Nem kérdés, hogy erkölcsi, etikai és általános emberi problémákról a diákokkal közösen gondolkodó előadásaink hasznosak a társadalom számára. Ez a hasznosság azonban önmagában nem elég. Semmi nem történik pusztán a hasznosság tényének bizonyításától.

Sokáig váratott magára a Bass László, Fábián Gábor és Pass Andrea által írt, párbeszédre szólító cikkre adott reakciónk[1]. Ennek a várakozásnak több oka is volt: egyrészt, mivel a cikk az előző évad végén jelent meg, nem maradt elég idő és energia a saját oldal átgondolására. Másrészt – szerintünk – a cikk címe és tartalma több ponton ellentmond egymásnak, és ez némileg elbizonytalanított bennünket: úgy látjuk, az a cél, hogy mi (a szervezetünk) hatékonyabban végezze a munkáját, némileg mást jelent, mint az, hogy mivel-hogyan növelhető a munkánk társadalmi hatékonysága. De a lényeget érteni véljük: gondoljuk át közösen (ki-ki a maga szempontjai alapján), hogyan működünk, mint a színházi nevelés egy (vagy több) műfajával foglalkozó szervezet, milyen problémákkal találkozunk, hol vannak a közös, vagy épp az ellenpontok a mások által megfogalmazottakkal kapcsolatban. Ezzel tudunk azonosulni, úgyhogy ennek fényében megpróbáljuk összegezni a gondolatainkat.

a Káva

A Káva Kulturális Műhely hivatalosan 1996-ban alakult^[2], az ország második, professzionális^[3] színházi nevelési csoportjaként, első évadát 1997 őszén kezdte^[4]. Az azóta eltelt huszonegy évad alatt létrehoztunk közel hetven előadást, melyen nézőként-résztvevőként jelen volt mintegy nyolcvanezer gyerek, fiatal és felnőtt^[5]. Társulatunk fő profilja a komplex színházi nevelési előadások (Theatre in Education előadások) megvalósítása, de a drámapedagógia, a színház és a színházi nevelés területéről más műfajokkal is kísérleteztünk, foglalkoztunk (pl.: közösségi színház, fórum színház, többlépcsős programok, komplex drámaórák és drámaprojektek, résztvevő színházi előadások felnőtteknek). A kezdetektől nagy hangsúlyt fektetünk a disszeminációs munkákra: módszertani könyveket és filmeket adunk ki, kutatásokat és konferenciákat szervezünk, képzéseket indítunk itthon és külföldön. Folyamatosan nagy figyelmet fordítunk munkánk más tudásterületek felőli megközelítésére és megértésre, hatásának mérésére, annak leírására.^[6] Motivációinkat, munkánkat és víziónkat a jövőről A Résztvevő Színháza (ARS) kifejezésbe sűrítettük, mely egyfajta brand-szlogenként is szolgál.

A 2018/2019-es évadot tizenegy állandó, állásban lévő társulati taggal kezdjük.

milyen a színházi nevelés megítélése Magyarországon?

Kétségkívül hosszú és olykor nehéz utat járt be a színházi nevelés Magyarországon. Ennek történeti oldalával itt most terjedelmi okok miatt nem foglalkozunk, ezért az egyszerűség kedvéért tekintsük úgy, hogy a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ indulása (1992) a hazai origo^[7]. Ez a professzionális TiE műfajának magyarországi kezdete, ami sokáig egyet jelentett a színházi neveléssel.

