítjuk színpadra többszörös cselekményével, kétség kívül ellene mentünk az arisztotelészi elveknek.

A Poétika tehát leszögezi, hogy „a tragédia keretében […] nem fér el több egyszerre történő cselekmény utánzása, csak az az egy, amelyet a színpadon a színészek előadnak, az eposzban viszont – mivel elbeszélés – sok dolgot lehet egyszerre végigvinni, s ezek által, mint szerves részei által, növekszik a költemény terjedelme.” Mindennek alapján arra kell következtetnünk, hogy egy eposzt teljes egészében színre vinni hagyományos színházi keretek között majdhogynem lehetetlen vállalkozás: az időkeret túl rövid ahhoz, hogy bemutassuk az egész cselekményt, ahhoz viszont túl sok epizódot és fordulatot kell fölvonultatnunk, hogy az alakok személyes tragédiáira és jellemábrázolására valós és hatékony lehetőség nyíljon. Ezért többnyire megőriztük az Odüsszeia bonyolult, epizódokkal teli szerkezetét, de a komplett Télemakhiát, illetve az eposz második felében szereplő hazatérés jellemábrázolásokban és felismerésekben gazdag részeit kihagytuk.

Fotók: Horváth Judit

Az Ithaka szövege túlnyomórészt nem hagyományos, dramatikus párbeszéd, hanem epizáló (nem epikus – az Brecht) színpadi elbeszélés. A dramatikus alakok jellemének, viszonyainak pszichológiai realista ábrázolása helyett a költői leírás eszközével él, valamint gyakran használ mai, az antik szöveg kontextusától és regiszterétől eltérő metaforákat és hasonlatokat. Megírásakor némileg pimasz módon Arisztotelésznek azt az állítását vettem alapul, mely így szól: „Az Odüsszeiának nem is nagy a mondanivalója: valaki sok évig távol van, egy isten szemmel tartja, s ő magára marad; közben otthon az a helyzet, hogy vagyonát a kérők pusztítják, és fia ellen cselt szőnek; ő azonban – viharokon keresztül – hazaérkezik, némelyek felismerik, s ő megmenekül, ellenségeit pedig elpusztítja. Ez a lényeg, a többi csak epizód.”

Elképzelhető, hogy pusztán az alapmítosz műnembeli feldolgozásának kérdése, és ennek következtében írói döntés, hogy Odüsszeusz történetét terjedelmesebb eposzban, vagy rövidebb tragédiában írja-e meg az ember. Arisztotelész úgy véli: „a művészeti ágakat az különbözteti meg, hogy milyen eszközökkel végzik az utánzást”. Az eposz és a tragédia között az egyik alapvető különbség tehát a terjedelem, hiszen az eposzköltészetnek és a tragédiának az „alkotórészei is ugyanazok, az éneken és a látványosságon kívül: fordulatokra, felismerésekre, jellemábrázolásra és szenvedélyekre van bennük szükség.”

Ugyanakkor, fönntartva, hogy ez az én személyes véleményem, amivel természetesen lehet vitatkozni, azt gondolom, Odüsszeusz hübriszei: például Polüphémosz, a küklopsz megvakítása inkább tűnhetnek vakmerő hősködéseknek, legfeljebb a túlélésért folytatott elmés húzásoknak, semmint valódi fordulattal, felismeréssel és szenvedéssel járó eseményeknek, melyekből valamirevaló sorstragédia születhetne. Az eposzt újraolvasva végig az volt az érzésünk, mintha Odüsszeusz csupán az események passzív elszenvedője volna: magatehetetlen, felpüffedt tengeri szivacs, akit a sors hullámai sodornak szigetről szigetre. Döntéseit rendre istenek sugallatára hozza meg, Athéné végigkíséri útján, mint egy személyes őrlélek, és a megpróbáltatások sora elé is a haragvó istenek állítják. A szerelemért nem harcol, csak hagyja megtörténni, a harcba sem szerelmes, csupán leleményesen túléli azt. Odüsszeusz tehát nem csak a mi értékítéletünk szerint, hanem mintha az antik dráma mércéje alapján sem volna valódi tragikus hős. De épp ez benne az izgalmas. Walter Benjamin a Szomorújáték és tragédia című szövegében írja, hogy az igazi tragédiában kérdéssé válik a sors általi meghatározottság. A géniusz tehát erkölcsi: a tragikus hős „a vallási, mitikus sors fölé emelkedik a tragédia közegében, kiemelkedik a bűn ködéből.” De mintha Odüsszeuszban nem fénylene föl az erkölcsi ember géniusza.

