Nem úgy értem ezt, lehet-e újat mondani vele, hiszen nyilvánvalóan nem a „mondanivaló” kedvéért vesznek elő egy ilyen szöveget a színházak, hanem azt, meg lephet-e lepni vele a közönséget, lehet-e vele igazán nevettetni, esetleg alkalmas-e a kedélyek felkavarásra.

London, Soho, a múlt század ötvenes éveinek vége. Füstös kocsmák, kábítószer és egyéb tudatmódosítók, kisebb és nagyobb kaliberű gengszterek, rivalizálás és féltékenység, fegyverropogás. Jez Butterworth darabjának hajdani átütő sikerét talán e tematikai elemek, az abszurdba hajló humor, a krimiszerű fordulatok magyarázhatják.

Fotók: Pénzes Kristóf

Merthogy a színlap szerint a londoni Royal Court Színházban 1995-ben bemutatott dráma hatalmas közönség- és kritikai sikert is aratott, Hollywoodban meg is filmesítették, s a film egyik szereplője Harold Pinter volt. Mindez aligha független a kedvező trendtől: akkoriban kezdődött el a gengsztervilágot nem a maga naturális kegyetlenségében, hanem hol az abszurd, hol a blődli felé hajó humorral átitatva, eredeti történetszövéssel megmutató filmek és színdarabok divatja. A bemutatót közvetlenül megelőző években robbant be Quentin Tarantino (a Ponyvaregényt 1994-ben mutatták be); Guy Ritchie még első filmjét sem forgatta le, az epigonok hada pedig a küszöbön sem toporgott.

Bő húsz évvel később viszont ott tartunk, hogy ez az ábrázolásmód – amely a filmekből természetszerűleg szivárgott át  a hasonló témájú színdarabokba – lett megszokottá, de úgy is fogalmazhatnék, hogy unalomig ismert és kiismert sztenderddé vált. Amiről Jez Butterworth persze aligha tehet; az ő drámája voltaképpen ma is megáll a lábán, csak originalitását kezdte ki az idő. Elég kusza a cselekményvezetés ahhoz, hogy ne legyen minden az első percben kiismerhető (bár egyes fordulatokat azért nem nehéz előre látni), és az első látásra tipizált gengsztersablonnak látszó figurák mindegyikét úgy tolja el az író az extrémitások felé, hogy ne csak nevetni lehessen rajtuk, de érdekesek is maradjanak. A karakterek érdekessége egy idő után fontosabbá válik a tisztességesen felskiccelt sztorinál, ami majd’ negyedszázaddal ezelőtt szintén nóvum értékű lehetett – és ma már szintén nem az. A szöveg precízen működtethető ugyan, de kérdés, lehet-e bármi újnak forrása a Mojo. Nem úgy értem ezt, lehet-e újat mondani vele, hiszen nyilvánvalóan nem a „mondanivaló” kedvéért vesznek elő egy ilyen szöveget a színházak, hanem azt, meg lephet-e lepni vele a közönséget, lehet-e vele igazán nevettetni, esetleg alkalmas-e a kedélyek felkavarásra.

A Belvárosi Színház Göttinger Pál rendezte kulturált, szakmailag színvonalas, igényes szereposztással megvalósított premierje láttán hajlamos vagyok egyértelmű nemmel felelni a kérdésre. Göttinger a lehető legkézenfekvőbb és leghelyénvalóbb módon közelít a darabhoz: annyira veszi komolyan, amennyire érdemes. Nem akar mély mondandót belelátni, nem próbálja ritkán látható kuriozitásként eladni, de gondosan ügyel arra, hogy semmi olcsó, övön aluli ötlet, poén stb. ne legyen az előadásban. És nagyon sokat bíz a színészekre. Mondhatnám, hogy túl sokat is, de nem vagyok biztos abban, hogy igazam lenne. Mert kétségkívül meg lehetne érzékletesebben is teremteni a sohói atmoszférát, lehetne kicsit rafináltabban változtatni a ritmust (hol erősebben lassítva, hol váratlanul felpörgetve az eseményeket), sőt, lehetne jobban megnyirbálni a dialógusokat, de az alapvető dilemmán mindez nem sokat változtatna. Az ugyanis, hogy a karakterek érdekesebbek a cselekménynél, a darabból következik, az pedig, hogy a karakterek ábrázolásmódja nagyon ismerős, következésképpen csak annyira lesznek izgalmasak, amennyire a színészek izgalmassá tudják tenni azokat, az eltelt évek alatt látott sok hasonló tematikájú és stílusú mű hozama.  És így törvényszerű, hogy a színészeknek saját képükre kell formálniuk a szerepüket – amiben nincs is hiba.