A Káva Bábok című előadása. Fotó: Tóth R. Máté

Jó tíz évnek kellett eltelnie, mire elkezdtek megjelenni a ma már a színházi nevelés területéhez sorolt más műfajok, melyek döntő többsége ugyanúgy a gyerekekre, fiatalokra koncentrál. Hogy szenvedős volt-e az indulás? Több szempontból igen (pl.: működtetés problémái, identitáskeresés), de azt hiszem, azoknak a fiataloknak, akik ebben részt vettek, az alapélménye mégiscsak az volt, hogy tudtuk: valami olyasmit csinálunk, amit rajtunk kívül senki vagy csak nagyon kevesen. Visszaigazolt bennünket a közoktatás – az iskolák egyértelműen jelezték és jelzik a mai napig, hogy szükségük van ezekre az előadásokra. A nagyobb küzdelem a színházi közeggel volt: sok értelmes és értelmetlen vita zajlott abban a tárgykörben, hogy a TiE előadások egyáltalán színházi előadásnak számítanak-e. Ez a vita rég eldőlt (igen, annak számítanak), de mindez természetesen nem egyenlő a megbecsültséggel. Hazánkban mintha hagyománya lenne annak, hogy a gyerekeknek, fiataloknak készülő előadások nem lehetnek azonos értékűek a felnőtteknek készülő darabokkal. Mi úgy látjuk, hogy ezen sokat nem érdemes „görcsölni” – ez nagyobb társadalmi folyamatokkal is összefügg, például azzal, hogy úgy általában a magyar társadalom mekkora és milyen figyelmet fordít a fiatal korosztályokra. Természetesen nem a belenyugvást akarjuk erősíteni, csak érdemes talán ezt a szempontot is figyelembe venni.

Ezzel együtt: a színházi nevelés fogalma bekerült az előadóművészeti törvénybe, az EMMI által a függetlenek számára fenntartott működési támogatás számol ezekkel a társulatokkal és projektekkel^[8]. Ha nem is a kellő mértékben, de bővül a szakirodalom, a felsőoktatásban több helyszínen lehet a területhez kapcsolódó tudásra szert tenni^[9], érdekvédelmi szervezet nélkül ugyan, de van kapcsolat a terület szakembereinek többsége közt^[10], és ma már nagyon kevésszer kell az alapoktól kezdve elmagyarázni, hogy mit is jelent a színházi nevelés.

money, money, money

A színházi nevelési műfajok majd’ mindegyike pénzigényes, drága műfaj. Ennek oka, hogy az esetek egy jelentős részében kevés résztvevője lehet a programoknak, elsősorban módszertani okok miatt. Ahhoz, hogy érdemi, mélyreható művészeti és pedagógiai munkát lehessen végezni, sokszor kisebb csoportokban játszanak a résztvevők a közreműködő színészek, drámatanárok, színész-drámatanárok segítségével, egy-egy csoport maximális létszáma pedig korlátozott, ha azt akarjuk, hogy valóban mindenkinek lehetősége legyen megnyilvánulni.

A Káva hosszú-hosszú éveken keresztül a nevelési-oktatási intézmények osztályai számára teljesen térítésmentesen valósította meg komplex színházi nevelési előadásait. Az volt az elvünk, hogy mivel a művészeti munkában (mely egyben kutatómunka is abban az értelemben, hogy a feldolgozásra kínált témát mindannyian a magunk számára kutatjuk) mindannyian egyenrangú alkotóként veszünk részt, ezért nem indokolt, hogy pénzt kérjünk a fiatal résztvevőktől. A Kerekasztal és a Káva is úgy dolgozott, hogy elfogadta alapelvként: a működtetéshez szükséges anyagiak előteremtése a társulatok feladata, és elsősorban pályázati forrásokat igényel. A Káva esetében mindez persze egy örökség is volt: ebben szocializálódtunk az induló Kerekasztalnál, sokáig nem is gondolkodtunk a helyzetbe kódolt ellentmondásokon. A ’90-es és a kétezres évek eleje ráadásul bővelkedett olyan pályázati forrásokban, melyeket kihasználva nem is voltunk rákényszerítve a változtatáson való töprengésre… Kicsit távolabbról nézve önmagunkra, már látszódtak az ellentmondások: egy komplex színházi nevelési előadás megvalósításakor nem egyenlően oszlik el a felelősség, nyilvánvalóan vannak a folyamatnak irányítói. Vajon akkor a fentiekből az következne, hogy mindennek ellenére a színész-drámatanároknak ingyen kellene ezt a munkát csinálniuk? Ez bizony – akaratlanul is – összekapcsolódik a civil szervezetek által végzett tevékenységek ingyenességének mítoszával, amely szerint, aki gyerekekkel dolgozik, az szívszerelemből csinálja, és nem is kell hozzá semmi képzettség, ez nem is igazi munka stb.