Arisztotelész továbbá azt is mondja, hogy a legsikerültebb tragédiák szerkezete „inkább egyszerű legyen, mint kettős kimenetelű, és a változás ne szerencsébe vigyen a szerencsétlenségből, hanem ellenkezőleg, szerencséből szerencsétlenségbe, mégpedig ne hitványság, hanem valamely súlyos tévedés miatt, amelyet olyan ember követ el, amilyenről beszéltünk, vagy inkább még jobb, mint rosszabb.” Odüsszeusz története azonban első ránézésre a háború és a tengeren való hánykódás szerencsétlenségéből a hazatérés szerencséjébe vezet. Pontosabban az Odüsszeia szerkezete „kettős megoldást tartalmaz […], vagyis ellenkező kimenetelű a jók és a gonoszok számára. […] Ez nem a tragédiából származó gyönyörűség, hanem inkább a komédia jellemzője”. A fenti megfontolások alapján tartottuk lehetségesnek az eposz feldolgozását komédia formájában.

A komédia pedig „a hitványabbak utánzása, nem a rosszaságé a maga egészében, hanem a csúfságé, amelyhez hozzátartozik a nevetséges is.” Ilyen nevetségességet és csúfságot igyekeztem tehát találni Odüsszeusz jellemében, elbeszélt hőstetteiben, melyekre az igazat megvallva számtalan példa adódik, ha az antik történetet huszonegyedik századi szemmel olvassuk: a macsóság, az idegenek elleni erőszak és a nők jogainak semmibevétele tálcán kínálják magukat a kritikus értelmezésnek. Talán ezért is fogadtam örömmel, mikor Kriszta azt javasolta, vizsgáljuk meg Odüsszeusz történetét a nők szemszögéből, egyszerre demonstrálva és karikírozva azt a maszkulin-hegemón világképet, melyet az antik görög eposz és a leleményes, sokfelebolygott, isteni hős története közvetít.

Az előadásról

Székely Kriszta az Ithakával formát szeretett volna bontani. A saját, jól működő formáit és az illúziószínház bevett sémáit. Ez abból a szempontból mindenképp sikerült, hogy az Ithaka egy verses elbeszélés nem hagyományos, és ezért bátor színrevitelét valósította meg, annak minden előnyével és veszélyével. A rendezésnek végig a didaxis és a giccs bolygó sziklái között kell lavíroznia, mely nem nevezhető minden kalandtól mentes vállalkozásnak. Örülök, hogy Kriszta nem amellett a kézenfekvő megoldás mellett döntött, hogy az eposz-szöveget dramatizálja, párbeszédes helyzeteket rendezzen az énekek cselekményéből, mert így szembe kellett néznie egy új, izgalmas kihívással.

De az Ithaka erénye az is, hogy erősebben mutatkozik meg benne a camp-esztétika (Susan Sontag), mint Krisztának eddig bármely rendezésedben. Ez annak ellenére is így van, hogy itt konkrétan nem tematizálódnak a queer közösség problémái, mint például a Petra Von Kantban, de még a sztereotip női- és férfiszerepek sincsenek nyíltan terítéken, mint mondjuk a Nórában. Az Ithaka egy posztmodern utáni, gender-tudatos szűrőn keresztül vizsgálja az antik eposz férfi- és nőképét, és ebből von le a mára is érvényes következtetéseket. A rendezés és a díszlet világa abszolút a drag, a kabaré, az esztrád miliőjét idézi. Harsány, helyenként botrányos, és olykor átcsap az ízléstelenségbe is, hiszen Sontag szerint “a camp öntudatos, magát felvállaló giccs. A camp tudja magáról, hogy camp, a giccset fogyasztó közönség azonban nem tudja, vagy nem ismeri el, hogy ami tetszik neki, az giccs”.