Mennyire számít az egyén egy folyton változó rendszerben, folyton változó körülmények között? És vajon – ami talán a legfontosabb – milyenek vagyunk mindezen külső körülmények nélkül?

Intenzív, koherens és friss előadás élményével gazdagodik a néző, ha megnézi Arno Schuitemaker legújabb, 2017 decemberében bemutatott If you could see me now című előadását. A Dance Europe folyóirat által Hollandia egyik vezető táncalkotójának titulált koreográfus neve nem ismeretlen a magyar közönség számára sem, a Trafóban több korábbi munkája is látható volt, a WHILE WE STRIVE 2016 májusában, az I will wait for you pedig idén januárban.

Fotók: Sanne Peper

Már a nézőtérre való érkezés előtt nyilvánvalóvá válik, hogy ez az előadás az ittről és a mostról szól, bár ez véletlenül sem direkt aktualizálást jelent. A jegyellenőrzésnél kiszüremlik az előtérbe a szuggesztív techno, ami állandósul is az előadás végéig, a terembe lépéskor pedig már színen vannak a táncosok, akik techno bulikra jól jellemző módon ritmikusan „lépegetnek”. Nem egy valóságtól elemelkedett táncforma ez, sőt a táncosok generációjának, a húszas, harmincas éveikben járó fiataloknak jelentős része nagy eséllyel hasonló lépéseket jár havonta legalább néhány este a klubokban, házibulikban. Alapvetően ez a minimalista mozgásforma jellemzi az előadást, intenzívebb karmozgással kiegészülve. Az, hogy az előadás nem egy ismeretlen vagy meglepő koreográfiai megoldást választ, teret ad a visszafogottság virtuozitásának. Nem távolítja el a nézőt magától, nincs meg az a szakadék, ami sokszor az  egyszerű halandók számára elvégezhetetlen mozdulatokkal operáló, tökéletes testű táncosok és az őket kényelmes székükből figyelő nézők között tátong. Otthonos terepre, a péntek esték táncparkettjére érkezünk, nem a professzionális táncosok egzotikus világába. De csak látszólag. Mert azért lassan fény derül a már előbb említett virtuozitásra: bár az építőelemeket, az intenzív karmozgást, a „szeletelést”, a hullámzó testeket külön-külön már ismerhetjük, az If you could see me now egy különleges, egyedi textúrájú előadás, amely, bár külsőségeiben kifejezetten hasonlít egy parti-helyzethez, esszenciájában mégis különbözik tőle.

Schuitemaker sok, már szinte védjegyévé vált motívumot használ, úgymint a lassú építkezés, a techno partikat idéző mozgás vagy a másodpercnyi, de kiemelt jelentőséggel bíró szemkontaktus a nézők és a táncosok között. A műszaki pontossággal megtervezett mozdulatok, a lassan felépülő, majd szétbomló harmónia, a folyamatosan, szinte észrevehetetlenül fokozódó, majd az utolsó pillanatban összeomló dinamika az első pillanattól berántja és nem ereszti a nézőt. Az előadás a kezdetektől erős atmoszférát hoz létre, a folyamatosan változó hang és látvány különleges hangulatot kreál. A szinte végig homogén táncforma mellett kiemelt jelentőséget kap a fény és a zene. Ezek szélsőséges változása miatt az alapvetően egyféle mozgás is sokféle értelmet nyer. Lassan építkezik az előadás, egyenletesen válik egyre intenzívebbé.

A hosszú és alapos (sokak számára láthatóan túl hosszú és túl alapos) felvezetés után, ami mintha bemelegítés lenne a nézőknek és a táncosoknak is, egyre szélsőségesebb jelenetek következnek, amibe a közönség is kötelezően bevonódik a fel-felerősödő nézőtéri világítás miatt. A lámpák erős fényében árnyjáték alakul ki a falon, óriásokká válnak a táncosok, amikor pedig egy stroboszkóp is bekapcsolódik, minden mozdulatuk szétdarabolódik. A stabilan ismétlődő táncalap folyamatosan más-más képet mutat önmagáról az állandóan változó hangnak és a látványnak köszönhetően.

Mennyire számít az egyén egy folyton változó rendszerben, folyton változó körülmények között? És vajon – ami talán a legfontosabb – milyenek vagyunk mindezen külső körülmények nélkül? Mekkora az egyén szerepe, ha az őt körülvevő elemek sokkal harsányabbak, nem befolyásolják-e a róla alkotott képet? Talán így értelmezhető a cím is: mit érzékelnél, ha most, ebben a pillanatban látnál? És mit, ha más közegben, máskor? Árnyékóriásokat vagy – zene és fényjáték nélkül – csak csoszogó, lihegő, egy helyben toporgó embereket? Hiszen csak a körítés más, a lényeg ugyanaz.

A három előadó, Revé Terborg, Stein Fluijt és Johannes Lind mozdulatai, bár néha harmóniába kerülnek vagy egy-egy alakzatot formáznak, sose azonosulnak teljesen, mindig van köztük egy kis eltérés. Együtt vannak, mégis mindig egyedül; izoláltan, mivel sosem érintik meg egymást, és az előadás nagy része alatt alapvetően a saját kis állandó területükön mozognak. Bár furcsán hangozhat egy nagyon intenzív látvánnyal és hanggal operáló előadás esetében, kiemelt szerepet kap a szemmozgás és a szemkontaktus. Még a hetedik sorból is nyilvánvaló, hogy csillogó szemmel kezdik az előadást a táncosok. Ez a csillogás idővel eltűnik, és bár a folyamatos egymásra figyelés megmarad, a táncosok tekintete lassan elfárad, kiüresedik a monoton, egyhelyben mozgással párhuzamosan. Az egymásra figyelés egyre kevésbé lesz fontos, az intenzív karmozgás egyre inkább kapálódzásnak tűnik. Az a táncforma, amit az előadás elején ismerősként üdvözölhettünk, lassan mechanikussá, kényszeredetté válik.

Az előadás végén azonban mégis egy erős szemkontaktus fölvétele hozza a döntő fordulatot. Mindhárom táncos hallgatólagos belegyezésével hirtelen leáll a már-már gépies, egész estét domináló tánc. A folyamat, ami korábban kezdődött, mint maga az előadás, hirtelen megkérdőjeleződik. Bár az egyén nem lett erősebb a közegével szemben, és az erős látvány és a hang még mindig felül tudná írni a táncosok mozgását, a status quo mégis megdől, hiszen az addig végig szinte azonos módon táncoló szereplők megtorpannak, és egy órányi intenzív, monoton inger után hirtelen csönd lesz. A szereplők egy másodpercre kinéznek a közönségre, majd vége. És mégis, ez az egy pillanatba sűrített gondolat felér az addig eltelt bő egy óráéval. Ez az egy pillanat pontosan kijelöli a mindenkori néző felelősségét, a minket körbevevő és meghatározó folyamatok felülvizsgálatának közös feladatát, a folyamatos önreflexiót. De ez csak akkor sikerülhet, ha egy pillanatra megkérdőjelezünk minden, a már előttünk létrejött folyamatot. Ha egy kicsit kilépünk az azonos gondolatok mókuskerekéből és elég bátrak vagyunk megállni. Különben marad az egyhelyben toporgás.