Gubanc. Fotó: Tóth R. Máté

Ugyanakkor ennek a hozzáállásnak történeti és szociális érzékenységen alapuló okai is vannak. Szociális ok az esélyegyenlőség szem előtt tartása: nem szerettük volna és ma sem szeretnénk, hogy egy csoport azért ne tudjon eljutni hozzánk, mert problémát jelent neki a “belépőjegy” kifizetése. Ez a tényező és látásmód az elmúlt években nem változott a Kávában. Változott viszont a környezetünk, mely rákényszerített minket arra, hogy újragondoljuk a lehetőségeinket. A ’90-es és 2000-es évek eleji időszakban bőven volt lehetőségünk a pályázati forrásokból fenntartani az akkor még sokkal kisebb és kevésbé intézményesült szervezetünket. Ez mára radikálisan megváltozott, és mi magunk is profibbak, intézményesültebbek lettünk, a tevékenységünk magas színvonalú végzéséhez már nem nyújt önmagában elég támaszt a megváltozott környezet, nem elegendőek a szűkülő pályázati lehetőségek.^[11]

Talán a legfontosabb érvünk a változtatás mellet az, hogy a jelenlegi időszak nekünk arról szól, hogyan építsük fel azt a szellemi és anyagi támogatói kört, akikre a korábbiaknál jobban támaszkodhatunk; akik néhány éven belül lehetővé teszik a számunkra, hogy kevésbé függjünk a mindenkori pályázati rendszertől. Fontos számunkra az, hogy feladjuk az eddig kialakult “buborék-szervezet” működést, mely az iskola–pedagógusok–Káva szoros háromszöget rajzolta ki, minimális kapcsolattal a külvilág felé. Az idők folyamán kialakult az igényünk arra, hogy visszajelzést kapjunk a körülöttünk élőktől, valamint arra, hogy a szervezeti kultúránkat kiterjesztve, egymásért felelősséget vállalva a társadalom egy részével együtt tudjuk működtetni a Kávát. Ennek az építkezésnek része az is, hogy ma már pénzt kérünk a hozzánk látogató osztályoktól. Igaz, jelképes összeget, ami mégiscsak egyfajta hozzájárulás ez az éves kiadásainkhoz. Emellé a rendszer mellé építettük fel azt is, hogy azoknak az iskoláknak és osztályoknak is legyen lehetősége eljönni hozzánk, akik nem engedhetik meg maguknak ezt az anyagi hozzájárulást: vannak olyan vendégeink, akik a díj kétszeresét is tudják vállalni, ezzel mintegy meghívnak egy olyan osztályt az előadásra, akiknek tagjai máshogy nem jutnának el hozzánk. Ezeket az osztályokat minden esetben összekötjük egymással.

Pénzügyi és társadalmi bázisépítési szempontból a Káva (és más, diákoknak játszó társulatok) azért van más helyzetben, mint a független társulatok nagy része, mert a célcsoportunk nem fizetőképes. Emiatt a hátrányos helyzetű csoportokkal dolgozó civil szervezetek közvetett finanszírozási mechanizmusai felé kell tekintgetünk, azaz olyan donort kell(ene) találni, akinek fontos, hogy a diákokkal foglalkozunk. Ebben a modellben elválik a haszonélvező és a finanszírozó személye. A nehézség azonban az, hogy meg kell keresni ezeket a donorokat, és úgy bemutatni nekik a munkánkat, meggyőzni őket a támogatásról, hogy ők maguk a saját bőrükön nem tapasztalják a munkának a hatását. Csak elhinni tudják.

pályázás, pályáztatók, támogatók

Pályázási stratégiánk alapján még mindig úgy működünk, hogy a szakmai programokhoz keresünk pályázati támogatót (és nem fordítva). Természetesen volt már olyan az elmúlt években, hogy egy pályázati kiírás inspirált bennünket szakmai oldalról is, de arra sosem kényszerültünk, hogy olyasmit csináljunk, amiben nem találtuk meg magunkat, és amit csak az anyagi előnyért vállaltuk volna. Ez valójában a szakmai önazonosságunk alapja, mely nagyon sok helyzetben megnehezíti a dolgunkat. Rendkívül problémás ezzel az elvvel – társulatként –  működtetni ma egy ekkora szervezetet, mint a Káva.