Szabó Kimmel Tamás és Schruff Milán kisstílű gengszterei kitűnően egészítik ki, illetve ellenpontozzák egymást. Az alakításuk dinamikája precízen épül a színészi alkatuk közti különbségre; Szabó Kimmel Tamás lendületes, nagyszájú, ambiciózus, de mindig gyávának bizonyuló, Schruff Milán nehézkesebb, furcsább, az élesebb helyzetekbe ösztönösebben belemenő figurát hoz, akik a többiekkel való konfliktusuk közben hol tudatosan, hol tudat alatt egymással is dominanciaharcot folytatnak. Lestyán Attila a bizonytalan helyzetű, csupa ideg, mindig ugrásra kész outsidert, Csőre Gábor a szürke eminenciásnak látszó, csendben árulóvá váló, de vezéri szerepre alkalmatlan örök másodikat játssza színesen. A leghálásabb szerepben pedig Nagy Dániel Viktor remekül kivitelezett váltásokat alkalmazva mutatja meg, hogyan válik a mindenki által lenézett, együgyűnek tartott, elkényeztetett gengszterfiókából veszedelmes, gátlástalan ragadozó.

Ám az alakítások önmagukban mint színészi alakítások élvezetesek, a szerepet magát nem teszik eredetibbé, izgalmasabbá. Úgy is mondhatnám: a színészi játék „megcsináltsága” köt le, nem Sweets, Potts, Skinny, Baby és Mikey sorsa. Ha bármelyiküket lepuffantanák fél óra elteltével, az legfeljebb azért nem hagyna hidegen, mert sajnálnám, hogy a továbbiakban nem láthatom a szerepet megjelenítő színészt. Így viszont gyakorlatilag kivész a feszültség és azzal együtt a tét is a játékból, egy idő után pedig már a poénok is egyre ismerősebbnek és laposabbnak tűnnek. És bármennyire pontosan felépítettek, lendületesek és színesek is az alakítások, sok szakmai újdonsággal nem szolgálnak, ami nem véletlen: ha az a cél, hogy a színész a saját személyiségével töltse ki a figura körvonalait, nyilvánvalóan nem a még soha nem hallott hangján fog megszólalni, hanem bevált, jól működő eszközeihez nyúl. (Valószínűleg ebből is adódik az, hogy a legeredetibbnek, legérdekesebbnek a többieknél még kevesebbszer látott Lestyán Attila által teremtett karaktert éreztem.) Így aztán a biztos ízlés, a kétségtelen színészi-rendezői szaktudás ellenére is egyre vontatottabbá, kiismerhetőbbé, érdektelenebbé válik a játék. És ha őszinte akarok lenni, nem nagyon látom, hogyan lehet a Mojóból manapság lényegesen eredetibb, gazdagabb, szórakoztatóbb előadást készíteni.

Hol? Orlai Produkció, Belvárosi Színház
Mi? Jez Butterworth: Mojo
Ki? Szereplők: Csőre Gábor, Nagy Dániel Viktor, Szabó Kimmel Tamás, Lestyán Attila/Ötvös András, Schruff Milán, Hunyadi Máté
Dramaturg: Sediánszky Nóra. Díszlet: Ondraschek Péter. Jelmez: Cselényi Nóra. Rendező: Göttinger Pál.