Jelenleg kb. 60.000.000 Ft-ból gazdálkodunk évente. Az általunk ideálisnak gondolt esetben ennek az összegnek mintegy 70%-a jönne az állami pályázatokból (EMMI, NKA, más minisztériumok) és a fennmaradó 30% lenne az, amit mi uniós és más külföldi pályázatokból, magán- és céges adományokból, forgalmazott programokból „szedünk össze”^[12]. Most az állami szerepvállalás nem éri el az ideálisnak gondolt küszöböt (és ami érkezik, az sem „tuti” pénz, mindenre, minden esetben pályázni kell, semmi nem „jár” csak úgy magától – de ez rendben is van így, szerintünk)^[13]. Fontos megjegyezni, hogy minden pályázatnak megvannak a maga korlátai, például még a működési pályázaton sem számolható el a munkatársak bérének összes járuléka, sem a használteszköz beszerzések, sem a teremfelújítási munkálatok.^[14]

Peer Gynt. Fotó: Meister Niki

Huszonegy év nagyon sok idő – ennyi év alatt nagyon sok pályáztatóval találkoztunk az állami és a magánszektori oldalról is, valamint nyilván nagyon sok külföldi partnert ismertünk meg. Vannak köztük olyanok, akik a jelenlegi magyar kormányzat szerint nem számítanak megbízható szervezetnek. A mi oldalunkról nézve: eddig csak olyan külföldi szervezettel dolgoztunk, amelynek értékrendszere vállalható volt számunkra. Nyilván a mostani időszakban jelent egyfajta kockázatot, hogy partnerünknek tudhatjuk akár az OSI^[15]-t, akár az NCTA^[16]-t, de ezt a kockázatot vállaljuk (és elsősorban nem az anyagi kiszolgáltatottság miatt).

Olyan dilemmával még nem kellett megküzdenünk, hogy vállalható-e számunkra egy céges adományozó – egyszerűen azért, mert ezt a területet csak most kezdjük felfedezni. Most még abban az állapotban vagyunk, hogy arra vágyunk, bárcsak kerülnénk dilemma-helyzetbe, mert az azt jelentené, hogy van több lehetőségünk is, lehet miből válogatni. Ugyanazt a hozzáállást fogjuk itt is követni, mint a legjobb pályáztatókkal folytatott párbeszéd során: a támogatói kapcsolat kialakítása kölcsönös tisztelet és érdekek mentén történik.

A pályázati rendszernek vannak elsőre nem látható nehézségei, kihívásai. Mindenképpen muszáj hozzá – nálunk managementnek hívott – adminisztrációs kollégákat foglalkoztatni. Független művészként, a művészeti munka mellett szinte lehetetlen azt a mennyiségű pályázatot koordinálni, ami a működéshez szükséges.^[17] A független társulatok által “bejáratott” szokásos állami pályázatok keretrendszere is évről évre változik, de ezek nélkül annyira nem lehet élni, hogy ezeket mindenki hamar megtanulja kezelni, használni.  Ha azonban egy 10 fős társulatot akarunk bejelentve, 8 órában foglalkoztatni – ami mellett a Káva letette a voksát – akkor az állami források, ahogy a korábban írt számok is mutatják, nem finanszírozzák teljes egészében az évadot, alternatív megoldásokra van szükség. Ennek egyik útja a nagyobb támogatói bázis kiépítése, a másik a további, szélesebb körű pályázati források felkutatása. Mindkét út kiépítéséhez további szakértelmet és management tagokat kell bevonni, mely jelentősen megnöveli a működési költségeket. Kevésbé jóhiszemű pillanatainkban úgy is értelmezhetnénk ezt a folyamatot, mint ami elveszi a lehetőséget/forrást a művészeti munkától. Pedig csak láthatatlan szükségszerűség. Egy-egy új pályázat megismerése, koordinálása sokszor több száz oldalnyi szabályzatot, ÁSZF-et, elszámolási útmutatót tartalmaz, amelyet mind ismerni kell a pályázónak. Az adminisztrációs terhek nem csak üres frázisok, sokszor egy színesceruza-készlet, vagy a színész-drámatanárok által oly gyakran használt csomagolópapír beszerzéséhez 5 db árajánlatot kell beszerezni. (Hogy a mindenki által rettegett GDPR szabályozással járó adatvédelmi teendőket és papírmunkát már ne is említsük.) Ez időbe telik, az ezzel töltött munkaóráknak pedig anyagi vonzatai vannak. Mégis, mintha a legtöbb pályázat – a “működésin”^[18] kívül – ignorálná ezt a tényt. A működési költségek a független színházi lét kriptonitjai sok szempontból: láthatatlanok, nem szexik (ugyan ki akarná a gazdaságis kolléga iktatással és szabályzatok olvasásával töltött munkaóráit támogatni), de elengedhetetlenek. A management-háttér felépítése hosszú távú befektetés.  Főleg abban az esetben, ha nem a már megszokottan kezelhető állami pályázatokban gondolkodunk csupán.

tagozódjunk?

A hazai színházi nevelés első időszakában többször is előkerült az a téma, hogy jó lenne-e, ha egy kőszínház „tagozataként” működne a Kerekasztal vagy a Káva. Ennek alapja az volt, hogy évekig kissé nosztalgikusan vagy talán naivan gondoltunk arra, hogy Magyarországon is életre lehet hívni egy TiE-hálózatot^[19] – állami segítséggel. Ilyen hálózat nem jött, nem jöhetett létre, sőt, olyanról sem tudunk, hogy egy kőszínháznak lenne kimondott színházi nevelési tagozata^[20]. Ami létrejött: több kőszínház alkalmaz egy vagy több színházpedagógust / drámapedagógust, akik akár komoly, egész évre szóló programot, programsorozatot tudnak „varázsolni” a színház köré. Mi (a Káva tagjai) sosem vágytunk igazán arra (a kezdeti naiv időszakot leszámítva), hogy egy színház tagozataként működjünk, leginkább azért, mert soha nem is kaptunk ilyen megkeresést, és mert nagyon nehéz volt elképzelni, hogy egy állami vagy önkormányzati színháznak valójában annyira fontosak a gyerek és fiatal nézők, hogy ennek érdekében komoly anyagi és infrastrukturális fejlesztéseket hajtson végre, mintegy beemelve magához egy külsős alkotói csapatot (a művészi függetlenséget most ne is említsük). Minden tiszteletünk és bátorításunk azoké, akik ezen gondolkodnak, vagy ennek elérésén munkálkodnak.

Lady Lear. Fotó: Meister Niki

Kétségkívül feszül egyfajta ellentét – vélt vagy valós – a kőszínházak viszonylagos biztonsága és a független színházi lét bizonytalansága között. Nagy előnyei is vannak a független létnek, amiről  általában kevesebb szó esik. Amellett, hogy legtöbbször a színész itt maga felelős a jelmezéért, a pakolásért, esetleg turné esetén maga szervezi az utazását is, mindezek mellett adott egy olyan típusú szabadság, ami talán sehol máshol sincs meg. Egy társulati alapon működő szervezetnél/társulatnál a benne lévő művészek, management együtt döntik el az alapvető irányokat, a működés alapelveit, a számukra fontos kitételeket, a szakmai működés alapjait, minimumait. Nincs fenntartó – ennek minden előnyével és hátrányával. Magunk döntjük el, hogy mire pályázunk, hogy kivel szeretnénk együttműködni. Mindez reményeink szerint egy (már-már a végletekig) tiszta és kérlelhetetlen művészeti munkát eredményez, noha naivitás lenne azt feltételezni, hogy nincsenek külső, főleg finanszírozással kapcsolatos kényszerítő tényezők. Vannak.

fiatal nézők fontossága, társadalmi hatás

A Kávánál hiszünk abban, hogy egy ideális világban a munkánkra külön nem lenne szükség. Hiszünk abban, hogy egy ideális világban állami feladat lenne a diákok reflektív és többszempontú gondolkodásra nevelése, véleményük megfogalmazásának és aktív részvételük bátorítása. ^[21]

Amíg ez nem válik a közoktatás részévé, addig mi és a hozzánk hasonló csoportok fogják ezt a munkát elvégezni, adott esetben a színházművészet segítségével. Ezt a munkát, mely egy empatikusabb, magáért és véleményéért jobban kiálló és “egymásért és önmagukért felelősséget vállaló“ társadalom felépítését célozza. Ez a Káva küldetése, és egyben a  társadalmi hasznossága is. Nem kérdés, hogy erkölcsi, etikai és általános emberi problémákról a diákokkal közösen gondolkodó előadásaink hasznosak a társadalom számára. Ez a hasznosság azonban önmagában nem elég. Semmi nem történik pusztán a hasznosság tényének bizonyításától.^[22]

Sokkal fontosabb kérdés, hogy a társadalom tudja-e, hogy hasznosak vagyunk. Tisztában van-e az átlag ember például a színházi nevelés, az ifjúsági színház vagy egyáltalán a színház és kultúra társadalmi fontosságával és hasznosságával? Ebben a kérdésben szerintünk van még hova fejlődnünk, akár együtt, akár szervezetenként. Nyilván távol áll a habitusunktól a saját fontosságunk hangoztatása, de muszáj fellépni ennek érdekében. Ha csak mi tudjuk, hogy hasznosak vagyunk, az nem fog segíteni nekünk abban, hogy mások is mellénk álljanak és együtt tegyük lehetővé ennek a “műfajnak” a továbbélését, erősödését. El kell juttatnunk magunkat az emberekhez.

aranytartalék

Igen, tényleg aranytartaléknak látjuk az iskolákat és a pedagógusokat. Fejlesztési potenciált látunk a társulat és a nevelési-oktatási intézmények közötti kapcsolatban, a társulat tagjai és az iskolákban dolgozó, felénk elkötelezett vagy a jövőben elkötelezendő pedagógusok közti kapcsolatban. Mi egy éve átálltunk az ún. CRM adatbáziskezelő rendszer alkalmazására, ami jelentősen több lehetőséget biztosít a számunkra, hogy érdemi és élő kapcsolatokat tartsunk fenn. Rengeteg munka van a rendszerrel, de számunkra megéri. Úgy látjuk, sokat kell tennünk azért, hogy megnyerjük magunknak a tanítókat, tanárokat, igazgatókat, de ha a bizalom kialakult, az forintokban is mérhető (például egy-egy közös pályázat vagy adománygyűjtés kapcsán). Ebben az értelemben óriási értéke van egy-egy gondosan, naprakészen és részletesen vezetett listának, amit – az aktuális GDPR szabályoknak megfelelően – a szervezetek építenek; ez lényegében ugyanaz, mint a céges adatbázisok – mi úgy is kezeljük őket. Mindez azt is jelenti, hogy tudatában vagyunk annak, hogy nagyon meg kell azokat az intézményeket és embereket becsülnünk, akik minket választanak (mások mellett vagy helyett). Folyamatosan törekszünk új kapcsolatok kialakítására, és közben figyelünk a már meglévő bázisra. Az iskolákkal való kapcsolatunk fenntartása olyan, mintha egy teljesen különálló, plusz terület lenne, más marketing és közönségszervező feladatok mellett. Nem helyettesíti semmi, külön stratégia, szándék és energia szükséges csak a fenntartásához is, hát még a fejlesztéséhez.  Nagyon nagy a verseny, különösen a fővárosban –, tudnunk kell, hogy mi csak egy vagyunk a sok lehetőség közül, amit választhatnak a diákok számára a pedagógusok. Hiszünk abban, hogy ha magas minőséget adunk, akkor mindig lesz kellő számú visszatérő vendégünk. Ragaszkodunk a délelőtti, tanítási időben megvalósított előadások megtartásához, mert ezzel az iskola is vállalja, hogy az előadásunkon való részvétel illeszkedik pedagógiai programjába, nem pusztán egy külső, szórakoztató programra viszik a fiatalokat, hanem a szó tágabb értelmében tanulni (önmagukról és a mindannyiunkat körbevevő világról, társadalomról).

A pedagógusokkal és diákokkal való munka másik szükségszerű velejárója a rengeteg szervezés. Mindenki ismeri a pedagógusok helyzetét, kiszolgáltatottságukat, alacsony társadalmi megbecsültségüket stb. Az, hogy valaki megszervezze a saját iskolájában, hogy eljöhessen iskolaidőben, tantárgyi órákat kihagyva, kitartást és elkötelezettséget kíván. Ezt a viszonyt viszont ki kell építeni, nem alapvető és elvárható az azonnali bizalom. Ennek a kialakításához azonban olyan munkatársra van szükség, akinek fő feladata a pedagógusokkal és iskolákkal való kapcsolattartás. Ez ismét a management munkatársak számát növeli, de ugyancsak elengedhetetlen szerepkör – a működésünk lényegét adja, a színházi nevelési előadás egyik legfontosabb szereplőjét biztosítja – az iskolai osztályt.

*

Ahogy írtuk ezt a cikket, dagadt szépen, mint a mesebeli kis gömböc. Nem is értünk mindennek a végére, nem is lehet, de reméljük, csatlakozási vagy vitaindító pontokat el tudtunk helyezni. Nem ejtettünk szót arról, hogyan reagálnak az iskolák a különböző témákra, melyeket az előadásaink felvetnek. Nem ejtettünk szót a műfaj politikusságáról^[23] sem, és nem tárgyaltuk ki, hogyan hat a pénz(telenség) a műsorpolitikára, mint ahogy nem gondolkodtunk most hangosan a koprodukciós együttműködésekben rejlő csapdákról, örömökről és kényszerekről sem. De – főként akkor, ha jelen cikksorozat folytatódik –, nagyon szívesen folytatjuk a hangos gondolkodást, kitérve az itt és most nem elemzett témákra.

Csatlakozunk az első cikk szerzőihez abban, hogy biztatjuk a többi társulatot vagy rendszeresen színházi nevelési előadást, projektet készítő szakmai csoportokat, hogy fogalmazzák meg ők is a kérdéseiket, tapasztalataikat. Mindannyian jól járunk így.

[1] A szerzőkről: Balassa Zsófia a Káva gazdasági vezetője, Takács Gábor a csoport művészeti vezetője. A szerzők ezúton köszönik társulatuk tagjainak a cikkhez fűzött megjegyzéseit, pontosításait, melyeket beépítettek a szövegbe.

^[2] Nem hivatalosan már 1994-ben megalakult a csoport, akkor még Káva Színházi Nevelési Csoport néven.

^[3] A professzionális itt azt jelenti, hogy ez volt és ez ma is a szervezet fő tevékenysége, az itt dolgozó szakemberek főállásban végzik ezt a munkát, alkotó tevékenységet.

^[4] Alapító tagok: Gyombolai Gábor, Romankovics Edit, Sereglei András, Scholtz Anna, Takács Gábor

^[5] Ez több, mint 2000 előadást jelent a kezdetek óta.

^[6] l. példáu: DICE-projekt és a Színház és pedagógia című sorozatot.

^[7] Készülő doktori dolgozatában a témával részletesebben is foglalkozik Patonay Anita, a Káva egyik színész-drámatanára, aki az SZFE Doktori Iskolájának hallgatója.

^[8] A Káva a legutóbbi pályázaton 22.000.000 Ft-ot, a Kerekasztal 24.000.000 Ft.-ot kapott ezen a pályázaton, ezzel a legjobban támogatott független színházak között vannak.

^[9] Többek közt a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen, az ELTE-n, a Pannon Egyetemen.

^[10] Úgy véljük, erős köteléket jelentett a „Színházi nevelési és színházpedagógiai kézikönyv” (2017, InSite Drama, Budapest) megszületése kapcson létrejött munkacsoportokban való munka és a nyilvános vitákban való részvétel. Ide soroljuk a szinhazineveles.hu szakmai weboldal létrejöttét is.

^[11] A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy 2013-ban mi feladtuk a “biztos terepet”, eljöttünk a Marczibányi Téri Művelődési Központból és átköltöztünk a MU Színházba, jelenlegi bázisunkra. Ezzel magunk mögött hagytuk azt a rengeteg segítséget és támogatást is, amit az intézmény korábbi vezetőitől megkaptunk (térítésmentes iroda- és raktárhasználat, térítésmentes és szinte bármikor használható próbatermek, szerény, de biztos tiszteletdíj a megtartott előadásokért és a teljes szervezési munka gondjának átvétele).

^[12] Néhány évvel ezelőtt még úgy véltük, hogy ez az arány lehet 50-50%. A forrásszűkülés azonban az arányokon is változtatott.

^[13] A tervezést, a jelenleginél biztonságosabb és kiszámíthatóbb működést nagyban segítené, ha például az EMMI működési támogatása 3 évre is pályázható lenne.

^[14] Unikálisak vagyunk abban a tekintetben, hogy a művészeti és menedzsmenti munkatársak is állásban vannak nálunk, valamint rezidens társulatként rendelkezünk egy állandó – bérelt – játszóhellyel és kiszolgáló helyiségekkel a MU Színházban. Ez, amekkora öröm, akkora teher is, hiszen egy ilyen helyzetben folyamatosan kell költenünk a használt terekre, technikai eszközökre is.

^[15] Open Society Institute

^[16] Norvég Civil Alap

^[17] Hogy ez projekt alapú működés vagy mindennapi kvázi “intézményesült” működés, az másik gondolatmenetet indítana el. Színházi nevelési társulat mindkét modellben működik ma Magyarországon.

^[18] Köznapi elnevezése a “Minősítéssel nem rendelkező színházi- és táncművészeti előadó-művészeti szervezetek Emtv. szerinti 2018. évi működési támogatása” elnevezésű pályázatnak.

^[19] A ’60-as években Angliában létrejött TiE egyszerre jelölte a módszert magát, az alkalmazó társulatok országos hálózatát és a szellemi hátteret adó ideológiát.

^[20] Ezt a kijelentést azonnal árnyalni is szeretnénk: úgy véljük, a tagozathoz nagyon közeli működést jelent az olyan nagyságrendű programok jelenléte, mint a zalaegerszegi DESZKA, a debreceni CSIP, a “radnótis” IRAM, a “katonás” Behívó, a Trafóban létrejött Gondolat Generátor vagy épp a Kolibri Színház színházpedagógiai programja.

^[21] Ez a bekezdés kifejezetten a társadalmi hatásra koncentrál, és félreteszi azt a tényt, hogy a Káva célja nem csak a társadalmi hatás elérése, hanem a magas művészeti érték létrehozása, azaz a “színházcsinálás” is!

^[22] Civil szervezeti képzések gyakori témája a társadalmi hatásmérés, mely alapvetően a hasznosság leírásának és bizonyításának egyik fő eszköze lehetne.  Számtalan workshopon vett már részt a Káva ebben a témában, de sajnos még nem sikerült megtalálni azt a módszertant, amit a mindennapokban tudnánk használni. A DICE kutatás ezért is különleges, hogy megtörtént, de sajnos ekkora erőforrás nem áll mindig rendelkezésünkre. A társadalmi hatásmérés egy komplex és képlékeny terület, egyelőre inkább kérdéseket vet fel számunkra, ahelyett, hogy válaszokat adna.

^[23] Erről a témáról az érdeklődő hamarosan olvashat a Pécsi Tudományegyetem BTK Színházi Képzés gondozásában megjelenő immár hagyományosnak mondható könyvsorozat következő kötetében, mely kifejezetten a színház és politika viszonyát tárgyalja.